Viselet mellé kalap dukál

Varrni mindig szerettem. Ez a marosbogáti származású nagyanyámtól kapott örökségem. Egy nőnek értenie kellett a ké­zimunkához, mert a nyolcvanas években a napi ruházatot javarészt még magunknak készítettük – mesél Rimóczi Hajnalka viseletkészítő a gyökereiről. Kitér emlékeinek további vonatkozó részleteire: – Édesapám a munkája révén sokat utazott, így tudott segíteni a varró asszonyoknak az anyagbeszerzésben. A szüleim néptáncoltak, s már nyolcévesen jómagam is koptattam a színpadot a szülőhelyemen, Balatonbogláron működő együttes tagjaként. A kettő elköteleződés végül úgy forrt egybe, hogy a Fóti Népművészeti Szakgimnázium és Gimnáziumban elsők között tanultam ki a viseletkészítés szakmát. 

László, aki Monoron nőtt fel, általános iskolában kezdett el néptáncolni a kiváló magyar–ének szakos tanárai biztatására. Évekig hanyagolta a hobbiját, majd a munkája által talált vissza a szeretett tevékenységhez. Fegyveres őrként dolgozott az Iparművészeti Mú­zeum­nál, amikor bekerült a Csepel Táncegyütteshez, később lehetősége nyílt a Honvéd Együttesben fejlődni, tanulni. Feleségével a munkahelyén, egy népviseleti kiállítás alkalmával hozta össze az élet.

Hajnalkának a vállalkozása beindításában jelentős szerepet játszott a gyermekként kialakított kapcsolatrendszere: akikkel egykor együtt táncolt, azok rendeltek tőle először viseletet. Majd szájról szájra járt a szépen dolgozó varrónő munkájának híre. Készített a férjével közösen egy honlapot, de többet mondó, amikor a színpadon elnyeri a táncosok tetszését egy együttesen látott viselet. Idehaza rendszeresen akadnak rendeléseik, többek között a Pöndöly- vagy a Nógrád Néptáncegyüttestől, ugyanúgy a határon túltól: Japánból, Kanadából, Argentínából és a világ számos más országából érkeznek megkeresések. 

A kiskunmajsai műhely asztalán ottjártunkkor nyárádmagyarósi szoknyák, blúzok, ingek sorakoznak – egy felvidéki együttesnek készültek. A szőttes Erdélyből, a posztógyapjú Szlovákiából érkezik – avatnak be bennünket a részletekbe. – A falvakban lakó idős emberek a legfőbb forrásaink a viseletkészítésben. Mindig náluk gyűjtöttük össze a hiteles információkat a szakkönyvek alapos áttanulmányozása, a múzeumok felkeresése mellett. Amikor szanyi ruhát kellett varrni, akkor elmentünk Szanyra, és megnéztük az ott élők féltve őrzött kincseit, kikérdeztük őket a készítésről. De minimálisan szükséges ma már változtatni, mert a kézi hímzés, a gombok, a szőttes már másabb, mint egykoron. 

A kalapozás úgy csatlakozott be a tevékenységükbe, hogy László kapott a lakodalmukra kettőt: egy gyapjúból és egy nyúlszőrből készültet az apósától. Előkerült több az erdélyi nagymama szekrényéből, és ajándékként is adtak nekik a viseletekkel kapcsolatos anyaggyűjtő útjaik során. A legtöbb rossz állapotban volt. Taglalgatták a táncosok, hogyan lehet formázni azokat. Ezek ismeretében a férfi a benedvesített anyagot nagygőzölős vasalóval kezdte alakítani, felfrissíteni. 

A régi, bepiszkolódott, elavult, deformálódott anyagok valósággal újjászületnek a Rimó kalapműhelyben. Nemrégiben vittek hozzá egy 1905-ből származó, nyúlszőrből készült, az idő során alaposan elpiszkolódott fejfedőt. Előbb mosószeres vízbe áztatta, formára húzva hagyta száradni, majd gőzölővel visszaadta az eredeti formáját. Bélést varrt bele, és az idő során kirojtozódott, marhabőrből készült, a segélyként szolgáló izzasztót is újabbra cserélte. 

A megkereséseik alkalmával a táncosok, együttesek mindig kérdezték, hogy csizmát és kalapot nem csinálnak? Az utóbbira végül igent mondott László. Egy éve így fogott hozzá az új fejfedők készítéséhez. A kaplinnak vagy tompnak nevezett megdolgozatlan nyúlszőr kalapalapanyagot Csehországból szerzi be. Innentől hasonló a műveletsor, mint a régi darabok felújításánál. Kutyafára húzva formára gőzöli a fazont. Huszonnégy órás száradásra van szüksége. Majd a varrodájukban kiszabja a bélést meglévő minta alapján. Azt logóztatja, és így béleli ki vele a kalap belsejét. Végül rákerül a tulajdonos monogramjával ellátott izzasztó. 

Aztán következik a kalap külseje. A méretre vágott szalagot átvasalja, ráhúzza, és masnit formázva belőle levarrja. A karimát tovább gőzöli, végleges formára alakítja, az anyagot az izzasztóval való találkozásánál kívülről ívesre húzza, hogy az minél szebben felfeküdjön rá. Amikor kikerül a gőz alól, szorítókötéssel egyenesre húzza, és síkban még inkább lenyomja a karimát. Néptáncosok a fellépésekhez, és néhányan hétköznapi viselethez is előszeretettel rendelnek tőle, mert egyedi igények, tetszőleges stílus, forma szerint dolgozik, minőségben és megfizethető áron. 

Gyermekeik lelkébe, akik szinte a varrógép mellett cseperedtek fel, szintén elhintették a néptáncos szenvedélyt: lányuk, Luca a Magyar Állami Népi Együttes táncművésze, fiuk, Hunor pedig a Magyar Nemzeti Táncegyüttesnek. Bár a házaspár aktívan már nem táncol, általuk, illetve a hivatásuk révén szüntelen szorosan kapcsolódhatnak ehhez a tevékenységhez. Munkájukban folyamatosan ott rejlik a tanulás, fejlődés lehetősége. Mindig tud örömöt okozni, amikor elkészül egy viselet. A legnagyobb szakmai boldogság számukra mégis az, amikor viszontlátják a ruhákat a táncosokon. Valósággal tündökölnek azokban a színpadon.