Jár a varrótű, jár

A kertben, egy kifüggesztett táblán ez áll: Varrótű Tanoda. A népművészet szakavatott ismerője 2008-ban hozta létre nyitott műhelygalériáját, amely látogatottsága révén felkerült Magyarország kulturális térképére. A több mint ötven év alatt készített alkotásokon keresztül a magyar hímzéskultúra sokszínűsége tárul elénk: szabadrajzú fehér-, gyapjú-, dunántúli úrihímzéseket, szálszámolásos munkákat egyaránt megcsodálunk a gyűjteményben. A Balaton-felvidéki írott tojások mellett a polcokon helyet kapott gyöngy ékszerek (gyöngygallérok, csaffringok, szorítkók) Sárköz gazdag díszítőhagyományának tanúbizonyságai, továbbá egy életet végigkísérő lelkiismeretes elhivatottságé. 

A tanoda nemcsak kiállítási térként működik, hanem tanulásra, alkotásra ösztökélő élő műhely, s mint olyan, közösségi tér. Hajnalka itt tartja heti rendszerességgel a Gránátalma Hímzőkör foglalkozásait, valamint nyaranta a népművészeti tábor keretében igyekszik továbbörökíteni a hímzés és a gyöngyfűzés népi kultúráját. Nyugdíjas évei alatt tudott fokozott figyelmet szentelni a népi díszítőművészet kutatásának, népszerűsítésének. Ámbár már fiatalon is nagy érdeklődéssel fordult a nemzeti értékek felé. 

Hódmezővásárhelyen született, de a családjuk a szülők munkája miatt Balatonalmádiba költözött. Amikor a kézművesség szeretetének gyermekkori emlékeiről kérdezem, a sárban tapicskolást említi, amiből imádott különféle alakzatokat formázni kezeivel. Mesél arról, hogy nagyapja szabadidejében méhészkedett és a kaptárokat magának barkácsolta. Nagyanyja varrt, édesanyja horgolt, míg az apja a műszaki dolgok precíz megmunkálásához értett – Hajnalka olyan közegben nőtt fel, ahol a Jóistentől kapott kézügyességgel és emberi kitartó akarattal mindent megoldottak maguk.

Pedagógusnak készült, de az 1960-as években a megyei tanács művelődési osztálya a képesítés nélküli tanításra vonatkozó kérését elutasította. Végül könyvtárosnak jelentkezett a megyei intézménybe, lelkesen bekapcsolódott az irodalmi estek szervezésébe. Két év után a dózsavárosi könyvtár vezetőjeként dolgozott. Átmenetileg tevékenykedett a helyi nevelőotthonban is másfél évig, majd 1976-ban újra eredeti munkakörét folytatta a balatonalmádi könyvtárban. 

Leánykorától fogva varrt, kosztümöt kötött és a maga horgolta kabátot viselte. Egy véletlen folytán összetalálkozott Takács Imre József Attila-díjas költővel, aki megkérte, hogy egy somogyitükrös ábrát textilre átdolgozva hímezzen ki. Hajnalka könyvből tanulta meg, hogy mi a subrika, a lapos-, a szár-, a Margit-öltés. A meseszépen kivitelezett alkotást végül az irodalmár az iparművészeti lektorátussal zsűriztette, az végül Csoóri Sándorhoz került. Szilágyi Erzsébet népművelő biztatására főhősnőnk elvégezte a Megyei Közművelődési Intézet díszítőművészeti szakkörvezetői tanfolyamát, amelyen harminchat etnikai egység hímzéskultúrájáról szerzett ismeretet. 

A hetvenes években kezdte el Veszprém vármegye hímzéseinek gyűjtését, feldolgozását, alkalmazását. Országos továbbképzések alkalmával ismerkedett meg dr. Fél Edittel, Borbély Jolánnal és dr. Füredi Márta etnográfussal, akik hatására érdeklődéssel fordult a hímzések motívumkincse, szín- és formavilága felé. Az azokban fellelhető szimbólumrendszer, a technikák sokszínűsége magával ragadta. Mellette tizenöt éven át látogatta a szálkai gyöngyfűző tábort, s ebben a művészeti ágban is elmélyült. Hímzés kategóriában Gránátalma Díj, Aranykoszorú Díj és számos szakmai elismerés dicséri kezei munkáját. Tudományos alaposságú kutatói törekvései miatt elsősorban a Bakony és a Balaton-felvidék nép­­művészetének szakértőjévé vált. 2010-ben megkapta a Népművészet Mestere címet, amely mindinkább kötelezi a tevékenysége folytatására. 

Említést érdemel oktatói, hagyomány-továbbörökítő szerepvállalása. 1976-ban rábízták az Almádiban működő hímzőszakkör vezetését. Örömmel és büszkeséggel meséli, hogy tizenöt éven át egyben tudta tartani a csoportot, kézműves munkáikat éves pályázati kiállításokon mutatták meg. 1979-ben a veszprémi kézműveskör tartását is átvette a népi hímzéskultúrának példa­mutatóan igényes művelőjére. A Veszprém Megyei Népművészeti Egyesületnek szervezője, alapító tagja, később csatlakozott a Magyarországi Alkotóművészek Közép- és Nyugat-dunántúli Regionális Társaságához is. Magánéleti problémák miatt egy ideig felhagyott a szakkörök tartásával, majd 2004-ben – hiányolva a tevékenységet és a közösséget – újraszervezte a foglalkozást Varrótű Tanoda néven, immár a saját otthonában. 

A gyűjteményében elmerülünk a régmúlt tárgyi remekei között. Elővesz egy 1890-es évekből való, szálhúzásos azúrral díszített, saját anyagában készített rojtos vászonnadrágot, amelyet megvásárolt és őriz gondosan. Kezébe fogja a sárközi gyöngybojtot, a csafringot, amelyről elmeséli, hogy azt csak fiatalasszony hordhatta addig, ameddig nem esett teherbe. Képeken mutatja az egyházi és világi alkalmakra készült terítőit, hímzéseit, amelyek napjainkban is láthatók templomi oltárokon, keresztelő­me­dencén, Úrasztalon vagy országos, területi kiállításokon – egy élet munkái tekintenek vissza ránk, s mesélnek nekünk egy szenvedéllyel végzett tevékenységről, alázatról és végtelen türelemről, amely nélkül mindez sosem jöhetett volna létre.