Feljegyzések az árvák házából

Déva, vasútállomás. Két pár sín, kopott váróterem, kopott emberek. A szürke falakon elnyomott csikkek nyomai. Senki se vár, fogalmam sincs, merre menjek. Homályosan rémlik, hogy valami kolostort kell keresnem. Azt hiszem, sárga. Végül egészen könnyen megtalálom, a nevelők is pártfogásba vesznek. Szeretném megtudni, hogy kik vannak az árvaházban és miért.
– Nagyon vegyes, mindenki egy külön történet…
Kitérő válaszukban ott a tartózkodás. Nekem szól. Csak két hét. Talán igazuk van. Látom a fiúkat, lányokat: kicsik, nagyok, serdülők, kamaszok. Árvák, félárvák, hátrányos helyzetűek, de vannak, akik egyszerűen csak iskolába szeretnének járni. Próbálom elképzelni, milyen lehet… Milyen lehet gyökértelenül? Múlt nélkül? Vagy éppen azzal.
– Hogy kerültek pont ők öten hozzám? – nézek a régebbi nevelőkre.
– Nincs rendben a gyámügyes papírjuk… Ki kellett őket emelni a régi nevelők családjából.
Nem kérdezősködöm tovább. Megkapom a napirendet. A dolgom igen egyszerű: hatkor kelés, fél hétkor reggeli, nyolckor iskola.
A délelőttöm szabad. Tanítás után megyek értük. Közös ebéd az asztalunknál, saját evőeszközzel, saját tányérból… (azt mondják, majd kapunk). Délután tanulás, este vacsora, játék, olvasás, séta. Mint egy család.
Nézem őket. Nézem szótlan, tétova csomagolásukat. Tehát megint új hely, új emberek, új család, új élet… A két nagyobb már tinédzser, nekik talán nem olyan elviselhetetlen. De a három kisebb… Mozdulataikat, az arcukat figyelem. Kettő mosolyogni próbál, a harmadik rám sem hederít. Barna haja az esetlen frizura ellenére is szép. Gyermekbőre sima tej, szeme benne fürdő két csokoládé. Talán 10-12 éves lehet. Valami érthetetlen ellenszenvet érzek iránta. Szégyellem magam érte. Hiszen csak egy gyerek. De a szeme… A szeme – egy öregé… És nem tükre a lelkének. Inkább doboza.
Hirtelen veszi észre, hogy figyelem. Teljes arccal, kihívóan fordul felém. Egy pillanatig nézünk csak farkasszemet. Néma a tekintete. De mögötte a keserűség mégis felemeli szavát. Én fordulok el előbb.
– Móni? – int az egyik nevelő a szemeit tejben fürösztő kislány felé. – Nem olyan régóta van itt. Árva, azt hiszem.
– Nem, nem árva. Anyja mintha lenne… – vitatkoznak. – Az utcán koldult, úgy szedték össze.
Az enyémmel együtt 14 család lakik a kolostor által megvásárolt két tömbházban, s még legalább hat településen van ehhez hasonló otthon. Egy nevelőre átlagban 10-12 gyerek jut. Fiús és lányos családok külön. Az, hogy az újak hová kerülnek, mindig a létszámtól függ. Mónival  nem törődik az anyja. Akit az anyukájának hív, egy idősebb nőrokon, beteges, két éve vette magához a kislányt. Akit apának hív, az az asszony férje, szobrász, vele érkezett.

*

Könnyes szemek, tele szatyrok… Senki nem örül, mikor beköltözünk a vár tövében álló, felújított, többszintes lakásba. Csakhogy a felújított rész nem a miénk. Ahová mi megyünk, az régen könyvtár volt. A porszag tömény, a falakon árválkodó kezdetleges gyermekrajz is elveszti itt szelíd báját. Konyha, hűtő nincs. Még egy átkozott vízmelegítő sem.
Hogy lehet egy tanteremben hosszú hónapokat leélni? Vagy ezek a gyerekek mindent kibírnak?

*

Első hajnalunkon kakaskukorékolásra és az ébresztőóra undok hangjára riadok. Eső kaparászik az ablakon. Mocskos nyál marad legördülő cseppjei nyomán.
Halkan lépek le az ágyról. Elnézem az alvó gyermekeket. Bánt, hogy én szakítom meg békés álmukat. Készülődésük gyors és csendes. Aztán elindulunk. Az utca még kihalt, idegen menet a miénk. Szótlan gyermeksor, köztük egy felnőtt.
Az ebédlő is mintha ezt a szomorú időt nyögné, nem vár senkit. Nem tudjuk, hová kell ülnünk. Vándorolunk egyik asztaltól a másikig. A megérkező családok nyüzsgése lassan betölti a teret. Színes falak visszhangozzák gyermekeim ezer kérdését: „Nekünk miért nincs asztalunk?” „Hol van az evőeszközünk?” „Van tányér a vajnak?”
Állunk a fürkésző szemek kereszttüzében, a tétlenség foglyaként bámulok némán. Rohadt cirkusz. Én meg egy piros képű, szerencsétlen bohóc.
Na jó, ez így nem mehet tovább – nevetséges helyzetünk feldühít. A gyerekeket határozott mozdulattal ültetem le az imént felszabadult asztalhoz. Nem tudom, kitől kell kérnem, de beszélek a konyhásokkal: két kosár kenyér, egy kancsó tea, vaj, poharak és tányér az eredmény. Mikor már mindenki előtt teát és vajas-mézes kenyeret látok, összemosolygunk. Ez az első mosolyunk.
Aztán elbúcsúzunk.
Én hazamegyek, ők az iskolába.

*

Ebédnél megint nem volt miből enni. Vendégétkészletet kaptunk. Döntök: ha nem adnak sajátot, akkor majd veszek én!
A gőzölgő leves és a túrós csomókban fekvő tészta közt vetem oda félvállról:
– Arra gondoltam…
Rám néznek.
– ebéd után, ha nem sok a házi feladat, elmehetnénk tányérokat venni…
A kanál megáll az éhes gyermekajkak előtt. Csend. A szemek összevillannak. Még mindig csend.
– És kiválaszthatjuk mi, hogy melyiket szeretnénk? – turkálja közömbösen Móni a tésztát.
Bólintok. Hallom, hogyan hullik darabjaira a tartózkodás.
Egyszerre mondja mindenki, hogy milyet szeretne. A hatalmas tányér túrós tészta soha nem látott sebességgel tűnik el.
– Megettük! Indulhatunk!
Két kezemben két gyerekkéz, viháncolás egész úton.
Ők még sohasem jártak áruházban. A kocsit egyszerre akarják tolni. Hangos veszekedésüket meg sem próbálom túlkiabálni. Bevonulunk. Az egész bolt bámul. Mi viszont rezzenéstelen arccal válogatunk a színes mintás poharak, tányérok rengetegében. Óvatosan emelnek le minden darabot. Forgatják, szagolgatják, visszateszik. Majd újra érte nyúlnak. Eltorlaszoljuk az utat, hallom az emberek morgását, látom a biztonsági őr egyre gyanakvóbb pillantását is. Ártatlan gyermekeim mindebből semmit sem vesznek észre. Aztán egy hétre szánt spórolt pénzem nélkül, de elégedetten távozunk. Nem a kezemet szorongatják. Hanem a zsákmányt. Ki-ki a magáét.
Vacsoránál büszkén terítünk.

*

Ma ébredek először magamtól. Nyújtózom a csendben, hideg ujjaimmal dörzsölöm ki szememből az álmot.
Fel vagyok készülve a látványra…? Egy nyomortanya látványára? A sokat látott nevelők visznek, autóval megyünk. Szürke rakás a háztömbök sora. Kiérünk a külvárosba.
Elkezdődik. Ocsmány, korcs kutyák szegődnek poroszkáló kocsink nyomába, szellemarcok ülnek az üveg nélküli ablakokban. Gőz gomolyog a félretolt csatornatető helyéről. Füstszagot érzek. Mezítlábas gyerekek égetnek valamit.
Leáll a motor. Felszaggatott tér közepén állunk. Szárítókötélen szánalmas ruhák lengenek a szélben. Fehérek és pirosak. Szúette bútordarabok hevernek mindenfelé. A por vastagon ül rajtuk. Viaskodom magamban, hogy kiszálljak-e. Meleg pulcsimban is vacogok. Kinyitom az ajtót. A távolból a tűzzel játszó két gyermek mohó szeme rajtam. Kis vadállatok. Nem jönnek közelebb.
Óvatos neszezést hallok. Kislány lép az utcára a leszakadt ajtajú házból. Fekete haj keretezi angyali arcát, néhány tincs hullik szemébe, gyermeki bájjal sepri hátra. Az elnyűtt trikó hatalmas kivágása fél vállát szabadon hagyja. Napsugár csordul végig rajta. Lefolyik vékony lábain.
Észrevesz.
Félénken rám mosolyog. Visszamosolygok. Lassan megindul felém. Kutyák ugrálnak körülötte. Tarka szemétdombon gázol. Félénken megtorpan előttem. Arcán a mosoly kétséggel vegyes. Oldalról sandít fel rám. Milyen kicsi! – suhan át agyamon a gondolat.
Még egy lépés. Biztos vagyok benne, hogy pénzt fog kérni.
De nem… Puhán fogja meg a kezem. Érintése olyan könnyű, alig érzem. Marka apró szorítás. Átöleli a derekamat, ragacsos fejét hasamhoz szorítja. Zavartan takarom el a vállát kezemmel. Nem merem ölelését viszonozni. De ő nem enged el.
– Vigyél magaddal! – hangjában annyi a bánat, hogy a sírás gombóca torkomon akad.
Percekig állunk a feltörő érzelmek gúzsában. A választ ő is tudja. Lassan veszem az ölembe. Nem érdekel, hogy koszos, hogy tetves, hogy nem jöhet velem. Szőke hajam az ő feketéjébe vegyül. Szalmaszál a fénytelen partokon. Arcom arca takarója.
Lassan hallgat el benne az életéért síró csecsemő.

*

Szabad délelőttjeimen, amikor nem esik, a városban csavargok. Bejárom görbe utcáit, macskaköves tereit. A házak sem olyan egyformák már. Ismerősként üdvözölnek. Piacra is megyek néha. Veszek répát, tejet meg csokikrémet. Délben aztán újra együtt a család, már messziről karjaimba futnak. Közösen terítünk, imádkozunk, mosogatunk és pakolunk el magunk után. Délutánonként parkba járunk. Eltűnnek a mászókák, homokozók gyűrűjében, én egy padra telepszem. Messziről figyelem őket. Hintáznak. Nevetésük úszik a szélben. Végre kisüt a nap. Behunyt szemmel szívom magamba melegét.

*

Furcsa, hogy kapcsolatom a nevelőkkel még mindig távolságtartó. Néhányan azért segíteni próbálnak. Őszinte érdeklődésük és forró kávéjuk jólesik. Azt is megtudom, hogy ha a családunknak valamire szüksége van, nekem kell kérnem.
Megdöbbenve tapasztalom, akad olyan lány, akinek egyetlen bugyija, zoknija van… Látva kezemben a tollat, a papírt, nekibátorodnak, mondják, kinek mit kell beszereznem. Két oldalt írok. És elindulunk.
Ugyanolyan elszántak, mint én. A raktár, ahová bemegyünk, zsúfolásig tömve zsákokkal. Kabátok, pólók, téli-nyári cipők fekszenek gazdáikra várva. Egy doboz a fehérneműnek. Egy a táskáknak. Tengernyi szőrős kabala, társasjátékok. Maga a Kánaán. Tátott szájjal állunk ennyi kincs láttán. Az elején csak a legfontosabbakat kérjük. Őszi bakancs, pulcsi, esőkabát. Válogatunk rendületlenül.
Lassan az egész ruhatárat kipakoltatjuk. Ünneplős és hétköznapi blúzt vizslatunk éppen.
– Az meg minek nektek!? Tél jön! – zsörtölődik a raktáros. Móni épp egy nyári ruhát ráncigál le magáról, a többiek meg a fürdőruhákkal bíbelődnek. Rám pillantanak. Nem szólok. De mikor magunkra maradunk, intek a fejemmel, jöhetnek. A sláger pedig: a fehér és rózsaszín frottírköntös. Ma van az első alkalom, hogy nem azon kell rimánkodni, ki menjen először fürdeni…

*

Majdnem fél tizenegy, mikor meghallom Móni hangját a sötétben.
– Nevelő, mire gondol?
– Arra, Móni, hogy már csak egy napot vagyok veletek – oldalamra fordulok, amerre őt sejtem.
– Nevelő, én nagyon fogok sírni maga után – hangja halk, mint a suttogás.
– Tudod, hogy ezt nem szabad, és különben is nyáron visszajövök – ígérem tétován.
– Nevelő… Én nem fekszem le holnap hajnalig… magával leszek, amíg el nem indul a vonata.
Néma mosolyom fáj.
– Hallja…? – fejét kissé megemeli. – Én nem engedem el magát. Maga után megyek.
Mit mondhatnék? Válaszom közhely:
– Mónim… Vakáció lesz. Már alig vártad…
A csend még mindig hangos.
A többi gyerek minden szavunkat hallja.
– Nevelő…
– Igen…
– Én akkor is imádom magát.
Aztán nem szól többet. Csak a kölcsönadott mp3-lejátszóból üvöltő Sosztakovicsot hallom. De azt reggelig.

Kállai Márton felvételei