Letarolt temetők

Temetői csend, madárfütty, délelőtti fények. Zala György szobrász nyugvóhelye közelében álldogálok a Kerepesi úti sírkertben. Körülöttem ismert arcok – tudósok, művészek, egykori politikusok. Zala Györgyöt, a százötven éve született művészt valamikor a nemzet szobrászának nevezték. Legismertebb alkotása a Hősök terén található szoborcsoport.
Az ő síremlékét avatják – immár másodszor.
Az elsőt még 1964-ben állították. Az embermagasságú márványlapon, jó méteres átmérőjű bronz dombormű volt látható – egészen tavalyelőttig. Ekkor lopták le róla ismeretlen tettesek. Az új síremléket inkább kőből faragta a művész…
– A kár azért felbecsülhetetlen, mert nem minden művet lehet újraönteni – hallgatom az avató beszédet tartó Zsigmond Attilát, a Budapest Galéria igazgatóját a megemlékezés után. – S nemcsak a temetőből lopják a fémet, hanem a közterekről is – emlékeztet a nagy felzúdulást kiváltó Margit-szigeti szoborlopásokra, például a Madách karjának lefűrészelésére. – De ellopták a Városmajorból Hüvelyk Matyit vagy Széchenyi szobrát a róla elnevezett hegyről.
A művészettörténész országgyűlési képviselőként még 1996-ban kérdezte az ipari minisztert, Fazakas Szabolcsot, mit tesz a már akkor is harapódzó színesfém-lopások ellen. Az ipari miniszter helyett válaszoló Asztalos Ildikó államtitkár válaszát a többség nem fogadta el.
– A szoborlopás felháborító, ám értéke elsősorban mégiscsak eszmei – dohog a galériaigazgató. – De akik egy transzformátornak lopják el, mondjuk, az alumíniumajtaját, azokat én már potenciális gyilkosoknak nevezem. Hiszen elég, ha egy külterületen bóklászó gyerek arra jár, s benyúl a vezetékek közé…
Maradjunk azonban még egy kicsit a temetői szoborlopásoknál. Tóth Vilmos történész, a magyarországi temetők talán legjobb ismerője, számos tanulmány szerzője osztja meg velem tapasztalatait.
– A rákoskeresztúri temetőt gyakorlatilag már letarolták a fémtolvajok. De a Kerepesi útiban is több száz sírt érint – ad a kezembe egy összeállítást.
Építészek, művészek, fényképészek, történészek, költők, teológusok, mezőgazdászok, irodalomtörténészek, botanikusok sorát olvasom a lapon. A legismertebb nevek: Falk Miksa szerkesztő, politikus, Ignotus, az irodalomszervező, Vetter Antal honvédtábornok, Vécsey Károly aradi vértanú, Major Tamás színész. De loptak fémet a Deák-mauzóleumból is. Nem kímélik a Farkasréti temetőt sem a tolvajok, itt Borsos Miklós szobrászművész, Reich Károly grafikus, Hofi Géza humorista emlékműve csonkult meg. A Kozma utcai zsidó temetőben pedig Gózon Gyula és Kellér Dezső színészek síremlékét tették tönkre.
– Régebben még csak piti tolvajok járták a temetőket – jegyzi meg Tóth Vilmos, amikor leteszem az összeállítást. – De ma már egész bandák szerveződtek rá. A fémezés nagy üzlet lett, milliárdokat lehet vele keresni.
Mit lehetne a lopások ellen tenni? Tóth Vilmosnak persze vannak elképzelései: a temetők jobb őrzését említi, a folyamatos éjszakai járőrözést, a szabad behajtási lehetőség korlátozását, de legalábbis a járművek ellenőrzését kifelé menet.
Farkas Géza temetőigazgató bólogat, amikor a történésszel való beszélgetésemet idézem fel neki.
– Ötvenhat hektárt két ember őriz egyszerre, ennyire van pénz – tárja szét a karját. – De a területünk különben sem teljesen átlátható, egyes részein hatalmas a dzsumbuj. Ha jön az őr, elbújik a tolvaj, és kész.
– Netalán egy kutya segítene… – adódik a kérdésem, igaz, ahogy kimondom, el is bizonytalanodom. Tóth Vilmos említette, hogy Kerepesi útival határos zsidó temetőt – amelyből egyébként már minden fémet elloptak – kutyával őrzik, de a jogszabályok szerint az állatot nem szabad leoldani a pórázról, ha idegent észlel a területen.
Igaz, az őr nem is szívesen tenné, ugyanis könnyen meglehet, hogy az állat húzná a rövidebbet.
– Korábban volt kutyánk, ez biztos, de látja, most nem is tudom… – gondolkodik el Farkas Géza. – Az bizonyos, hogy több őrre volna szükség. Esetleg a terület bekamerázására, bár az ilyesmit az állampolgári jogok biztosa kifogásolná. A helyzetet rontja, hogy közvetlenül a temető kerítése mellett fut az Aréna Plaza szervizútja, s azon csak az nem ugrik át, aki nem akar. Egyszóval tehetetlenek vagyunk, higgye el. Nemrégiben a Ganz-mauzóleumról próbálták leszerelni a rézlemezt. Többet mondok: még a vízcsapokat is lelopják – toldja meg ismereteimet.
De mi lesz az ellopott fém sorsa? Elsőként Hatala Pált, a Magyar Öntészeti Szövetség ügyvezetőjét keresem. A férfi éppen Kínában veszi föl a telefonját, így nem marad más, egy későbbi időpontban egyezünk meg, amikor kereshetem, hogy beszélgessünk az áldatlan állapotról. Néhány nappal később azonban, amikor hazaért, meggondolta magát, s nem kívánt nyilatkozni. Hiszen a szövetséghez tartozó számos öntödének semmi köze a lopásokhoz, állítja, azok egyike sem vesz át műtárgyat, de még csak egy csatornafedelet sem, hanem csakis tiszta, tömb formájú anyagból dolgoznak.
– S ön szerint mi lesz az ellopott színes fém sorsa?
– Kiviszik az országból, tiszta sor – hangzik a válasz kapásból. – Évente száznegyvenezer tonna színes fém kerül ki, ilyen irtózatos mennyiség között ki találja meg a szobrokat vagy bármit, ami lopott? Egyébként, gondoljon csak bele – folytatja Hatala Pál. – A szobrokat megolvasztani sem könnyű, a bronzot legalább húsz percig kell több mint ezerfokos fürdőben tartani, amíg felismerhetetlenné olvad. Gondolja, hogy a fémtolvajoknak ekkora apparátusok volna?
Nem gondolom, mert nem értek hozzá, ám az is kétségtelen, hogy Zsigmond Attila véleménye szerint egy szobor felismerhetetlenné tételéhez koránt sincs szükség különösebb beruházásra. Hiszen maguk a szobrászok is tégelyben, gázfúvó segítségével olvasztják a fémet. Az öntés persze más kérdés, de itt nem erről van szó.
Száznegyvenezer tonna színesfém-hulladék kerül ki az országból? – ragad meg a fülemben Hatala Pál szava. Az okról már Sárosi Esztert, a Hulladékgazdálkodók Országos Szövetségének ügyvezető igazgatóját hallgatom.
– A fordított áfa az oka – avat be az üzlet gazdasági hátterének rejtelmeibe. – Vagyis az, hogy a színesfém-hulladék nálunk áfa-mentes, a környező országokban, például Szlovákiában viszont áfa-köteles. Persze, hogy aki csak teheti, kiviszi a fémhulladékot, hiszen ott többet kap érte.
Ha már ilyen szépen kiokosodtam az adózás eme szegletéből, tőle is megkérdezem, mit lehetne tenni a lopások visszaszorítása érdekében.
– A legnagyobb baj az, hogy nincs olyan hatóság, amely ellenőrzésre jogosult volna. A környezetvédők a rendőrségre mutogatnak, a rendőrség a környezetvédőkre.
– A hulladékátvevők is tehetnének a lopások ellen – jegyzem meg.
– Ön szerint mit?
– Például igazolást kérhetnének, honnan származik a fém – találgatom.
– Ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Beérkezik Józsi bácsi ötven méter ereszcsatornával, mondván, hogy most újítja fel a házát, ezért erre már nincs szüksége. Ki tudja ellenőrizni, hogy valóban onnan származik-e?
– Akkor tehát minden marad a régiben az idők végezetéig?
– Remélhetőleg nem, hiszen a mi jó hírünket veszélyeztetik a fémlopások. Azt pártoljuk, hogy felírhassuk a szállító járművek rendszámát, meg a fémet felkínáló személy adatait, s azt is, hogy emeljék a büntetési tételeket. A legnagyobb kár különben is bennünket ér a lopások során.
Erről panaszkodik Hajnal János is, a Feferrum nevezetű cég kereskedelmi igazgatója.
– Feladunk mondjuk egy vagonban negyventonnányi színesfém-hulladékot itt Pesten – meséli a férfi a Jászberényi út 18.-ban található irodájában. – Egy hét múlva megérkezik 37 tonna Dunaújvárosba. Vagy 35. A vasút meg semmiféle felelősséget nem vállal. Kié a kár? Természetesen a mienk – panaszolja az egyébként évi hárommilliárdos forgalmat bonyolító cég kereskedője.
A kohómérnöki végzettségű férfi hosszasan vázolja, miként ismerte fel a világ a fémek újrahasznosításának a jelentőségét már a hetvenes években, s miként növekszik azóta is folyamatosan a jelentősége. S evvel együtt miként növekszik az ára is. Amíg egy kiló vashulladék hatvan forintba kerül, addig a rézé eléri az ezerkétszázat is. S evvel együtt növekszik a lopások száma – szerte a világon. A köztéri szobrok eltulajdonításában például – nem fogom elhinni – London vezet.
– Az a baj, hogy ma már boldog-boldogtalan nyithat hulladékkereskedést – tér vissza Hajnal János a mi kis hazai lerakatainkhoz –, semmiféle szakképzettséghez nem kötik az engedélyek kiadását.
De ha már ott vagyok, megnézem a telepet is. Nem nagy, de minden szeglete fémekkel telve. Legtöbbje réz és alumínium. Az egyik sarokban sörösdobozok tömege, ezeket általában hajléktalanok gyűjtik, különösen amióta 220 forintot kapnak kilójáért. Arrébb rézhalom, mozdonyt bontottak, abból való, tudom meg a házigazdától.
– Szobrokkal is meglepik néha?
– Volt már rá példa. Egyszer behoztak egy bronz mellszobrot, beleöntve, hogy Istók János alkotása 1917-ből. Gyanús volt, ezért kiállíttattam a kohászati múzeumban. Egy évig sem kereste senki, ezért Ráday Mihályhoz fordultam segítségért, de ő sem tudta. Mit tehettem, végül továbbadtam.
– Mennyit lehet kapni egy ilyen szoborért?
– Néhány tízezer forintnál nem többet – jelenti ki némi számolgatás után. – Egyébként ne gondolja, hogy az összes nálunk köt ki. Kerülhet gyűjtőkhöz is, mint ahogy a lopott festmények is.
Lehetséges, ám amikor a felvetést megemlítem Tóth Vilmos történésznek, csak annyit mond, hogy a kőszobrok éppen olyan művészi értékűek lehetnek, mint a fémek, azokat mégsem lopják.
Fémhuzalt azonban annál többet, ez bizonyos.
– A legjobbkor hív – dohog a vonal túlsó végén Boross Norbert, a Budapesti Elektromos Művek szóvivője. – Éppen az éjszaka loptak el Dunakeszi határában háromszáz méternyi távvezetéket.
– Hogyan lehetséges ez? Hiszen ehhez már szakértelem szükséges.
– Ha kell, teherautóval rántják ki az oszlopot, de használtak már darus kocsit is. Annyi vezetéket lopnak el tőlünk évente, ami Budapesttől Balassagyarmatig érne.
– Mekkora a káruk?
– Csak nekünk évente kétszázmillió forint, de van még rajtunk kívül néhány áramszolgáltató az országban. Nem beszélve arról, hogy mekkora a nemzetgazdasági kár. Nemrégen Diósgyőr egy részén az üzemek két és fél napra kénytelenek voltak leállni – vezetéklopás miatt. Összességében milliárdos tételekről beszélhetünk. Németországban az ilyesmit közrend veszélyeztetésének hívják. Én egyszerűen csak a terrorizmus kifejezést használnám.

Fotók: Habik Csaba, Kállai Márton, Németh András Péter, Tóth Péter, Ujvári Sándor