Kalandos történetem a nemzet nagyjaival

Szép egyforma sírokra gondolt, s aki már máshol van eltemetve, azokat is ide hozták volna át. Valahová a szép budai hegyek közé képzelte el, kies környezetbe.
Még azt is kitalálta, hogy miként nevezzék: üdvlelde.
Szegény Szepi gróf! Mert mi lett a szép javaslatából? Pest városában beteltek a temetők – a terézvárosi, a ferencvárosi meg a józsefvárosi –, meg a hely is kellett az építkezésekhez, kijelöltek hát egy helyet jó messze a város falain kívül, a kerepesi dűlőben.
Ez lettem én. Történetem legalább olyan viharos és ellentmondásos, mint a nemzeté. Elébb Pest polgárait temették belém, aztán a nemzet nagyjait, akartak felszámolni, majd lettem a kommunisták nyughelye. Ma meg? Parkra hasonlítok tán leginkább, de arra sem teljesen, mert tessék csak megnézni némely parcellámat: lehetnék akár dzsungel is.
Ne legyek azonban igazságtalan, amerre a halhatatlanok fekszenek, szépen rendben tartanak, a főváros évente nyolcvanmilliót áldoz rám.
De nem is erről akarok én most mesélni elsősorban, hanem azokról, akik így vagy úgy kapcsolódtak a 48-as forradalomhoz és az azt követő szabadságharchoz.
Már a kezdet is milyen különös! Mert mikor is nyitottak meg hivatalosan? 1849. április elsején, virágvasárnap. Nem, ez nincs összefüggésben a dicsőséges tavaszi hadjárattal, Pesten ezekben a napokban még a német az úr. És mégis. Április 24-én bevonultak a honvédcsapatok Pestre, hozták magukkal a sebesültjeiket. A Szent Rókus kórházba kerültek, s közülük tizenegy nálam végezte. Ez volt az első ünnepélyes temetésem.
S maradt sokáig az utolsó is.
Sokáig, egészen 1855-ig. Mert akkor költözött ki hozzám a nemzet koszorús költője, Vörösmarty Mihály. Mekkora temetés volt, Istenem! Valóságos néma tüntetés. Ezrek és ezrek tettek hitet a forradalom mellett és az elnyomás ellen. S ezt még azoknak az átkozott Bach-huszároknak is el kellett tűrniük. Csak jöttek-jöttek az emberek némán.
Na, ekkor kezdtek el felfigyelni rám.
Ott tüntetett a falaim között a zsarnokság ellen minden március idusán az ifjúság. Egy ilyen alkalmon lelte halálát Forinyák Géza joghallgató is, 1860-ban. Mindössze húszéves volt, szegény. Őt már elfeledtétek, méltatlanul, pedig megérdemelné a nemzet hálás emlékezetét. Majd három hetet szenvedett, míg április 2-án visszaadta a lelkét a teremtőjének. Két napra rá érkezett hozzám végleg megpihenni. Mekkora tömeg kísérte utolsó útjára. Ötvenezer gyászoló – Pest és Buda akkori lakóinak a fele.
Még néhány esztendő, és végképp eljött az én időm. A kiegyezés után. 1870-ben elébb a honvédek hamvai kerültek át hozzám a józsefvárosi temetőből, majd Petőfi Sándor szülei. 1913 márciusában szép emlékművet is kapott a jó öreg korcsmáros a magyar vendéglősök egyletétől.
Nem akarok nagy szavakat használni, ám, ami utána következett, az a világ valamennyi temetőjének dicsőségére válna. Magának az első mártír miniszterelnöknek, Batthyány Lajosnak adták meg nálam a végtisztességet.
Milyen kalandos volt az ő útja is hozzám!
A hatalom nem átallotta volna jeltelen sírban eltemetni. De élt még akkor a magyar virtus, kivégzésének éjszakáján a belvárosi ferences templom plébánosa, a derék Szántófy Antal ellopta a tetemet, s a kriptában helyeztette el. A fedlapra csak annyit írtak, hogy: 1849-ben október 6-án elhunyt G.B.L. Áldás és béke hamvaira. De még ezt is befelé fordították, nehogy avatatlan szemek elé kerüljön.
Innen helyezték át a grófot. Valójában ekkor vált osztatlanul elfogadott nemzeti hőssé. Kétszázezer honfitársa kísérte el utolsó útjára. Kétszázezer! Néhány év múlva pedig elkészült a Batthyányhoz méltó mauzóleum is. Azt már csak pironkodva jegyzem meg, hogy a teljes befejezésére még csaknem 130 évet kellett várni. De hát már csak ilyenek ezek az én derék magyarjaim. A felbuzdulás nagy, de aztán gyorsan el is hamvad, mint a szalma lángja.
Azt viszont talán szerénytelenség nélkül említhetem, hogy a mártír miniszterelnök dicsőségéből némi fény reám is vetült. Ekkor kerültem be én is a köztudatba úgy, mint a nemzet nagyjainak végső nyugvóhelye. Lám, Batthyány körül is sokan váltottak maguknak sírhelyet. Mert szeretnek az emberek a nagyok közelében nyugodni, mint az ókeresztény korban a szentek körül.
Hiába azonban a nemzet szeretete, gazemberek mindenütt találhatóak. Szegény miniszterelnök sem nyughat, sírját kétszer is feltörték, elvitték a feleségének írt búcsúlevelét, díszkardját, jegygyűrűjét. A sírrablókat azóta sem találják, akár csak az első titkár koponyájának beteg lelkű tolvajait.
De vissza a dicső, kiegyezés utáni korhoz! Kérdés sem volt immár, hogy megalkotója, Deák Ferenc is hozzám költözik át az Angol Királynéból.
Micsoda pompás temetést kapott! Egy nemzet ünnepelte ott és akkor 1876 februárjában – magát. Lám, ha annak idején fegyverrel legyűrtek is bennünket – de csak orosz segédlettel –, később mégis megegyezésre kényszerültek. S ezt ez a nagy ember, a haza bölcse, Deák Ferenc módolta ki. Látványos, a kényes ízlésűek szerint egyenesen teátrális volt az a temetés. A mauzóleumot Gerster Kálmán tervezte, belsejét pedig olyan nagyságok díszítették, mint Székely Bertalan és Róth Miksa.
Ettől kezdve nem volt megállás.
Jöttek-jöttek egymás után a nagyok. Nálam nyugszik például a szabadságharc nevezetes nemzetőre, az 1882-ben elhunyt Arany János is. Sírja mellé két tölgyfát is ültettek a Margitszigetről, azok vigyázzák álmát. Csak most már lassan magukra is vigyázniuk kell, két éve, abban az emlékezetes augusztus 20-i viharban nagy ág tört le az egyikről.
A koszorús költő temetésekor már fürödtem a dicsfényben. Olyannyira, hogy hozzám csak az igazán nagyok és módosak kerültek, a közönséges, pór népség számára pedig megnyitották az új köztemetőt, ott kinn valahol a város akkori peremén. Mert, igaz, hogy a halálban mindenki egyenlő, de azért vannak egyenlőbbek is, nemdebár? Mit szépítsem, hozzám a minőség került.
S ekkor, ekkor érkeztem el dicsőségem csúcspontjára. 1894-ben elhunyt a turini remete, Kossuth Lajos. Mekkora pompával temették!
Hiszen egy nemzet várta haza már éltében, de ő nem jött. Ha nem jött, hozták hát holta után. Vonattal érkezett Torinóból a Nyugati pályaudvarra. A Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel március 30-án délután háromkor. Este héttől másnap éjfélig róhatták le a kegyeletüket a tisztelői. A menet április 1-jén 10 órakor indult meg hozzám. Azt a tömeget! Amikor megteltem, le is zárták a kapuimat.
A síremlék körül viszont mintha már nem lett volna minden rendben. Mert ugyan miért vártak az építésével hat hosszú esztendőn át? A végén azonban csak elszánták magukat, a nagy építőművész, Gerster Kálmán tervezte ezt is, a szobrokat pedig Stróbl Alajos készítette.
Ott fekszenek körülötte ma már szeretett katonái is. Először a Gesztenyés kertbe temették őket, aztán nálam gyülekeztek, egyre többen. Végül áthelyezték őket Kossuth apánkhoz.
Mire a mauzóleum elkészült, elhunyt a nagy mesemondó, Jókai Mór is, tán az utolsó élő márciusi ifjú. Azt kívánta, hogy a fejfáját kapujának a félfájából faragják, sírját pedig ne fedjék lappal. Ha így kívánta, hát így kellett lennie. De azt már nem mondta, hogy ne legyen emlékműve. Lett is neki szép köríves, csodájára járnak ma is.
Végezetül megérkezett hozzám a zseniális tábornok, Görgey Artúr. Kilencvennyolc évet engedett neki a Teremtő. Nem jókor halt, azt hiszem, a nagy világégés kellős közepén. Nem kaphatott hát méltó helyet ő, aki a kilátástalan harcban letette a fegyvert… Egyszerű sírját kovácsoltvas kereszt jelzi az árkádsorban.
Sokat tudnék még mesélni, nagyon sokat. Adyról például, aki akkor halt, amikor már Debrecent nyaldosták a románok. Temetése tüntetésbe torkollott, emlékműve pedig meg-megújuló viták tárgyává vált.
Na, és szegény Attila. Még holtában sem hagyják nyugodni. Szárszón temették el először, utána érkezett meg hozzám. 1959-ben szükségük volt rá a kommunistáknak a munkásmozgalmi panteonban. Néhány évvel a rendszerváltás után, 1994-ben aztán visszakerült a régi helyére, az övéihez, a Mama mellé.
Nagy mauzóleumok a két háború között már nem épültek, mintha Trianon után megroggyant volna a nemzet önbizalma… Igaz, a korábbihoz hasonló nagyságok sem teremtek. Az én tekintélyem mindenesetre osztatlan maradt, aki igazán számított, végül mind nálam kötött ki.
Hanem az újbóli nagy világégés után különös esztendők köszöntöttek rám... Kezdetben nagyon szerette a hatalom Kossuthot. Még a mauzóleumát is felújíttatta a fényes szelek nemzedéke 1948. március 15-re, a centenáriumi ünnepségekre. Megjegyzem, volt is mit helyrehozniuk, mert nemcsak a bombák tettek kárt bennem, hanem a felszabadító elvtársaik is szívesen lődöztek a síremlékekre. Deák nyughelyét pedig fel is forgatták.
Azért az különös,  hogy mekkora csinnadrattával ülték meg a forradalom századik évfordulóját, aztán, alig telt el egy év, s már felém sem néztek, még egy koszorúra sem tellett. 1952-ben pedig? Fel akartak számolni.
Belegondolni is borzasztó!
Aztán megint fordult egyet a világ, hozzám temették Rajk Lászlót. Furcsa világ volt, ez egyszer biztos, egy kommunista temetése kommunistaellenes tüntetéssé vált. El is terjedt a résztvevők között a mondás: Hej, ha Laci most élne, hogy közénk lövetne…!
Nemsokára megint újat gondoltak, 1959-re már jószerivel más sem temetkezett oda, csak akit ők engedtek. Egyházi temetésről pedig szó sem lehetett. Csoda-e, hogy számos nagyság, akinek nálam volna a helye, a Farkasrétet választotta inkább? Amikor Bartók Béla hamvait hazahozták, fia, Péter kerekperec kijelentette, hogy kommunista temetőbe nem engedi az apját eltemetni.
Idáig jutottam…
Még szerencse, hogy Antall Józsefnek megfeleltem. Hiába, ő nem a percemberkékhez mérte magát. A legtöbben az ő sírját látogatják – no, meg Kádár Jánosét, az első titkárét.
Tekintélyem kezd visszatérni – bár mintha igazából nem tudnák eldönteni, hogy mi is a dolgom. A panteon szerepét töltsem be inkább, vagy fogadjak be mindenkit? Ma mindenesetre ismét bárkit szívesen láthatok, aki arra vágyik, hogy nálam váljon eggyé a természettel, vagy, ha hite azt diktálja, itt várja ki a feltámadás trombitaszavát. Ám ehhez előbb jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia a hozzátartozóinak. Egy egyszerű szórásért 150 ezret kérnek el a gazdáim, de egy koporsós temetésért 600-700 ezret is. Aki pedig kriptára áhítozik, az jobb, ha hozzátesz még egy nullát az összeghez. Ki tudja ezt megfizetni? Csak az igazán módosak. Meg... kimondani is szégyellem, de már az alvilág is kinézett magának… Nincs is évi 1000-1500-nál több új halottam mostanság.
Az időm most lejárt, ezért már csak annyit, hogy a nagy mauzóleumokat utóbb felújították, ismét a régi pompájukban ragyognak. Ilyenkor, ünnepek környékén sokan látogatják lakóit, én pedig büszke vagyok rá, hogy nálam nyugszanak - remélem, most már az idők végezetéig.

Fotók: Kállai Márton