Tegyél a tűzre, nagyapám!

Szülőföldje nem csak az életére, hanem a művészetére is nagy hatással volt. Lakatos Klára tizennégy éves korában költözött el a román határhoz közeli Tyukodról. Mindmáig a hajdanán megélt emlékek, feledhetetlen pillanatok adnak számára erőt és muníciót. Hiszen gyökerek nélkül a fák kiszáradnának – jegyzi meg. 

A falu, a család biztonságot nyújtó közegében nőtt fel. Nem cigánytelepen laktak, hanem a település szélén, a természet ölelésében. A végtelen szabadságra isteni csodaként gondol vissza. Szüleit ritkán látta, apja távol volt, anyja erőn felül vállalt paraszti munkát a megélhetésükért, így nagyszülei nevelték, együtt az unokanővérével és a nagybátyjával. Másfajta életmintát választottak, habár beszélték a cigány nyelvet, nem követték a népcsoport hagyományait, szokásait. 

– Nagymamám, aki olyan egyenes tartású volt, mint egy flamenco táncosnő, ebben következetes volt – emlékezik portrénk főszereplője. – Hajnalban kelt, minden ház körüli munkát elvégzett, majd elindított az iskolába. Rengeteg tudással bírt, még vályogot is vetett. Csak hálával tartozom neki. Nagyecseden voltak rokonaik, sokat jártunk hozzájuk, tehát én is tisztában voltam azzal, milyen tradícióik vannak a cigányoknak. Azon azért meglepődtem, amikor egyiküknél felfedeztem, hogy lovat tartanak a szobában, nagy becsben. Odahaza láttam azt a keserves küzdelmet és áldozatvállalást, amit a szüleink, nagyszüleink értünk tettek. Számomra a nagybátyám is példakép volt, hihetetlen szorgalommal kitanulta az autóvillamossági műszerész szakmát, leérettségizett és elhelyezkedett a helyi téeszben, ahol megbecsülték a munkáját. 

Érdemes tanulni 

Klára rájött: érdemes tanulni, még ha erőn felüli kihívásnak is tűnt. Nagybátyjánál tele volt a szoba könyvekkel, a falakon híres festők reprodukciói sorakoztak – így hát az iskolán kívül volt hol tájékozódnia. Nagyapja, akinek a második világháború után sikerült visszatérnie az orosz frontról, a téli estéken és a nyári szünetben a tiszta szobában ülve általa kitalált mesékkel kötötte le a gyerekek figyelmét. Megpróbáltatásait soha nem hozta szóba, de valamilyen módon mindig beleszőtte az elbeszéléseibe. Néha a kályha felé intett: „Tegyél a tűzre, gyerekem!” 

– Legkedvesebb barátnőmmel eldöntöttük, hogy Budapestre megyünk tanulni élelmiszer-kereskedelmi szakmunkásképzőbe és kollégiumban fogunk lakni. Boltosok akartunk lenni. Végigcsináltam, bár én már akkor is tudtam, hogy a kereskedés nem az én utam. A barátnőmet elég hamar visszavitték a szülei, így egyedül maradtam a nagyvárosban. Eleinte azt hittem, a zebrát az állatkertben kell keresni. Mindenre saját magamnak kellett rájönni. A suli után elkezdtem dolgozni, majd férjhez mentem és megszületett a lányom. Egyre inkább úgy éreztem, hogy más munka után kell néznem. Szerencsére 1990-ben találkoztam Nagy Gusztáv költővel, akinek köszönhetően megismertem a cigány önszerveződés fórumait. Bekerültem a Romano Nyeripe című cigány újsághoz, ott találkoztam először Lakatos Menyhért íróval, akit gyerekkorom óta szerettem volna látni. Kárpáti Gyula író is pártfogásába vett, továbbtanulásra biztatott. Nagy hatással volt rám Jónás Judit színésznő estje, aki García Lorca Cigányrománcok című versciklusát adta elő a pécsi színházban. Egyre több cigány művészt ismertem meg, köztük Szentandrássy István, Péli Tamás festőművészeket, Rostás-Farkas György, Ruva Farkas Pál, Szepesi József költőket. Szerettem volna közéjük tartozni. 

Keresve az utat 

Lakatos Klára könyvterjesztőként dolgozott, amikor mentorai biztatására beiratkozott a Szabó Ervin Gimnáziumba és munka mellett leérettségizett. Kavarogtak a fejében a gondolatok, merrefelé induljon tovább. Végül a művelődésszervező szakot választotta, amit az akkori pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen végzett el, majd ugyanott intézményvezetői képesítést is szerzett, később pedig a Neveléstudományi Karon elkezdte a mesterképzést, abszolvált is, de betegsége miatt nem tudta befejezni. Nagy álma volt, hogy gyerekeknek szervez művelődési házat, de mivel leküzdhetetlen akadályokba ütközött, letett róla. Nem akart senkinek sem behódolni, a szabadságot mindig fontosabbnak tartotta. Annyi minden más jött utána: cigánynyelv-oktatás és vizsgáztatás, népismereti klubok vezetése, pedagógiai tevékenység, számos közéleti vállalás és program. 

– Volt egy rajzpályázat és kiállítás a cigány családok életéről 1996-ban, ahová beküldtem a zuglói gyerekek alkotásait, akikkel akkoriban foglalkoztam. Elvarázsoltak a képei­ken használt színek és a témával kapcsolatos gondolataik. Hasonló élményben később is volt részem egy másik iskolában. Növendékeimtől sokat tanultam az emberről, a természetességről, a tisztaságról, az őszinteségről, a nyers igazság kimondásáról. Mindeközben hatással voltak rám Bari Károly, Szécsi Magda, Pongor Beri Károly (David Berry) művei, akiket akkoriban ismertem meg. A magánéletemben is értek nagy traumák, imádott férjem elvesztése padlóra küldött, egyedül maradtam a lányommal. És egy nap leültem egy fehér lap fölé és fekete filctollal elkezdtem fákat rajzolni. Hogy miért éppen fákat, arra nem tudnék válaszolni. Talán egyfajta lebegés utáni vágy munkálkodott bennem. Egymás után keltek életre a kezem alatt a gyökerekből komponált emberi arcok, majd az ikonszerű képek. Az alkotásnak köszönhetem, hogy nem nyúltam droghoz vagy alkoholhoz, hanem sikerült megnyugodnom és életben maradnom. Az, hogy másoknak is tetszettek a grafikáim, még inkább motivált. Kerékgyártó István művészettörténész rendszeresen meghívott a tállyai művésztelepre, ahová társam, Szolnoki Csanya Zsolt költő, grafikus is elkísért. Nagyon fontosak voltunk egymásnak, de huszonegy év után tönkrement a kapcsolatunk. 

Pozitív kritikák 

Lakatos Klára tehetségét egyre többen elismerték. Sok időre volt szüksége, mire mert hinni a pozitív kritikáknak. A mérföldkő 2001-ben jött el, amikor az Élet és Irodalom karácsonyi számában közölték a tollrajzait. Ezután a fekete-fehér kompozíciókat felváltották az álomszerű, expresszív, elgondolkodtató olajfestmények. Ha lehet azt mondani, előző korszakainál is súlyosabb mondanivalót tartalmaznak. Örömtől vagy fájdalomtól duzzadó, bonyolult figurák néznek ránk a képekről. Az irónia mellett felsejlik a bánat is. A festőművész által megteremtett színes világ szürreális, néhol Chagallra emlékeztet, mindazonáltal több réteget rejt magában. Nem biztos, hogy mindenki rájön a kódra, hogy a jelenetek nagyon is reálisak, talán éppen a szabolcsi embereket, az alkotó legbelsőbb titkait, félelmeit­ örökítik meg. Lakatos Klára művészete senki máséval nem téveszthető össze. Két könyvet is írt már, Tegyél a tűzre, nagyapám és Mezőálom címmel. Néha úgy érzi, fogy az ereje, betegségét méltósággal viseli és gondozza idős édesanyját. 
Nagy megtiszteltetés volt számára, hogy 2019-ben kiállíthatta műveit a Velencei Biennálé Roma Pavilonjában. Pályája során idehaza is több csoportos és egyéni tárlaton bemutatkozott már, legutóbb a budapesti Romano Kher Művelődési Házban és a pécsi Gandhi Gimnázium Művészeti Iskola aulájában. Nemrég pedig egy New York-i magángalériában megrendezett kiállításon és vásáron szerepeltek a festményei. Klárának az is épp elég boldogság, ha valaki kiteszi szobája falára a vásznát. Számára ez a szeretet jele.