Badalói-szegért szól a harang

Badaló alatt furcsa alakzatot vesz az országhatár. Egészen a falu szélső utcájáig a Tisza sodorvonala a határ, de ott váratlanul felkanyarodik a gátnak, majd közvetlenül az alatt megy tovább Tarpának. A vízügyesek rémálma az a szakasz, árvízkor szinte megközelíthetetlen.
De amilyen veszélyes, ugyanolyan vadregényes is. Az ártéren hatalmas diósok, szilvások, öreg tölgy- meg kőrisligetek, és búzát, árpát, kukoricát ontó mezők – a híres Badalói-szeg. Ám így többnyire csak a tarpaiak meg a folyó másik oldalán lévő csekeiek mondják, mintegy jelezve, hogy az a rész a badalóiaké. Illetve csak volt, mert a trianoni békeszerződés levágta róluk. Oda badalói ember ma sem teheti a lábát. Legfeljebb Magyarországról.
De a badalói ember elvileg a kertje végében kanyargó Tiszára is csak engedéllyel mehet. Utánunk is például három határőr lohol, pedig csak a gáton sétálunk, és nem is akárkikkel. Nagy Endre, Badaló polgármestere és Balogh Zoltán kultúrház-igazgató a kísérőnk. A fiatal parancsnok arca megenyhül, mikor felismeri a két helybélit, de minket meglehetősen gyanakodva méreget. Ám aztán utunkra engednek, Nagy Endre mosolyogva mentegeti őket.
– Azt mondják, most is fogtak két négert… Magyarországra igyekeztek.
Mi pont az ellenkező irányba tartunk. Sárközi Gyulához, aki annak idején konkrét lépéseket is tett, hogy a Badalói-szeg visszakerüljön Badalóhoz. Vagy legalábbis kárpótolják őket érte.
– Soha be nem gyógyuló seb volt az az elcsatolt határrész a falu testén – magyarázza Balogh Zoltán. – De a megbonthatatlannak mondott szovjet–magyar barátság idején szólni se lehetett róla. Majd aztán a kilencvenes évek derekán, amikor nálunk is beköszöntött a demokrácia meg a józanabb ész korszaka, került felszínre megint a Badalói-szeg sorsa. Akkor a badalóiak még Magyarországra is elmentek, hogy kikérjék a vásárosnaményi földhivatalban a tulajdoni lapokat. De nem kell ahhoz tulajdonlap, hogy tudjuk, melyik földdarab kié volt.
Sárközi Gyula bent lakik a falu közepén egy nagy, magas házban. Az udvaron mindenféle gáztűzhelyek, rádiók, hűtőszekrények – Nyugaton megunt műszaki cikkek. A velük lakó számítástechnikus fiuk javítja fel s adja el őket. Kényszerből persze, mert hiába a diploma, csak számítástechnikából itt igen nehéz volna megélni.
A gazda kint bóklászik az udvaron, beinvitál bennünket a konyhába. Bent vígan lobog a gáztűzhely lángja, csak úgy üresen, céltalanul. Szóvá is tesszük ezt, de ő csak megvonja a vállát.
– Az a dolga…! Majd nem fog, ha elzárják az oroszok – aztán ránk néz, hitetlenkedve csóválja a fejét. – Maguk tényleg a régi földjeink miatt jöttek? – Aztán keserűen legyint. – Meghúzták már annak a barázdáját! Negyvennégyben, mikor bejöttek az oroszok.
– Letettek volna a Badalói-szeg visszaszerzéséről? – kapjuk fel a fejünket, hiszen pár éve a badalóiak még azt hangoztatták, hogy igazuk bizonyítására ők képesek akár a strasbourgi bíróságig is elmenni.
– Nem lesz már abból semmi! – szól közbe ekkor a vendéglátónk felesége, aki valahonnan a fenti szobákból jött elő a magyarországi vendégek hírére. – De nem is bosszankodnánk, ha annak idején nem biztattak volna annyira minket. Itt, Ukrajnában is, meg főleg Magyarországról. Meg is írtak egy levelet az emberek, s átvitték többedmagukkal Magyarországra, Torgyánnak címezve.
– Emlékeznek még rá, mi volt abban a levélben?
– Mindjárt felolvasom – tűnik el, majd tér vissza hamarosan egy öl papírral a gazda. Van azok közt minden, csak épp a levél hiányzik. Régi iratok, újságcikkek és egy Nagy-Magyarország-térkép. Sárközi Gyula kiemeli, a fény felé tartja, kicsit elérzékenyül.
– Mi még ebből tanultuk a földrajzot.
A Torgyán Józsefnek címzett levél azonban csak nem akar előkerülni. Sárközi Gyula mérges, de a felesége biztatja, hogy „tudod te azt fejből, nem kell ahhoz levél”. El is kezdi:
– „Egy olyan orvoshoz fordulunk, aki meg tudná gyógyítani a fájó sebeinket…” Hát, így kezdtem.
– Választ kaptak?
– Hogyne! Mint maguk.
Súlyos csend telepszik a konyhára, később tétován megkérdezzük:
– Mihez kezdenének a visszakapott földdel?
– Lenne annak gazdája! – emeli fel a szavát a gazda. – Itt még nem volt privatizáció, mi is ötven-ötven szoteken, durván egy hektáron gazdálkodunk. És mi tápot nem etetünk! Mi tengerin tartjuk a jószágot!
A badalói határ ma 1264 hektár – a Badalói-szeg 360. Hatalmas seb ez egy 1700 lelkes község testén. Nyilas, Beresztye, Csapó, Őrház, Holt-Tisza közi, Szarkaé, Szinaé – ilyen s ehhez hasonló dűlőneveket sorolnak vendéglátóink a szegből, s azt mondják, ők már annak is örülnének, ha visszatérnének a cseh idők. Mert akkor, a cseh uralom idején, 1920 és ’39 között az elcsatolt földjeiket szabadon művelhették. A cseh határőr állt a gáton, a határon, s intett, hogy mehetnek. Igaz, hogy kintalvás nem volt, de minek is háltak volna ők a mezőn, mikor a szájukban volt a falu?!
– Istenem, ha megérhetném, hogy még egyszer egy szekérderék dióval térnénk onnan haza! – sóhajt Sárközi Gyuláné.
Ülünk a nagy melegben, és sopánkodunk halkan, mikor Nagy Endre megszólal.
– Tudjuk mi, persze, hogy a nemzetközi békeszerződéseket nem lehet csak úgy megváltoztatni… De hát igazságos az, hogy mindig rajtunk, határon túlra szorított magyarokon csattanjon az ostor?!
– Így van ez ezer éve – sóhajtja Sárközi Gyula, és hogy kicsit felvidítson minket, megmutatja a hátsó udvaron a füstölőjét. Kinyitja az ajtót, s kiemel egy rudat, rajta vagy hat szál, gyönyörűen pirosló kolbásszal. Aztán váratlanul azt kérdi, van-e nálunk magnó, mert írt ő egy verset nemrég Petőfihez, hisz közeledik a születésnapja. Magnónk nincs, de azért két sort lejegyzünk: „Jöjj Petőfi, szállj le hozzánk a magas egekből,/ Bontakozz már végre ki a szürke fellegekből.”