Jószágokkal teljesebb a világa
Az egykor Debrecenben élt, Újtikoson gazdálkodó Kovács Szabolcsnak autószerelő az eredeti szakmája, de már vagy harminc éve a föld adja a kenyerét. A rendszerváltáskor váltott kényszerűségből, s az eltelt időkben fiaival együtt felépített egy ökogazdaságot, ahol az állattenyésztésé a főszerep. Többek közt bivalyokat tenyésztenek a természetvédelmi szempontok szigorú betartásával.
Kép: Megörökölt családi földterületen kezdett új életet Kovács Szabolcs
Újtikoson van egy festmény, ami megnyugtatja az embert. K. Spányi Béla festette több mint száz évvel ezelőtt. Spányi a mocsaras tájakon legelésző tehenes, birkás képeiről híres. Meg arról, hogy nem aprózta el. Nemigen vacakolt 30×40 centiméteres „miniatúrákkal”, ő megadta a módját. Legtöbb képe akkora, mint egy ajtó, a rajtuk lévő Nap meg olyan élethű, hogy hunyorogva nézi a fényes korongot az ember. Ez az újtikosi festmény szintén jó nagy, majd’ akkora, mint egy franciaágy. Tán még hosszabb is egy kicsit, faltól falig ér.
Ha leül elé az ember, azt veszi észre, hogy kezdenek lehámlani róla a napi gondok, sérelmek, bosszúságok. Azt nem mondom, hogy nyomban elfelejti minden búját-baját, de azt igen, hogy a képet nézve valahogy mintha szebb lenne a világ. Mondjuk is az érzéseinket a kép gazdájának, Kovács Szabolcsnak, aki csak mosolyog szavaink hallatán.
– Gyerekként, ha sérelem ért, én is előtte vigasztalódtam. Nagyapámék falán lógott, ezerszer megcsodálhattam.
Nem tudni, az a kép, az a tágas legelő, meg az alkonyati fényben legelésző tehenek, birkák mennyi szerepet játszottak az unoka későbbi életében, de az mindenesetre tény, hogy Kovács Szabolcs szakmai berkekben jól ismert ökogazda, aki többek közt szarvasmarhákat és bivalyokat nevel, nem is akárhogy. Ridegtartásban.
Pont ezért is kopogtunk be hozzá, az a festmény csak bevezetője volt a nap további programjának, mert természetesen indultunk ki a terepre, a bivalyok után. Azok ugyanis a családi gazdaság falu alatti központi telepétől jó messzire, a Nyugati-főcsatorna mellett tanyáznak.
Az újtikosi határ a Hortobágy északkeleti kapuja, s az út menti buja fasorokat látva azt hinné az ember, kiváló a talaja. De ez nem igaz. Nagy része szikes, mély fekvésű, nehezen művelhető, ahol a kultúrnövényekkel próbálkozva nem sok jóval számolhat a gazda. Ráadásul az elmúlt évtizedben az aszályosodás miatt már-már az elsivatagosodás határára jutott a környék. Itt is volt olyan év, amikor hat hónapon át egy szem eső se esett. Az idei esztendő, hál’ istennek, kicsit esősebbre sikeredett, s az elmúlt napokban is volt egy kis eső, úgyhogy most gyönyörűen zöldell a határ. A mélyedésekben itt-ott még egy kis víz is csillog, vadkacsákat meg valami különleges, hosszú csőrű madarakat riasztunk fel. Gyönyörködünk a késő őszi tájban, közben hallgatjuk Kovács Szabolcs, az egyébként debreceni kötődésű házigazda történeteit.
– Nem akartam én ökogazda lenni. Autószerelőként dolgoztam egészen 1990-ig, amikor súlyos szén-monoxid-mérgezést kaptam, szükség volt a váltásra. A feleségem szüleitől örököltünk itt, Újtikoson hat hektár földet, azon próbáltam ki az új életet. Az első időkben dohánnyal kísérleteztünk, nem is rossz eredménnyel, de fokozatosan szűkültek a termesztés, értékesítés lehetőségei, megint váltani kellett. De akkor már rendelkeztünk egy, igaz, gyenge minőségű, de tekintélyes méretű területtel, ami, ha szántóföldi termesztésre nem volt alkalmas, de állattartásra igen. Az első bivalyokat több mint húsz éve vettük egy szabolcsi gazdától, aki meglehetősen gyanakodva méregetett, mikor megérkeztem Vandáért meg Emőkéért. Nem tudom, mit nézett rajtam, de azt kérdezte, tudom-e, hogy mit fogok venni. Magabiztosan rávágtam, persze, hogy tudom. Hát, mai fejjel már kicsit másképp… – szakítja félbe a történetet kísérőnk, s kimutat a kocsi ablakán.
A fasoron túl nagy csapat daru bogarászik, ránk se hederítenek. De elég egy kicsikét lassítani, máris szárnyra kelnek, rakásnyi, kisebb madarakból álló csapat követi őket. A vadvilág, s a természetvédelem szempontjából ideális ez a táj, nem véletlen, hogy a Kovács-féle legeltető gazdaság is a Hortobágyi Nemzeti Park felügyelete alatt működik.
Jelenleg mintegy 240 hektáron gazdálkodnak, amiből nagyjából ötven hektár a szántó, ami jórészt az állattenyésztést szolgálja. A zöldtakarmány előállítását, az ökológiai módszerekkel termelt aprómagvak és a zab, búza, triticalé termesztését megfelelő géppark segíti, de a nehéz terep bizony ezeket is alaposan próbára teszi. Bandukolunk már egy jó ideje, de a beígért hatvan bivalynak meg a nagyjából hetven darabot számláló marhagulyának eddig csak a nyomait láttuk, ám elhagyva egy kisebb emelkedőt, hirtelen feltűnnek az első jószágok.
Kíváncsian nézegetnek felénk, mi vendégek ki is pattanunk az autóból, hogy megsimogassuk az itthon ritkán látott állatokat. De hamarosan vissza is ülünk. Egy borjas anya ugyanis összehúzott szemmel méreget minket, elkezdi kaparni a földet, s elindul felénk.
– Félti a kicsinyét. Békés jószágok amúgy, de vannak köztük, akik még velem se barátkoznak – mosolyog ijedelmünkön Szabolcs, s kinyitja a terepjáró hátsó ajtaját. Egy veder szemestakarmányt vesz elő, s egy jól megtermett bivaly elé önti. Ő Kedves, a gulya legidősebb tehene. És jó barát, de a kissé távolabb álló, s ellenségesen tekintgető Vilma például nem csak ránk, idegenekre „pikkel”, Szabolcs se a barátja.
Egy jó mély kút mellett állunk, de hiába meresztgetjük a szemünket, nem látunk mi abban egy csepp vizet se. Pedig az idősebb tikosiak szerint a régebbi időkben ötszáz marhát is innen itattak. De ma sem szomjaznak persze az állatok. Mindjárt a Nyugati-főcsatorna jobb oldali partján egy igazi vízi paradicsom áll a rendelkezésükre, igaz, egy kis segítséggel, de sosincs szárazon. Itt ihat, dagonyázhat a jószág. Most is benne hűsöl vagy tíz bivaly, a partján meg fehér szőrű marhák legelésznek. A lemenő nap fényében bámuljuk őket – K. Spányi akár itt is festhette volna azt a száz évvel ezelőtti képet.
