Vizitdíjon innen, Túró Rudin túl…

Még a vizitdíj „temetése” előtt nyitok be egercsehi Bányász téri orvosi rendelőjének várójába. A naptár március 20-át mutat, a betegek tehát előkészítik a háromszáz forintokat, mielőtt behívják őket. Az asszisztens azonban egyelőre hiába szólongatja az előjegyzett pácienseket.

RiportPalágyi Edit2008. 04. 14. hétfő2008. 04. 14.

Kép: Vizitdij 300 forint korhaz 2007.02.15. foto: Nemeth Andras Peter

Vizitdíjon innen, Túró Rudin túl…
Vizitdij 300 forint korhaz 2007.02.15. foto: Nemeth Andras Peter

– Máskor végig itt ülnek, sőt, állnak kinn az ajtóban is – mutatja a most épp üres padokat Kovács Károlyné.
Azt gondolja, azért vannak ilyen kevesen, mert már nem akarnak fizetni az emberek. Kivárják azt a néhány napot, míg megszűnik a vizitdíj. Ők bezzeg nem várhattak, egyik hajnalban a férje csak ült az ágyon, nem tudta emelni a lábát. Az asszony ijedten hívta a mentőket. A férfi kórházban volt egy hétig, zúgolódás nélkül leszámolták érte a 2100 forint napidíjat. Mit tegyenek, otthon is csak enni kellett volna – nyugszik bele a nyolcvanesztendős nő.
– Egy fillér jövedelmem sincs, a férjem fizet helyettem havonta 4350 forintot a társadalombiztosításnak, hogy egyáltalán szóba álljanak velem az orvosok – panaszolja a 35 éves fiatalasszony.
Vacakol a gyomra, gerincbajjal kínlódik, idegrendszeri problémák gyötrik, havonta 3-4-szer is bekopog valamelyik rendelőbe. Ha úgy vesszük, a háromszáz forintokat a semmiből számolta le.
Néhány éve egy hétfő reggel arra ébredt Egercsehi, a ma már bánya nélküli bányásztelepülés, hogy nincsen orvosa. Az történt ugyanis, hogy az előző doktor úgy döntött, jobban megéri neki, ha külhoni pácienseket istápol.
A mostani háziorvos, Pekár-Szilágyi Csaba 2006 elején vette át az 1905 betegkártyás praxist. Az önkormányzat a minimális felszereléssel látta el a rendelőt, ezt fejlesztette tovább a doktor a saját pénzéből. Az egészségház életveszélyes rendelőjének felújítására és a betegellátáshoz szükséges eszközökre hitelt vett fel az orvos, a jelzálog a családi házára került. Mikor a vizitdíjat bevezették, úgy döntött, megengedheti magának, hogy lízingeljen egy életmentő berendezést, s hozzá ágyat, paravánt. Az úgynevezett mobil őrző monitorján a szív, a keringés és a légzés funkcióit figyelhetik. Nagyjából huszonöt perc, mire a mentő Egerből kiér a faluba, s múlhat azon egy infarktusos beteg sorsa, hogy a várakozás idejét megfelelő felügyelet mellett tölti-e. A vizitdíj eltörlése havonta legalább 120 ezer forint veszteséget jelent Egercsehi háziorvosának.
– Két hónapig még kibírom a tartalékaimból, de ha nem kárpótolnak az elmaradt vizitdíjbevételért, vissza kell adnom a lízingelt, létfontosságú műszereket, berendezéseket. S igencsak meg kell vonnom az ápolónők bérkiegészítését, amire szintén ebből futotta – mondja Pekár-Szilágyi Csaba. S akkor még törheti a fejét, miből teremti elő a hitel részleteit. Úgy gondolja, ha arra megy el az energiájuk, hogy anyagi gondokkal birkózzanak, akaratlanul is kevesebb erejük marad a gyógyításra.

*

A vizitdíj mibenlétét magyarázó plakátokat ugyan még nem szedték le a bélapátfalvi egészségházban, de mivel áprilist írunk, senki sem kotorász a zsebében százasok után. A váróban egy idősödő úr azt fejtegeti, ő bezzeg meghagyta volna a háromszáz forintokat. Akkor legalább otthon maradnának azok, akik hetente háromszor is eljönnek megméretni a vérnyomásukat.
„Hatalmas csalódás volt, hogy az állam már az egészségügyi alapellátásról sem tud gondoskodni. Milyen dolog az, hogy a fizetésem egy részét magamnak kell beszednem a betegeimtől?” – fakad ki Losonczy Kornél doktor, aki péntek reggel Mónosbélen rendelt, most a bélapátfalvi pácienseit látja el, délben pedig kocsiba ül, s Mikófalva felé veszi az irányt. Ötvennyolc esztendősen mindezt mosolygósan teszi, néha megpödörve a bajszát. Azt viszont fájlalja, hogy a gyógyító munkájának minősége soha senkit nem érdekelt „odafönn”. Mindegy volt, találó-e a diagnózisa, vagy egymás után írja a szakorvosi beutalókat. „Pedig az én komputeremben itt van minden betegem arca” – mutat a fejére.
– Nem ácsingózom a nagy bajuszú kollégám pénzére, de leginkább mostoha gyerekellátásnak nevezhetnénk, ami most megy – nyitja az egészségház ajtaját Chikán Gábor felsőtárkányi gyerekorvos, aki helyettesíteni érkezett. Náluk ugye sose volt vizitdíj, ennek fejében nagyjából egyharmadát kapták annak az összegnek, amit a háziorvosok beszedtek. Most még azt is el akarják tőlük venni, magyarázza. Amúgy is egyre kevesebb a csemete, ha ez így megy tovább, működésképtelenné válik, s bezár egy sor gyerekkörzet.

*

Üldögélek a mezőkövesdi kórház várójában. Mellettem Róza, azaz Balogh Sándorné azt ecseteli, hogy amikor márciusban tizenegy napot töltött kórházban Parádfürdőn, naponta kínálták őket Túró Rudival. A napidíjért cserébe lehetett választani, hogy ilyen menüt akarnak, vagy olyat. Az 53 éves mezőkeresztesi asszonynak nyolc műtétje volt már, de ilyen jó ellátásban sose volt része. Ellenben Róza most is csak azt ette, amit eléje tettek, nehogy válogatósnak nézzék.
– Még egy hetet kellett volna odabenn feküdnöm, de kijöttem a saját felelősségemre, nem bírtam már a tétlenséget. Inkább átjárok ide Zsóry fürdőbe a kezelésekre. Hiába marasztalt a doktor, hogy Baloghné, hova siet, maradhat már ingyen, merthogy közben eltörölték a napidíjat. Sokra megyek vele, a fizetésem felét az egészségügyre költöm, csak a gyógyszerem 12 ezer havonta. Ingyen semmi sincsen, azt a kis zsebpénzt csak odagyűri az ember az orvosnak, különben elfordítja a fejét – ömlik a szó Róza asszonyból.
– Butaság volt az egész. Miért szednénk attól háromszáz forintot, aki egyszer már megfizette a társadalombiztosítási hozzájárulást? Ez olyan, mintha a moziból kifelé menet újra jegyet kéne váltani – ezt már Kovács Lajos mondja, a mezőkövesdi fürdő szomszédságában működő mozgásszervi rehabilitációs intézet igazgatója.
A 184 ágyas kórház maga a béke szigete a magyar egészségügy viharos tengerén: 2006-ban ugyanis európai uniós támogatással felújították az intézményt, ezért ahhoz 5 évig nem szabad hozzányúlni. Nem privatizálhatnak, sőt az ágyszámot se csökkenthetik, különben vissza kell fizetni a pályázati pénzt. Az intézet ott spórol, ahol tud: az igazgató egyben kórházi osztályt vezet, a szociális munkás pedig a minőségirányításért is felel. Nagy érvágást nem jelentett a napidíj megszűnése, ugyanis csak a költségvetésük két százalékát tette ki. Azt azonban nem érti Kovács főorvos, miért nem képesek pótolni ezt az összeget, amikor háromszor ennyit „kirázott magából” az egészségügyi tárca kevésbé fontos dolgokra.
– Müzlit etetnek a beteggel, meg számkódos széfeket erőltetnek ránk. Ha ezekre futotta, könnyű szívvel pótolhatnák azt a bizonyos két százalékot is…– dohog a kórházigazgató.

*

– Bármilyen szépen hangzik, hogy a költségvetésből kellene visszaadni a vizitdíj és a napidíj eltörlésével elveszett bevételt, erre nincsen mód – magyarázza Balogh Sándor, az Országos Alapellátási Intézet főigazgatója.
Azt azonban elismeri, hogy a hiány érzékenyen érinti az orvosokat, ezért valamiféle ellentételezésre szükség lesz. Különféle lehetőségek kínálkoznak, az egyik, hogy a betegségeket megelőző munkát honorálnák. Több pénzt kaphatna például az a háziorvos, aki preventív szűrésekre hívja a pácienseit, rendszeresen megújítja a betegkartonok adatait, így elejét veszi a súlyosabb bajoknak. Maguk a családorvosok is amellett kardoskodnak, hogy a finanszírozás jobban tükrözze a teljesítményüket, vagyis azt, hogy hány beteget látnak el maguk, s hányat küldenek tovább a rendelőintézetekbe. A vizitdíj bevezetése után nagyjából 15-20 százalékkal kevesebb páciens kereste fel a rendelőket, ám áprilistól várhatóan újra többen üldögélnek a várókban. A főigazgatótól megtudjuk: felvetődött az is, hogy segítséget kapjanak azok a kollégák, akik bizonyíthatóan a vizitdíjbevétel reményében lízingeltek valamilyen orvosi berendezést.
Félő, hogy a megcsappanó pénzek miatt még több körzet marad gyógyító nélkül. Jelenleg 100-150 üres praxist számlálnak az országban, ám e szám megsokszorozódhat, ha a nyugdíjas doktorok helyét nem tudják majd betölteni. E helyzet egyik megoldása az, ha a szomszédos körzetekben gyógyítók összefognak, s akárcsak a taxisok, kisegítik egymást. E közösségek támogatást kaphatnának ahhoz, hogy gyakornokot vonjanak be a munkába. Az orvoshiányt a tervek szerint oly módon is enyhítenék, hogy az ifjú kollégák előbb elszegődhetnének egy idősödő családorvos mellé, majd később – akár egy autót – banki közreműködéssel lízingelhetnék a megvásárolni vágyott praxist. A hitel fedezete maga a háziorvosi körzet lenne. Így a fiatalok bátrabban belevágnának a vállalkozásba, nem kellene hosszú évekre adóssággal terhelni a saját otthonukat – magyarázza Balogh Sándor.

*

Apróhirdetéseket böngészek a Magyar Orvosi Kamara honlapján, majd tárcsázom a számokat.
„Győr melletti, ezerhétszázötven fős, jól karban tartott felnőtt praxis eladó. Központi ügyelet van, rendelő felújított, szolgálati lakás rendelkezésre áll.”
– Nem más, csak az anyagi gondok kényszerítenek arra, hogy átvegyek egy jóval nagyobb praxist egy nyugdíjas kollégától. Lemondtam az itteni rendelő vonalas telefonját, leadtam a lízingelt autómat, s vettem egy öreg kocsit, de így sem jutok egyenesbe. Az új körzetem népesebb a mostaninál, nyolcszázzal több betegem lesz, ami pokoli munka, de nincs más választásom. Négy gyerekünk van – summázza a helyzetet Környei Miklós.
„Kaposvár melletti vegyes praxis eladó. Szolgálati családi ház, dupla garázzsal, nagy gyümölcsössel.”
– Ez az a pillanat, amikor itt hagyom a magyar egészségügyet. Angliában meg Németországban tárt karokkal fogadják az ilyen középkorú, 20-25 éves gyakorlattal bíró szakembereket. Akár még osztályvezetőnek, valamelyik magánklinikán. Csak nehogy azt higgyék, hogy a szomszédos országokból találnak valakit a helyünkre! A vajdasági meg az erdélyi kollégák megmosolyognak minket, hogy ennyiért hajtjuk magunkat – dörög a telefonban a férfihang.
A következő számot többször hívom. Kicsöng, de nincs szerencsém, nem veszik fel. A hirdetés ellenben magáért beszél:
„Munkát keresek Budapest területén. Belgyógyász (1982) és foglalkozás-orvostan (1999) szakképesítésem van, mindkettőt gyakorlom jelenleg. Ötvenhat éves vagyok, (szívműtét miatt) ügyeletet nem tudok vállalni, és nem vezetek. Nem érdekel sem a pénz, sem a szakmai siker. A mostaninál (egyéni vállalkozás) nyugodtabb körülmények közt szeretnék dolgozni, főállásban, alkalmazottként. Szakmához közel álló munkák is érdekelnek.”

Fotók: Kállai Márton, Németh András Péter

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek