Lelkét simítja faragványaiba
Számtalan alkotó hódol a fafaragás művészetének. A Taksonyban élő, népi iparművész címmel kitüntetett Kovács Ernő tevékenysége mégis különleges köztük. Egyedi anyaggal dolgozik: gyümölcsmagokba álmodik népművészeti motívumokat. Nem mellékesen bámulatosan tökéletes bicskanyeleket farag és mézeskalácssütő formákat készít. A tehetség gyermekkorától kezeiben nyugodott, de ténylegesen ötvenkét évesen talált rá a maga szenvedélyére.
Kép: Előbb szobafestőnek jelentkezett, majd asztalos lett. Kikapcsolódásként késsel íves vonalakat kanyarított a fába , Fotó: Németh András Péter, Forrás: Szabad Föld
Mivel a természet nem alkot két ugyanolyan gyümölcsmagot, ezért Ernő munkái között sem lelhető fel egyforma ékszer. Minden apró alapanyag más lehetőséget rejt magában, amelyet felismerve a mester tizedmilliméteres, precíz kézmozdulatai keltenek életre. Munkáiból sugárzik a természet és a népi motívumvilág megihlette művészi lélek finomsága. Hasonlóan működik ez a bicskanyeleknél. Az alkotói egyediségnek, szüntelen tökéletességre, újdonságra törekvésnek köszönhetően a késeket csak licitálással kapni, ott is, lélegzetvételnyi idő alatt gazdára találnak a vitrinbe illő, gyűjtői darabok.
Mellékutakon járva
Főhősünk a tokaj-hegyaljai vidéki Tállyán cseperedett fel. Szülei földművelésből, szőlőtermelésből boldogultak. Ernőék öten voltak testvérek, jómaga késői ikergyermekként érkezett a világra. Falun rendszerint bicskával, csúzlival járt el csavarogni. Rendszeresen besegített családjának az otthoni munkákba, például a favágásba. A kisbalta majdnem levágta az ujját tízévesen – mutatja a régi sérülés nyomát. Hazulról a dolgos jellemét, a természetszeretetet, a kézügyességet kapta útravalóul, továbbá az asztalosmesterséget is.
Ifjúként figyelemre méltó karikatúrákat rajzolt, azonban nem akadt olyan mentor az életében, aki egyengette volna művészi útját. Szobafestőnek jelentkezett, de végül épület- és bútorasztalosnak tanult a szerencsi 118-as szakmunkásképző intézményben. Gyakorlati oktatása a Bútoripari Ktsz-nél történt, ahol Cink Zoltán mestere megmutatta neki a szakmai alapokat. Továbbá az ő biztatására fogott hozzá főhősünk az intarziakészítéshez, ilyen jellegű munkái országos kiállításon is szerepeltek.
A gyakorlati tantárgyakban úgyszintén jeleskedett, megkapta a szakma kiváló tanulója kitüntetést. Megnyerte a Borsod megyei szakmunkásversenyt, így indulhatott az országos megmérettetésen, ahol harmincegy résztvevőből a tizenkettedik helyezést szerezte meg. Hálával említi Bukovszki Gábor hajdani oktatója nevét, aki nemcsak a szakmai elméleti részre, hanem fafaragásra is tanította őt. Az 1960-as évek végén, '70-es évek elején készültek első alkotásai: kócsagpárszobrot és egy szarvas arcát véste bele precízen a fába. Aztán mégis másfelé sodorta az élet.
A miskolci Lenin Kohászati Műveknél kezdett dolgozni karbantartó asztalosként. Két év után elkerült a fővárosi Épületasztalos Ipari Vállalathoz, ahol házgyári lakásokba készítettek ajtókat. Ebben a teljesítményalapú munkában is kitűnt a tehetsége: szakmai versenyen első helyezést ért el. Munka mellett aktívan sportolt, a súlyemelés fizikailag és szellemileg is formálta őt. Negyvenhárom évig dolgozott a MÁV-nál, 2019-ben innen ment nyugdíjba.
Tehetsége kiteljesedik
Kikapcsolódás gyanánt néha előhúzta a kicsi kését, amivel hamar íves, lendületes vonalakat kanyarintott a fába. A maga esze szerint finomította mozdulatait, tanulta ki a mesterség fortélyait. Említi, hogy katonai évei alatt egy kiállításra készített dísztányért, ami megyei és országos bemutatón is helyet kapott. De intenzíven ötvenkét évesen fordult vissza hobbija felé.
A Mesterségek Ünnepén felfigyelt arra, hogy a Kresz Mária Alapítvány faragótanfolyamot indít, amit Kövér György fafaragó népi iparművész vezetett. Jelentkezett a képzésre, elvégezte, sőt díjazták is kiváló vizsgamunkáit. Később kapcsolatban maradt a szervezettel, így ismerkedett meg a mézeskalács-ütőfakészítőkkel, és elkezdett nyomódúcokat készíteni. Nagyjából nyolcvan darab mintát megalkotott a faalapokba. Mind közül a legbüszkébb arra a karácsonyi betlehemes jelenetet ábrázoló munkájára, amely a Magyar Kézművesség Alapítvány (AMKA) jóvoltából eljutott a Vatikánba, a Világ 100 betlehemese című kiállításra 2011-ben és 2013-ban. Jelenleg Seregély Mirtill mézeskalács-készítővel dolgozik együtt. A szakrális után a történelmi témavilág érdekelte. Például 2008-ban, Hunyadi Mátyás trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából egy kódexet faragott meg. Közben a Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesülete is felfigyelt munkáira és meghívták tagnak.
Kezdetben még inkább intarziákat készített, de több kisebb méretű szobor is kikerült a tehetséges fafaragó kezei közül: majmocskák, szarvas, bárány, húsvéti tojás, fonással díszített demizsonüveg-tartó – többnyire az otthonuk konyháját díszítő tárgyak csak emlékek, az alkotói útkeresés egy-egy állomásai. Kimagasló minőségű faragványaiért 2015-ben megkapta a fafaragó népi iparművész címet. Egyediséget hobbijába a népművészet felé fordulás hozta meg, amely tág és gazdag motívumkincse maradandó érték az utókor számára – fogalmazza meg a mester.
A bicskafaragás hét éve talált rá. Baráti kapcsolat által ismerte meg Szabadi Győző második generációs késkészítőt, akivel tevékenységükben jól kiegészítik egymást. Az egyedi tárgyak három kézműves igyekezetét ötvözik: Kovács Gábor kovácsmester damaszkuszi acélpengéiből a népi iparművész címet viselő tárgyalkotó formálja meg a kések szerkezetét, míg Ernő a famarkolat mintázását végzi. Szakmai berkekben több évtizedig nem láttak ilyen hagyományos módon, aprólékosan megfaragott fa- és csontmarkolatokat, amelyek között réz- és csontberakásosak is akadnak.
Ékszerek bűvöletében
A barackmagfaragással először ifjúként találkozott. Egyik munkatársa, Gál Kálmán dolgozott az apró alapanyag megmintázásával. Ernőnek tetszett ez az alkotás, de különösebben akkor nem keltette fel az érdeklődését. Harminc évvel később a sors ismét szembehozta vele ezt az egyedi művészetet, mintha dolga volna vele. Először egy összegömbölyödött majmot faragott meg fából, majd gyümölcsmagból. Megismerte Hermann János és Szondi Sándor mesterek remekeit, amely motiválta, hogy folytassa tovább nagy elődei nemes művészetét.
Lassacskán beletanult és beleszeretett a hosszú évek óta feledésbe merült maghéjfaragás mikéntjébe, s napjainkig azon fáradozik, hogy visszacsempéssze azt a népi mesterségek közé. Sokféle alapanyaggal dolgozik: sárga- és őszibarack-, szilva-, dió-, cseresznye- vagy mogyorómaggal. Medál, hajcsat, fülbevaló, gyűrű, karkötő, ékszerszett is készül belőlük. A kiválogatott magok formája, vastagsága, keménysége, előforduló hibája mind megszabják a belé vésett formát.
Elsőként simára csiszolja a felületet, előrajzolja a motívumot, majd késheggyel belekarcol az anyagba a finoman húzott vonalak mentén. Azt követően saját kezűleg készített vésőcskékkel szedegeti, vékonyítgatja, kanyarítja tovább a motívumot. A magbelsőt legtöbbször kiszedi, amely művelet akár több órába is beletelik. Többnyire pengével dolgozik, fogorvosi fúrót, zsákvarró tűket és egyéb, egyedileg készített szerszámokat használ. Munkáit elismerések sora dicséri. A helyi önkormányzat 2019-ben érdemes polgár címet adományozott a magyar kultúrát gazdagító tevékenységéért. Legutóbb a Hagyományok Háza id. Kapoli Antal Kossuth-díjas fafaragó emlékére szervezte a XXXIV. Országos Faragópályázat és Kiállításon szintén díjazták alkotásait.
„A magyar népi motívumkészlet egy kimeríthetetlen kincsestár” – vallja. Ebből vagy a természet formálta alakzatból kiindulva mindig akadnak új ötletei, megvalósítani azokat egy élet is kevés volna.
