Mesék és a miértek 

Tanulságokkal teli a Fuggerek története. A szegény sváb család takácsként dolgozott a reneszánsz korban, de tanulással, szorgalommal, és persze jó házasságkötésekkel három generáció után a világ leggazdagabbjaivá váltak. Társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan szervesen alakították a kort, amiben éltek: például hatalmat adtak a Habsburgoknak, búcsúcédulák árusításával szerepet játszottak a reformáció elindításában – mesél izgalommal a 2025-ös év végén megjelent legújabb könyvéről, amiben a befolyásos bankárcsaládon keresztül az anyagi és a hatalmi szálak összefonódását is boncolgatja. Három év intenzív kutató-, gyűjtőmunka előzte meg a kötet megszületését. 

A szerzőnek napjainkig az előbbivel együtt négy könyve látott napvilágot. Az Ember a képek mögött művészeti témájú, A Fallaci a XX. századi újságírás ikonjáról, míg a Hoztam utat a sváb betelepítésekről szól, személyes érintettséggel átszőve. Valamennyi munkájában közös vonás, hogy bennük összekapcsolódik a művészet és a történelem. A két tudományterület iránti érdeklődése, bár hivatásból sosem ezzel foglalkozott, végigkísérte az életét. 

– Édesanyám hozta haza a Szovjetunió című folyóiratot. Imádtam bámulni benne a festményeket, az életképeket, amik meséltek az adott korról. Édesapám ács volt. Amikor Németországba utaztunk meglátogatni a rokonokat, megálltunk egy-egy templomnál, hogy megnézze, tanulmányozza az építési technikákat. Jómagam addig az oltárképek előtt ámultam, ahogy a barokk rózsaablakokon át megvilágította őket a fény – idézi fel a lelki utat, ami során a Hartáról, sváb, kétkezi munkából boldoguló családból származó lányban kibontakozott a művészettörténet iránti kíváncsiság. Szívesen olvasott életrajzi regényeket, szüntelen bújta a szakmai könyveket. Számára sosem csak a mese volt fontos, hanem az okok, miértek és a körülmények, amik egy adott élettörténet alakulását lehetővé teszik. 
– Pedagógiát tanult? – érdeklődőm az előzményekből kiindulva. 

– Máshogy alakult a sorsom. Férjhez mentem, született két kislányunk. Később könyvelőszakmát végeztem, nagyobb cégeknél dolgoztam. De idővel úgy döntöttünk, hogy csak félállást vállalok, s a délutánokat a gyerekekkel töltöm. Nagyon élveztem ezt az időszakot. Olvastunk, múzeumokba jártunk és diskuráltunk közösen a látottakról. Szilvia, az idősebb gyermekem a történelem iránt rajongott, míg Melindát inkább a művészettörténet érdekelte. A könyvszeretet azonban mindkettőjük lelkébe beleívódott – mesél Krisztina egy kávé mellett a nappalijukban, ahol minden oldalról sűrűn felpakolt könyvespolcok sorakoznak. 

Megtudom, az írás úgy érkezett az életébe, hogy elkezdett járni egy művészetbaráti társaságba, ahol hasonló érdeklődésű emberek vették körül. Itt találkozott Gömör Béla magyar reumatológus, íróval, aki meglátva a lelkesedést, tehetséget benne, felkarolta főhősnőnket. Bevezette többek között az MTA kutatóközpontjába, a Magyar Nemzeti Galéria kutatóintézetébe, ahol egy másik világ tárult fel előtte. A professzor a kezdeti kisebb kudarcoknál is biztatta és támogatta, hogy folytassa tovább az őszinte érdeklődésből végzett, értékes munkáját. Legelőször Gallé Tibor hartai származású festő életében merült el – ezt később beemelte a Hoztam utat című könyvbe. S minél mélyebbre ásott a történetében, egyre több és izgalmasabb részlet került elő. 

– Szibériai hadifogolytáborban festeni tanította az embereket, hogy a művészet által túléljék a megpróbáltatásokat – ez az emberi nagyság az, ami egy-egy sorstörténetben megragad. A kutatás során megtudtam például azt is, hogy az orosz hadifogolytáborban alig kaptak enni az ott tartottak, ezért a japán táborból a magyarok csempésztek át élelmet sorstársaiknak – ragad ki olyan történetmorzsákat, amik megmelengetik a szívét. Krisztina írásainak az is sajátossága, hogy a borzalmak közepette képes meglátni és megmutatni olvasóinak az emberséget, illetve a szépséget. 

Egyik kedvenc festője az orosz Kandinszkij, akinek a képeit tizenhét évesen láthatta élőben Münchenben. Akkor járt először múzeumban, ahová, összeszámolni sem tudja, hányszor tért vissza azóta. Előfordult, hogy a művész ritkán látott kiállítása alkalmával késő estig csodálta a festményeket, s hajnalig örömteljesen sétált a városban, hogy csillapodjanak lelkében élményei. 

Saját bevallása szerint munkái sosem láttak volna napvilágot, ha nincsenek szerencsés találkozások, illetve segítő szándékú emberek az életében. Például a Heidelbergi Egyetem könyvtárosával, és a két világháború között a magyar művészek egész sorát is bemutató híres Sturm Galéria avatott kutatójával évek óta levelezik. Másrészről kitartása, „miért ne?” pozitív szemlélete vezeti őt célja eléréséig. A német nyelvet, családjának és a kint élő rokonainál töltött időnek köszönhetően, fiatalkorától fogva jól beszéli. Így találtak rá a fordítói megbízatások. A Horthy Miklósról szóló könyv fordítására a legbüszkébb, ami a régies (1936-ban íródott) nyelvezete miatt nagy kihívást jelentett. A Hallgat az osztály című munkáját szakmai berkekben is méltán elismerték. 

– Fontos, hogy a régi történeteket megismerjük, mert sokat tanulhatunk belőlük. Azt, hogy tudjuk értékelni a saját életünket. A hat unokámat is igyekszem úgy terelni, hogy megértsék ezt. Rendszeresen járunk idehaza és külföldre várakba, galériákba, múzeumokba, és hosszan diskurálunk egy-egy híres festmény előtt arról, hogy mit mesél a kép nekünk. Látni az érdeklődéssel teli csillogó szemeiket – nagymamaként nem is kívánhatnék ennél nagyobb örömöt.