Hittel és szeretettel járják

Minden napunkat rácsodálkozó gyermeki hittel éljük itt. Szabadságot és biztonságot jelent nekünk ez a hely. Reggelente, amikor kilépek a jurtából, érzem bőrömön a meleg napsugarat, hallom a madarakat énekelni. Elvonulok az erdőbe egy órára beszélgetni a Teremtővel, majd megreggelizem közösen a feleségemmel. Égi ajándék, hogy mindez a miénk lehet – ad betekintést az életükbe Attila, míg a rönklábakon álló, fával burkolt, takaros és otthonos érzést keltő nyári konyhában üldögélünk. Hosszú utat jártak be, gyermekkorra vezetnek vissza erős vidéki kötődésük gyökerei. 

Vácdukán cseperedtek fel, de furcsa mód az életük sokáig elhaladt egymás mellett. – Szomszédok voltunk, és mindkettőnk édesanyja a helyi nevelőotthonban dolgozott. Miután édesapám meghalt, a családommal az intézet szolgálati lakásában éltünk, egy ősfás parkban, amely érzés-élmény egy életre a lelkemben maradt. Erdésznek készültem, mert szüntelen kint akartam lenni a természetben. Húszévesen Ausztriába menten, ahonnan Észak-Kanadába akartam kiutazni favágónak. Nem sikerült. Ugyanakkor ez a kitérő ösvény sem bizonyult hiábavalónak – kelti fel kíváncsiságomat, majd tovább folytatja a történetét. 

– A jobb vállamban egy szűnni nem akaró fájdalom érződött. Egy barátomtól kaptam két könyvet, amely a Jóisten gyógyító erejéről mesélt. Találtam egy magyar nyelvű bibliát, elkezdtem bízva olvasni a sorait, és idővel megszűnt a karomban a kínzó érzés. Hazatérve beszámoltam ezekről az él­mé­nyeim­ről a barátaimnak, az ismerőseimnek. De hosszú évekbe telt, amíg teljesen befogadtam a Teremtőt a szívembe. 

Marika veszi át a szót: – Engem mindig foglalkoztatott, hogy honnan származunk, mi a dolgunk a világban. Történt egy közös balesetünk, amit én kisebb sérüléssel megúsztam. Attila rendszeresen látogatott a kórházban, ő hozta be akkor nekem a bibliát, amiben minden kérdésemre válaszra leltem. Akkor még nem tudtam, csak később vált világossá, hogy a hitünk hozott össze bennünket, s tart meg minket szeretetben, egységben a mai napig – mosolyognak össze egyetértően. 

A házasságukat követően három leánygyermekük született, sorban: Gréta 1991-ben, négy évvel később Abigél, s rá három évre érkezett meg Glória. Amikor már eldöntötték, nem vállalnak több kisbabát, Marika egy közösségi alkalmon könnyezve nézte az újszülöttjüket ölelő édesanyákat – érezte, hogy akar még küldeni neki egy angyalt a Teremtő, méghozzá fiúgyermeket. Námán, akinek neve jóindulatút, szerényt jelent, első találkozásra is ilyennek tűnik jellemében. „Pásztori szívű ifjúnak, aki önzetlenül lehajol az embertársai felé” – így mondta egyszer egy próféta róla, és szülei is tapasztalják ezeket az ajándékokat őbenne. 

A faluban a szülőházuk mellett építették fel otthonukat. Marika a helyi óvodában dolgozott, Attila az építőiparban, később az erdészetnél alkalmazottként, majd vállalkozóként. A lelkében gyermekkorától benne nyugvó természetközelség vágya szüntelen többre hívta őt. Az erdőn vágta a fát, és hazafelé menet visszanézett, ekkor szeretett bele a helybe, amelyre idővel remekül ráillő szóra is találtak: védelem. Később így nevezték el az otthonukká váló völgyet. 

2008-ban az önkormányzattól megvásároltuk a háromhektáros területet, később további 2,2 hektárt vettünk még hozzá. Tíz évvel később költöztünk ki ide. Makacs, elburjánzó bozót, nád és szúrós bokrok takarták be a rétet – idézi fel emlékét Marika. – Évekig takarítottunk, szemetet szedtünk, több teherautónyi gyökeret szállíttattunk el. Betárcsáztuk a földet és ötféle kaszálós fűvel bevetettük. Készítettünk konyhakertet, ültettünk bele növényeket, estig kint kapáltunk, dolgoztunk, és kértük a Jóistent, hogy hozzon haza ide bennünket. Amikor a falusi házunkat sikerült eladnunk, akkor tudtunk végre minden szálat rendezni a korábbi életünkből – meséli hálával a tanya asszonya, aki sétálni invitál. 
Tyúkjaik a faméretűvé nőtt galagonyabokrok alatt kapirgálnak, éjjelente pedig az ágain pihennek. Nagyobb méretű körketrecben a nyuszik szaladoznak, amikor Marika megigazítja nekik az árnyékot adó fadeszkát. A csapat másik fele: a libák, a kacsák, a sertés a sűrűbben nőtt fák hűvösében időznek napközben. A maguk nevelte állatok húsa kerül az asztalukra, és a kert sok jót ad. Vizet a kútról húznak, elektromos áramot a napelemek szolgáltatnak. Csináltak egy airsoft (jelentése: alacsony energiá­jú, légfegyverekkel játszott hobbi-sport)-vállalkozást a tanya egy részén, tartanak táborokat, kiadnak szállást, és a falusiakkal csereberélik egymás között a tejet, sajtot, s a többit. Mindenük megvan itt, ami az egyszerű, örömteli élethez kell. 

Mutatják a három jurtát, amiből egy kifejezetten vendéghely, a másik a fiuké, a harmadikban ők hajtják álomra a fejüket. – Amikor először kint aludtunk, összebújva vacogtunk. Először rémisztően szokatlannak éltük meg a fülünk ­mellett hallani, hogy vágtázik a szarvas,­ üvölt az aranysakál, kopog az eső. A jurta ugyanis összeköt a mindenséggel. Ma már azt is csalhatatlanul érezzük, mikor csendesedik a vihar vagy telihold jön az égre. Ezt jelenti kint élni a természetben – sóhajt jólesőt Marika. 
Boldogok itt, mert úgy érzik, hogy a Jóistenhez közel, az oltalmazó, szabad ege alatt otthonra leltek. Azonban az útjuk még nem ért véget, kaptak egy újabb feladatot az élettől. Nem árulnak el róla még többet, de annyit igen, hogy hittel, szeretettel mennek felé.