Kiborult a bili Pilisszentkereszten

Kissé elfáradtam – ültet le elnézést kérő mosollyal Lendvai József polgármester tenyérnyi irodájában.
Magyarázkodnia nem kell, Pilisszentkeresztnek egy szűk hét alatt sikerült olyan nemzetközi hírnévre szert tennie, amelyért filmsztárok sokszor évekig dolgoznak. Hogy miként? Húsvét utáni kedden, a testületi ülésen határozat született arról, hogy a Szlovák Háznak elnevezett épület emeleti irodahelyisége április elsejétől önkormányzati és civil irodává alakul, a helyi szlovák nemzetiségi önkormányzatnak, valamint a Pilisi Szlovákok Egyesületének pedig ki kell költöznie onnan.
Na, azóta áll a bál Pilisszentkereszten.
A nevezetes testületi ülésen felvonult a szlovákiai tévétársaságok színe-java, s az még a legkevesebb volt, hogy bekérették a magyar nagykövetet a pozsonyi külügyminisztériumba. A kormány tagjaként jegyzett Szlovák Nemzeti Párt elnöke, a nem kifejezetten magyarbarát Jan Slota egyenesen az utolsóként lélegző magyarországi szlovák kisebbség elleni ravasz jogtiprásról beszélt.
– A tények a következők – vesz határozati kivonatokat maga elé a polgármester. – A Szlovák Ház csak 2000-ben kapta a mostani nevét. Addig faluházként tartottuk számon, korábban pedig klubkönyvtárként.
A önkormányzati tulajdonú épület földszintjét a hivatal használja tanácsteremként, a felső szintet pedig a szlovákok. S nem csak a most kitett két szervezet. A klubhelyiségben a szlovák hagyományok ápolására hivatott pávakör szokott összejönni, és a Magyarországi Szlovákok Szövetségének helyi szervezete is ide van bejegyezve.
– E két utóbbi szervezet természetesen marad – magyarázza Lendvai József. – Mint ahogy használhatják azok a szervezetek is, amelyeknek az irodái most kikerülnek az épületből. Csak nem irodaként.
– Miért nem? – adódik a kérdésem.
A polgármester újabb okmányt vesz maga elé, abból olvassa: „Mindenki tisztában van azzal, hogy amennyiben a szükség úgy hozza, a ház funkcióját újra meg lehet határozni.”
– Ezt az elődöm, Havelka József jelentette ki. Ez az idő érkezett el mostanra.
A legutóbbi önkormányzati választások során ugyanis a faluban megalakult a német kisebbségi önkormányzat is, s a törvény értelmében ők sem maradhattak helyiség nélkül. Az önkormányzat pénzt csoportosított át, felújíttatta a szlovák nemzetiségi iskola használaton kívüli szolgálati lakását, s oda költöztette a német és a szlovák önkormányzatot, valamint a szlovák kulturális egyesületet.
Közben megérkezik Fuzik János, az Országos Szlovák Önkormányzat elnöke. Átadom neki a helyemet, s átugrom a Szlovák Házba. Nem kell sokat talpalnom, a két épület egy udvarban található.
– Nem ez az első szlovákellenes lépése az önkormányzatnak – kínál hellyel Demjénné Glück Márta, a szlovák önkormányzat elnöke a tágas, világos irodában. – Már az idősek napján sem akarták, hogy szlovákul énekeljenek a gyerekek. Pedig, tudja, hogy van ez, minden nagymama szeretné az unokáját hallani, nem igaz?
A kétnyelvű újságot említi még, ami osztódással szaporodott: az előző polgármester idején közösen adta ki a két önkormányzat, de aztán hamar elváltak az útjaik. A legnagyobb sérelemként azonban az iskolát említi.
– Kikezdték azt is – méltatlankodik. – Kérdőívet osztattak ki, hogy akarják-e a szülők a szlovák oktatást, illetve szeretnék-e a németet. Hogy jut eszükbe egyáltalán az ilyesmi, amikor Pilisszentkereszt az egyetlen olyan település az országban, ahol a népszámlálás során a lakosok többsége szlováknak vallotta magát.
– Talán azért, mert megalakult a német nemzetiségi önkormányzat is – jut eszembe.
– Hogyne… Összesen 32-en vetették fel magukat a választói jegyzékbe…
A hagyomány szerint az 1700-as években szlovákokkal telepítették újra a török alatt elnéptelenedett pilisi falut, a németek később húzódtak fel melléjük.
– A két népcsoport sokáig élt egymás mellett, volt svábok utcája és tótoké – magyarázza Becságh András alpolgármester, akivel az új irodákhoz tartok. – A svábok egykéztek, a tótoknál a tíz gyerek sem volt ritka. Aztán keveredni kezdett a két nép, a sváb fiúk a csinos tót lányok közül válogattak – s maradt a német név és a szlovák anyanyelv.
Az új irodákból egyelőre a lakk illata érződik, egyébként teljesen üresek.
– S miért éppen most született meg a határozat? – kérdezek rá.
– Egyszerű. Most készültünk el a felújítással.
Ha már beszélgetünk, rákérdezek a nemzetiségi vezető kifogásaira is.
– Nevetséges. Még hogy mi volnánk szlovákellenesek? A kétszázharmincmilliós költségvetésből százharminc a nemzetiségi iskolára megy. Ezt ugye nem említette? Nem erről van itt szó. Ez a történet nem a mi győzelmünkkel kezdődött, hanem az ő vereségükkel. Ezt nem tudják elviselni, ezért a mostani hajcihő.
A két évvel ezelőtti önkormányzati választáson ugyanis a mostani polgármester és a szlovák önkormányzat vezetője választási ellenfelek voltak, említi az alpolgármester. Lendvai József győzelme meggyőző volt, kétszer annyi szavazatot kapott, mint Demjénné Glück Márta.
– Miként lehetséges ez? – kérdeztem később a kisebbségi vezetőt. – Ezek szerint a legszlovákabb falu nem a legszlovákabbat választotta…
– Abban az időben az önkormányzati választásokon nagyot nyert a jobboldal.
Vagyis Pilisszentkereszten a politikai meggyőződés felülírta a nemzetiségi hovatartozást, vonom le magamban a következtetést. S bár a politika síkos talajára érkeztem, mit tehetek, minél többekkel beszélgetek, annál inkább meggyőződésem, hogy a történet enélkül nem érthető meg. Különösen azután gondolom így, hogy Havelka József előző polgármester otthonába csöngettem be.
A nyugdíjas korú férfi éppen a körtefáit metszette, ám azonnal letette az ollót, s leültetett a filagóriájába, lánya pedig sört és saját sütésű muffint hozott – kitűnően sikerült, ezúttal is kézcsókom érte –, majd hosszan-hosszan beszélt polgármestersége éveiről.
A második órában már az is kiderül, hogy Demjénné Glück Mártát támogatta a választások során – ő maga nem indult, már csak nyavalyáira való tekintettel sem. Csupán az országos szlovák önkormányzatban tetette fel magát a szintén helyi Fuhl Imre listájára, ám végül Fuzik János csapata nyert.
Arra ugyan nem emlékszik, amit valamikori barátja, Rusznyák János képviselő-testületi tag állít, tudniillik, hogy Igen, MSZP táblával is kampányolt volna, ám ha már választani kell, akkor valóban inkább a baloldalra tenne, mert úgy érzi, az a szlovákokhoz hasonlóan csöndesebb, mint a másik oldal. Számára ez ilyen egyszerű, állítja...
Engedjük most vissza Havelka Józsefet a körtefáihoz, kérdezzük inkább Fuzik János véleményét, aki mindkét félnél tájékozódott.
– Nem hinném, hogy a döntés mögött szlovákellenesség húzódna – jelenti ki. – Már csak azért sem, mert a hat testületi tag közül négy maga is szlovák származású.
Igaza lehet, amikor például a polgármestert kérdeztem arról, minek tartja magát, elnevette magát:
– Legalább nyolcféle vér folyik az ereimben. Mindenesetre anyai ágon morva-szlovák ősökkel büszkélkedhetem.
Azt pedig magától az egyik ellenlábasától, Havelka Józseftől hallottam, hogy a gyermekei nemhogy a helyi szlovák iskolába járnak, hanem szlovák versenyeket nyerve hoznak dicsőséget a településnek.
– Azt viszont megértem, hogy érzelmileg felkavarta a helyi szlovák vezetőket az ügy – folytatja Fuzik János. – Ezért mindenképpen le kell ülnie a két félnek, s tárgyalnia a megoldásról.
Ha tehát nem nemzetiségi az ellentétek gyökere, legalábbis nem elsősorban, akkor inkább politikai? Ez a megoldás is túl egyszerű volna. Mert igaz, hogy a hat szavazó közül négy a Szentkereszti Polgári Kör tagja – élén a polgármesterrel –, de akkor miért szavazott igennel Záluszki Ildikó, aki távol tartja magát a politikától? Havelka Józsefnek erre is van válasza: személyes okokból. Megsértődött, mert annak idején leváltotta a népművelői tisztéből.
Maga az érintett azonban a leghatározottabban utasítja vissza a feltevést.
– Azt az ügyet lezártam magamban, szavazataimat semmilyen formában nem befolyásolja. Egyszerűen csak azért szavaztam igennel, mert egyetértettem a határozattal. Mondom ezt úgy is, mint akinek ugyanúgy szlovák az anyanyelve, mint Havelka úrnak, még ha én Tótkomlóson születtem is.
– Jól néznénk ki, ha egy cégnél azt mondja a főnök, hogy mától egy másik helyen lesz az irodám, én meg külföldig szaladnék panaszkodni – szól közbe a konyha sarkából egy szúrós szemű férfi, aki a beszélgetésünket hallgatja.
– Ez nem hivatalos állásfoglalás – mosolyodik el Záluszki Ildikó –, hanem a nép hangja.
A képviselő-testületi tag egyébként valamikor a már említett Fuhl Imre révén került a faluba, útjaik azonban régen elváltak. Fuhl Imre az, aki a határozathozatal előtti héten, nagycsütörtök éjjelén – amikor az önkormányzati ülésre a meghívók kimentek – vészharangot kongatott. Szlovákellenes támadás Pilisszentkereszten, tette fel az írását a szlovák nyelvű honlapra, mire másnap kitört a vihar.
– Elértük, amit szerettünk volna – jelenti ki, amikor végre elérem az otthonában. – Most már csak arra kell vigyáznunk, hogy kezelni is tudjuk a helyzetet.
– Elérték? De hiszen az önkormányzat nem vonta vissza a határozatát.
– Még nem, de ha nem is teszi meg, odaláncoljuk magunkat a bejárathoz.
Ezt Havelka József is említette, csak ő élőláncot mondott.
– Amin ott lesz a szlovák sajtó is?
– Természetesen.
– Nem veszélyes játék ez? Hiszen a felvidéki magyarok ihatják meg a levét, ami viszont Magyarországon alakíthat ki szlovákellenességet, aminek újabb reakciói lehetnek odakint. Mintha ördögi körben járnának, amiből egyre nehezebb lesz kiszállni.
– Ezt mondták az Országos Sajtószolgálatnál is, amikor visszautasították az állásfoglalásunk kiadását. Én viszont úgy gondolom, hogy ez az egyetlen lehetőség a megmaradásunkra. Még akkor is, ha kevesebben leszünk, mert vannak, akik félnek a határozott hangtól.