A természet prófétája

Napraforgó az utca neve, ami már kimondva is kedvesen csilingel. Vendéglátóink háza valóban a rét mellett áll, szinte az erdőben. Gyalult, finoman megformált gerendák száradnak négylábú vasállványokon a kapu előtt. A ház falain agancsok függnek. Húzódik itt egy kis konyhakert is, a baromfiudvarban pedig békés rend fogad. A legtöbb nyulat levágásra szánják, de a gazda kedvence, Góré és néhány hasonló szabadelvű pajtása kedvére kószál. A japán tyúkokat még kevésbé ismerik, de hallomásból tudják, hogy jó kotlósok, ezért tartanak párat. A kecskék (Füli, Bolka és társaik) voltak már tizenegyen is, de gazdáik csökkentették a létszámot, mert szerintük az a legfontosabb, hogy a jószágok jól érezzék magukat náluk. 

Régi szép emlékek 

– Gyüttmentek lakják a településnek a Börzsönyliget nevű részét. A feleségem is a fővárosban nőtt fel, jómagam pedig Veszprémben. Miután a szüleim elváltak, édesanyámmal és nővéremmel panellakásba költöztünk. Az atyai nagyapámék Balatonfőkajáron éltek. Hacsak nem a Gulya dombon sétáltunk édesanyámmal, akkor a nagyszüleimnél időztem, erdőn-mezőn játszva. Meghatározó emlékeim egyike az, hogy egy lábas tölgyesben szarvasteheneket láttam felfutni a domboldalra. Hétéves voltam akkor, de a látvány belém égett egy életre. A másik, amikor az egyik barátommal csak álltunk az erdőben, és hallgattuk a fák susogását, a madarak énekét, a lefelé igyekvő patak csobogását. Ekkor már kamasz legényke voltam, itt kezdődött a bóklászás, ami merőben más erdőjárási stílus. Szabadabb és kalandosabb – meséli Ervin, miközben Ipoly, a fehér komondor társaságában túrázni indulunk. 
– Mit adott az erdő? 
– Fiatalon játékot, izgalmas kockázat lehetőségét. Száraz fákat törtünk, köveket görgettünk, vaddisznók és szarvasok után futottunk, hogy minél tovább láthassuk őket – kiélhettük magunkat úgy, hogy közben nem okoztunk kárt a környezetben. Ahogy telt-múlt az idő, már felnőttkíséret nélkül elindultunk busszal Eplénybe vagy Farkasgyepűre, és visszafelé gyalog jöttünk. Aztán egyre nagyobb távolságokat tettem meg egyedül, túrázva. Sokat tanultam az erdőről, s rövidesen már térkép nélkül is jól tájékozódtam – tartogatja későbbre még a félbehagyott gondolat folytatását. Helyette mutatja a réten lépkedő gólyát. Majd a száraz tisztáson keresztülbaktatva egy vékony ösvényen ereszkedünk a völgybe. 

Visszavezette az út 

Tudatosan fordult olyan hivatás felé, aminek az erdő áll a középpontjában. Egerben vadőrént végzett, csak alig egy esztendőt dolgozott ebben a szakmában, Abasáron, egy vaddisznós kertben töltötte az első telet. Szép emlékként idézi vissza ezt az időszakot. Míg egyik nap az iskolapadban ült, a rákövetkezőn már az erdei házikóban lakott, ahol körülölelte a csend. Mosolyogva mesél róla, hogy hideg téli éjjeleken nagy dunnában, hálózsákban aludt, és hogy sosem volt melegebb a házban tíz foknál. Miután reggel meghörpintette a kávéját, még az ajtóban tétovázva arcába csapott, mint télanya hűvös lehelete, a hó. Egy év múlva az ország északi részére költözött, onnan járt Vácra dolgozni. Hat évet töltött távol az erdőtől, hiánya mardosta a lelkét.

Miután megismerte második feleségét, Alexandrát, felköltöztek a Börzsönybe. A nagy-hideg-hegyi turistaházat üzemeltették. Akkor Ervin úgy érezte, visszatalált a maga közegébe. De a hétvégeket is felőrlő munkában inkább csak festményként látta maga előtt a tájat, mégsem lehetett igazán a részese. Akkor kerültek Kismarosra, előbb a Harangvirág utcába. A kisfiuk születését követően azonban kinőtték otthonukat, akkor vették meg a jelenlegit. Természetesen az erdő közelében. Ott barangolunk látogatásunk alkalmával mi is. 

– A halom ág még nem volt itt múltkor – elmélkedik, majd más felé vezet bennünket. Mutat egy szétrohadt fatörzset, amit nyolc év alatt lassan visszavett a természet. A Morgó-patak több helyütt kiszáradt, de annak bal oldali mellékága, a Nacsagromi-patak szépen csordogál. Ipolynak, a komondornak persze könnyű, mert ő nem szégyell engedni a hívogató víznek. Belegyalogol a kellős közepébe. Megszokta már az erdőjárást, hiszen rendszeresen gazdájával tart.

 Támasz és öröm 

– Több lábon állok – mesél tovább Ervin. – Ácsszakmát szereztem, de nem a klasszikus értelemben művelem. A statikus szerkezetek helyett sokkal jobban szeretem a finomabb, díszesebb, látványosabb famunkákat. Magamnak osztom be a feladataimat, vagyis jut időm a szenvedélyemre. Tulajdonképpen úgy alakítottam ki az életem, hogy szinte bármikor elindulhatok, ha szükségét érzem. Másrészről előadásokat tartok gyerekeknek, felnőtteknek, erdőről, az erdőben az Apa+én programok részeként, illetve szeptemberben szarvasbőgőtúrákat vezetek minden hétvégén. Tudom, hogy sokan akadnak, akik többet tapasztaltak a természetről, de ők valamiért mégsem mesélnek róla. Hívást érzek rá, hogy hidat képezzek a modern ember és az erdő világa között. 
– Igyekszem hitelesen tolmácsolni az értékeit. Azt, hogy a csoda, ami körülölel bennünket, nem örökkévaló, ha nem vigyázunk rá. Úgy hiszem, a technokrata világból való kikapcsolódás, az egymásnak feszülés oldója az erdő. Sokan félnek itt lenni, ezt az érzést is el szeretném oszlatni – vélekedik, s rövid időre megpihenünk egy mohás fánál. 
– Ha megszokod, megtanulod az erdő rendjét, megszereted ezt a közeget – folytatja tovább gondolatmenetét. – Mindegy, milyen állapotban vagyok, munkaelakadással, érzelmi problémával küzdök, amikor kijövök ide, minden gond kiszökik a fejemből. Sok életvezetési ötletem támad ilyenkor, a novelláim is rendre a természet ihletésére, itt születnek. 

A szavak művészi forgatását mindig is szerette, s erős kritikai szemléletét lágyan, sorokba szedve csillapítja. Írásai az erdőjárásból és a közben megélt kalandokról szólnak, informatívan, magával ragadóan. Árulkodnak szeretetről, tiszteletről, egy olyan férfi lelkéről, aki igazán a részévé tud válni a természetnek, s érti szavát. Engedéllyel agancsot gyűjt, ezért ez a sok trófea a házuk falán. De nem ám tolvaj módra, hanem nesztelenül járva a fák között húzódó ösvényeket, követve a szarvasbikák járta úgynevezett váltót. Egy évben több száz kilométert tesz meg. Jó szokásához híven Ipollyal rendre kint is alszik az erdőben. 

– Ott ébredni egy csoda: hallani a madarak dalát, látni, hogyan születnek a reggeli színek az égen – számol be élményeiről a visszafelé vezető úton. – A fák sorsa hasonlít a mi életünkre – folytatja. – Némelyek nem érnek fel a csúcsra, nem élik meg a matuzsálemi kort, egyeseket kivágnak, míg mások akkor sem csüggednek, és újra kihajtanak. Számomra az emberi lét tükrei ők. Az erdő mindig arra törekszik, hogy ne keletkezzen felesleg, a meglévő javak pedig elegek legyenek. Ami elpusztul, visszaveszi, nem tékozolja el. Nagyra becsülöm ezt is benne.