Bőrök illata

Wagner Károly bőrdíszműves ajtaján nyitok be. A kikészített bőrök finom illata átjárja a budai műhely minden zegzugát. 
– Elvitték már a lovaglócsizmát? 
– Miféle lovaglócsizmát? 
– Amit itt felejtettek. Tizenhét éve már jártam itt, akkor mesélt egy csizmáról, amit nem vittek el. 
– Ó, már elvitték. De kacifántos története van. A megrendelési határidő után tíz évvel bejött valaki, aki felismerte, hogy az egy rokonáé. Boldog volt, ó családi kincs, s nem találták. Na majd szól az illetőnek. Újabb két év telt el. Két évre rá bejött a rokon, mindenféle cókmókkal a kezében, gyalogosan ment valahová. Hú, hát ez itt van! Akkor majd jövök érte. És újabb két év eltelt, mire bejött, és tényleg elvitte. 
– Hát ez csak tizennégy év. 

Wagner Károly Budapesten, a tizenegyedik kerületben született 1973-ban. Esztergályosnak tanult. Nagyon szerette azt a szakmát is, de a rendszerváltás körül tönkrementek a fémmegmunkáló gyárak. Bőrös szakkörökbe járt, majd érettségi után bőrdíszművesnek tanult. Egy ismerőssel kezdett bőrösként dolgozni egy kulturális intézményben, de hamar váltott. Huszonkét éve van itt a műhelye egy, a Feneketlen tóhoz közeli csendes utca társasházának alagsorában. Először apróhirdetésekben kereste az ügyfeleket, s egyre többen jöttek hozzá kedvenc bőrtárgyaikat javíttatni, vagy éppen kérni egyedi munkákat: bőrövet, övtáskát, tokokat, táskát, késtartókat. Megtapasztalta, hogy a legjobb a szájhagyományos marketing. 

– Simán lebeszélem az ügyfeleket a vacakok javításáról. Mert van olyan bőrtárgy, amelyre, csak ha érzelmi kötődése van, akkor érdemes pénzt áldozni. Van olyan táska, amely egy szezont bír ki. És persze egyre több ilyen termék van. 

Benyit valaki a műhelyajtón. Mondja is: én vagyok az új futár, csak bemutatkozom, István. Megmondja a telefonszámát is. 

Visz és hoz is, először hoz kikészített bőr alapanyagot, majd a webshopon eladott termékeket juttatja el majd az új futár az áruelosztókba. Olaszországból érkezik a bőr ide egy kereskedőn keresztül. Simontornyát, az ottani nagynevű bőrgyár széthullását Wagner Károly nagyon sajnálja. Mindent tudtak a magyar bőrgyárak, ami világminőség volt, ám idehaza sok helyütt az új tulajdonosok kirúgtak minden szakembert maguk alatt. Az ottani, simontornyai nitrátos víz jó bőröket adott, mint a sörnél, számít a víz minősége a bőrfeldolgozásnál is. Magyarázza az előkészítést, áztatást, mosást, zsírtalanítást s a többi, és egy konkrét példát említve: elvitték a technológiát Debrecenbe, s ott azzal szembesültek, hogy nem olyan jó a víz. Merthogy a víz ásványianyag-tartalma befolyásolja a cserzési művelet ph-ját… 

Modern, saját tervezésű, a pogácsaszaggatóhoz hasonlítható stanckések sorakoznak a falon akkurátus rendben, amelyeket legyártatott magának Martfűn. 
Wagner Károly a covid alatt bezárt. Itt dolgozott, s a nagy terveket megvalósította, raktárkészletre termelt. Bankkártyatartókat, mobiltelefontokokat, bútorfogantyúkat, öveket számtalan színben. 

Megint jönnek. Elegánsan öltözött úr robog le a lépcsőn. 
– Tíz éve itt csináltattam magánál öt övet. Gratulálok. Tényleg élethosszig tartó. 
– Remélem, nem – reflektál udvariasan a mester. 
– Óraszíjat vállal-e? – kérdezi az ügyfél, s átnyújt egy sokmilliós órát, mely márka sajátossága, hogy csak egyedi módon rögzíthető rá a szíja. 
– Ez egy Hublot? 
– A fenét, annak a másolata, Kínából kaptam. 
– Nehéz erre szíjat csinálni, hetvenezer forintba kerülne. 
– Ó dehogy – kiált fel a férfi nevetve, s hozzáteszi: rohanok is, mert tilosban parkol a kocsi. 

Wagner Károly egyedi bőrtárgyak készítésével foglalkozik immár 30 éve. Sok mindent látott már. Például készített kobakot. Bement hozzá valaki, hogy a jövő hétre kellett neki versenyre. 

– A vázat megkaptam, be kellett vonni. Mint egy cipész az új fazonnál, ismertem a hozzá illő technikákat, így elkészítettem. Egyébként célom, hogy bármit kérnek, tartós és kényelmes darabokat készítsek, amelyekben sokáig örömét leli a vevő. Hagyományos technikákat alkalmazok és kiváló minőségű alapanyagokat használok. Az általam felhasznált anyagok között megtalálhatóak az ásványi cserzett, „durábel” bőrök, a növényi cserzett bőrök és a mimózával kikészített biobőrök is. 

Kiderül, hogy hetente két beszélgetős napja van, a többin dolgozik. Mert itt az emberek a tárgyakhoz való kapcsolatukról beszélnek, úgy kezdve, hogy „kitől örökölte, és már a Monarchia idejében járunk”. Így aztán most is, mivel beszélgetős napja van, már másodjára nyit be valaki, de visszahúzza az ajtót, mert látja, hogy Wagner Károly velem beszélget. Mint kiderül kollégája és barátja. Íjásztechnikai bőrkellékeket gyárt, s a szomszéd utcában van a műhelye. Miután neki és Wagner Károlynak is vannak speciális gépeik, időnként egyikük átugrik a másikhoz egy-egy munkafolyamatot elvégezni. 

– Olyat nem javítok meg, amiről tudom, hogy egy hónap múlva a kukában köt ki. A manapság divatos fast fashion termékekre gondol. Nemrég egy hölgyet meg is sértett, aki egy neves divatház eredeti táskájával tért be hozzá. Horror összegért vette. – Tudom, hogy eredeti, el is hiszem, de megharagudott, mert a fast fashion termékekhez hasonlítottam. Hiába pár százezres retikül, de ugyanazt az élzárást használták – a bőrszéleket megöntötték egy vékony, műanyag lezárórésszel –, mint egy tucatterméknél. 

Hatalmas cipőtalp a falon. Kapta egy idős bácsitól, akinek ’56-ban emigrált a testvére az USA-ba, és küldött haza talpat, hogy csináltasson rá egy cipőt. A falnál a legfelsőbb polcon régi bőr bőröndök, kofferek sorakoznak. Azokat a divatjamúltnak ítélt táskákat is a törzsügyfelek hozták be ide ajándékként. Hogy aztán tizennégy év múlva újra felfedezzék? 

Hölgy érkezik, egy táskára kér patentot. Ha holnap erre jár, nézzen be, s el is viheti – mondja neki ezt az apró munkát is vállaló iparos. 

Az asszony, ahogy megy ki, az utolsó lépcsőnél megáll, s mély levegőt vesz. 
– Jaj de jó illat van itt. 
– Én már nem is érzem – válaszolja Wagner Károly.