Igyekszik jól beszélni a természet nyelvét

A villanypásztor alatt felfelé tö­­rekvő zöld növényzetet nyesi le sarlóval. Tízhektáros területet zár közre a kerítés, amelyen belül tizennyolc növendékbika – angus x limuzin, illetve húshasznú magyar tarka – legelészik a fűzfák árnyékot adó hűvösében. Az ártéri ligeterdő környezete dús és zöld vegetációt biztosít még az aszályos nyáron is. Péter szeretné bemutatni és bizonyítani, hogy az árterek legeltetése hármas ágazati hasznot biztosít: olyan tájat hoz létre, ami jó vízgazdálkodási, ökológiai és gazdasági szempontból is. Ez tudná megmenteni a túlzott szántóföldi művelés miatti víztelenítéstől, talajpusztulástól és túlmelegedéstől az Alföldet. 

Vele szervesen együtt élve, jól beszéli a táj nyelvét. Feltárta annak létéből fakadó működését, felhívja a figyelmet a domborzati mintázatokra, a tájrészletek eredendő funkcióira és az összefüggésekre. – Évente átlagosan 300 milliméter csapadék hiányzik a vízháztartási egyensúlyhoz. Ezt az árvizek természetes árterekbe való kivezetésével lehetséges pótolni, amik művelését a vízborításhoz kell igazítani. Erre példa a legeltetés – fogalmazza meg az ártéri tájgazdálkodás mint racionális tájhasználat lényegét. 

Nézete szerint a táj nem trófea, sem erőforrás, hanem élőlény, amit lehet értelmezni személyiségként. Ehhez a felismeréshez vezető szemléletét gyermekkorából hozta. Miközben sétálunk a villanypásztor vonalát követve, így mesél: – Szolnokon, egy nagy vegyi gyár lakótelepén nőttem fel, de a kétemeletes tömbházak nagy parkba ágyazódtak be. Fiatalkori meghatározó élményem egy óriási fehér nyár susogása a szobám ablaka előtt és felett. Az otthonunk mellett az ártér húzódott, ez volt a játszóterünk. 

Szüleim vegyészvégzettséggel a szocialista nagyüzemben dolgoztak. Mégis a történelmi-földrajzi vonzódásom, világképem alakulása édesapámnak köszönhető, és az okoskodási hajlamom, vagy szebben fogalmazva: a pedagógusi késztetésem is hozzá köthető. Alapvetően az ember és az őt körülvevő természet kapcsolata érdekel, világnézeti alapjaiig feltárva. Ezen múlik, hogy miként alakul az ember gazdasági tevékenysége. Hangsúlyozandó a fenntarthatóság, ami ebben az értelemben a természet működését, az ahhoz való hozzáférést jelenti. 

Kamaszkori „válságát” a túrázásban élte ki. Tizenhét éves korában teljesítette az Országos Kéktúrát, száz kilométeres teljesítménytúrákra járt, akkor meg is választották az év ifjúsági túrázójának. Hasonlóan érző társaival a hegyekbe kezdett járni. Télen a Kárpátokban, nyaranta az alpesi tájon barangolt, miközben mély tapasztalásokra tett szert a természettel való kapcsolatban. Úgy véli, hogy az (vissza)tanít, ha nyitott szemmel, szívvel és ésszel járjuk. Nagyszerűségét benne elmerülve képes megérezni az ember. Ahogyan azt is, hogy ő milyen apró a teremtett világ hatalmasságában; ott csak a törvényei tiszteletével maradhat talpon. 

Miután diplomát szerzett, két évig Karcagon egy mezőgazdasági technikumban tanított. A történelem filozófiájáról beszélt a diákjainak, de – mint mondja – „nem voltak egymáshoz valók”. Visszament az egyetem doktori iskolájába, majd’ két évtizeden keresztül volt kurzusa a felsőoktatásban. Ember és Tisza kapcsolatáról első nyilvános előadását az ELTE Bolyai Szak­kol­lé­gium­ házi konferenciáján tartotta 1997. március elsején. 

Az intézményi tudományból kimozdult a vidéki valóság felé, ekkor jött a „helyivé válás” mint megismerési módszertan. Először a Somogy megyei Visnyeszéplakot nézte ki magának. Már megvoltak a házához az építőanyagok, amikor felismerte, hogy idegennek érzi magát a Dunántúlon. Kétezerben költözött családjával Nagykörűre; így talált haza a szülőföldjét jelentő Tisza-tájra, ahol életfeladatát is meglelte. 

Természet adta lehetőségeink ki­­használásáért számos fórumon – a közösségi oldalán, illetve előadásai alkalmával is – szót emel. 2000-től részt vett a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program kidolgozásában. 2001-ben publikálta az ártéri tájgazdálkodás koncepcióját, ami aztán a Vízválasztó kezdeményezés alapja is. Bemutatására tudományos konferenciát szervezett, és civil mozgalmat. Ennek jelentős szerepe lett a „Vizet a tájba” kormányzati program meghirdetésében, aminek sikeréhez szerinte tovább kell menni a tájhasználatváltás irányába. 

– Őstermelő gazdálkodó vagyok. Az örökségemből negyven hektár földet tudtam venni, húsz hektár van a mentett oldalon, másik húsz a hullámtéren. Előbbin kaszáló húzódik, valamint a téli félév legelője, az utóbbin lehet túlélni a száraz nyarakat. A mentett oldali öb­lözetünkön ártéri tavak létrehozását szorgalmazom, amelyek rendszeres árasztásával lenne helyreállítható a terület vízháztartási egyensúlya – mondja a sokrétű érdeklődésű, bőbeszédű gazda-tudós, aki a tájban valósítja meg tudományos törekvéseit; „huszonöt éve próbálja már ezt a fenntarthatósági játékot”. 

A marhák gazdasági és tájre­ha­bilitációs kollégái, de lovakat is tart, mert „lóvá tesz az ember, s emberré a ló”. Huszonnyolc évesen ült lóháton először, Karcagon, Bene Sándor gazdálkodónál, akivel létrehozták a Pusztai Róka Nomád Hagyományőrző Egyesületet. Lovastúráival bejárta az országot, de jószágait annál többre is használja: ők a közvetlenebb tanítói a geográfusnak, aki igyekszik jól beszélni a természet nyelvén.