Nagy üzlet, de legalább jópofa

Svájc felé tartva az első hangulati elemre Hegyeshalomig kell várnom. Aminek decemberben még örültem – lebomlottak a határok –, az átmenetileg a múlté. A bódénál két magyar rendőr posztol, mellettük az osztrák kollégájuk fürkész a kocsiba, majd int, hogy tovább! Nem úgy, mint a német–osztrák határon. Hát persze, hogy kiszúrták a magyar rendszámot! S amíg az egyik határőr az útleveleinkkel matatott úgy öt percen át egy ideiglenesen felállított konténerben, addig a másik a csomagtartót vizsgálta.
Istenem, az egyesülő Európa közepén! De rendben, értem én, nem tudhatják, hogy nem tartozunk-e azon tíz magyar szurkoló közé, akik a korábbi viselkedésük okán nemkívánatosak az eseményeken.
Liechtensteinben már kis, svájci zászlókat is nyújtanak az autósoknak a csinos lányok a szemerkélő esőben. Ha akarjuk, feltűzhetjük az autónkra, hogy reklámozzuk a focigálát. Sok svájci meg is teszi, minél beljebb haladunk az országban, annál többet látunk a kocsikon, s nem csupán svájcit és osztrákot, hanem szinte valamennyi részt vevő országét.
Az autózászlózás amúgy Ausztriában is beszédtémává vált. Az Európa-bajnokságig ugyanis nagy embernek – miniszternek, államfőnek – kellett lennie valakinek ahhoz, hogy fellobogózhassa a kocsiját, ellenkező esetben 5000 eurója – több mint egymillió forint – bánta. A jogszabályt az Európa-bajnokság tiszteletére eltörölték, csupán arra hívták fel a figyelmet, hogy a zászlók jelentősen növelik az autó fogyasztását. No meg arra, hogy ha egy zászló a mögötte haladó autó szélvédőjébe csapódik, annak tragédia lehet a vége.
Utunk Zürichen keresztül vezet Baselbe, a megnyitó színhelyére. S ha már erre járunk, feltétlenül meg kell állnunk. A város állítólag Európa harmadik legunalmasabb helye, ám elég egy-két óra annak felismeréséig, hogy a felmérést készítők szóhasználatában a rendben működő település és az unalom rokon értelmű kifejezések lehetnek.
De akárhogy is, a bajnokság alatt Zürich pezseg, ez bizonyos. Nézzünk csak be például a vasúti pályaudvarra!
Az előcsarnokban tizenegy játékos hajol össze, ahogy a kezdés előtt szokták, egymás vállát átfogva. Felettük, közvetlenül a csarnok tetőszerkezete alá fátyolfelhős eget is festettek, fejükkel csaknem azt verik. Lehetnek úgy huszonöt méter magasak. Na jó, ne túlozzak, húszméteresek, de annyi biztosan.
Úgy érem magam közöttük, mint Gulliver az óriások földjén.
Az utasok csodálják, fényképezik őket. Nincs az az anti futballrajongó, aki ne kapná oda a fejét. De talán ez volt a cél is, azt hiszem.
Magam is járom körbe a műanyag lábú és fejű, textilnadrágot és pólót viselő játékosokat, s közben próbálom kitalálni, milyen szempont szerint választották ki a tizenegy játékost. Talán Svájc népszerűsíti így a kezdőcsapatát? Nem, hiszen különböző nemzetiségű játékosok borulnak össze, van, ahonnan – Németország, Franciaország – több is.
Egy dologban közösek csupán. Valamennyin ott az egyik sportszergyártó emblémája. Vagyis azoknak az országoknak a játékosai közül válogatták ki a tizenegyet, amelyet a szerződés szerint ez a cég lát el felszereléssel.
Idáig álltam meg, hogy ne hozakodjak elő egyik kedvenc vesszőparipámmal, amely szerint nincs szórakoztatóbb játék a focinál ide, testvér lészen minden ember oda, az Európa-bajnokság legelsősorban mégiscsak egy nagy üzleti vállalkozás.
Hogy ez mennyire így van, ahhoz elég egy-két óráig sétálnom a városban. Minden magára valamit is adó üzlet kirakata a nagy eseményre utal. S nem csupán a sportszert árulók, dehogy. A cipőbolt kirakatában labda, a gyógyszertáréban focisérülésre használatos kenőcs, az utazási iroda ablakában a kabalafigurák.
De ideje továbbindulnunk Baselbe, mert már csak hét óra van bis zur Anpfiff, vagyis a kezdősípig, olvasom a pályaudvaron a hátralévő időt számláló készüléken.
Basel – nyüzsgő méhkas, ahol minden arról szól, hogy itt nyitják meg a három hétig tartó labdarúgóünnepet. Már kora délután a svájci nemzeti színbe, pirosba öltözött fiatalok vonulnak az utcákon. S hogy véletlenül se legyen kétsége senkinek a nemzetiségét illetően, sokuk svájci keresztet is pingáltatott magára. Aki pedig nem akar a festéssel bajlódni, az matricát ragaszthat az arcára, sőt, a vérmesebbek az egész fejüket nemzeti színekre festik. S közben esznek-isznak, üvöltenek. Vagy éppen kerékpározgatnak. Egyikük mentőszirénát visíttat rettenetes hangerővel. Csakhogy biztos mindenki odanézzen…
Azért a cseheket sem kell félteni attól, hogy sarokba ültetett, mulya kisgyerekek módjára viselkednek. Az egyik kocsma előtt például trombitával diktál ritmust Hrabal népe, s énekli a kánkánt torka szakadtából. Fejükön piros paróka, szemük előtt üveg nélküli fekete szemüvegkeret, orruk helyén – már elnézést a szemérmes olvasóktól – egy megtermett férfi hímtag.
Arrébb, a Rajna hídján focilabdát adogatnak egymásnak. Az autóforgalmat már rég elterelték, a játék tehát veszélytelen – hacsak a labdát nem féltik, amely egy óvatlan rúgás következtében a folyón úszhatna tovább. A villamosok viszont még járnak, s persze, hogy a jármű elé gurul a labda. Semmi gond, a cseh szurkoló egy elegáns mozdulattal leállítja a járművet, eldekázgat még egy darabig, aztán passzolja tovább. A vezető mosolyog, az utasok türelemmel várnak. Ez a nap más, mint a többi.
Hamarosan kezdődik a meccs, ideje kinéznünk a St. Jakab Stadionba is. Egy darabig villamos visz, telve csehekkel, akik ütemes ugrálásukkal igyekeznek himbálni a járművet – amúgy nem sok sikerrel.
A leszállóban vigyorgó fiatal fiúk, kezükben tábla, rajta a szöveg: – I’ll exchange my girlfriend for the final game ticket. Sex for tickets – jelzik, mit meg nem adnának egy jegyért… Amíg azonban a fiúk csak jópofáskodnak, addig a stadion környékén már vérre, pontosabban nem kevés pénzre megy a jegyüzérek szorgoskodása. Feliratot tartanak, természetesen mindegyik csak venné a jegyet, ám amikor az egyiknek megemlítem, hogy nekem is kellene egy, azt mondja, nyolcszáz frankért, ami, ugye, százezer forint fölötti öszszeg, tudna szerezni.
A stadion mellett egy férfi piros sálat árul a táskából, rajta a Svájc felirat.
– Zehn franken. Ten franks – kiabálja két nyelven felváltva, s nem eredménytelenül. Egyik kezében pénzköteg, a másikkal szinte kapkodja ki a sálakat a táskájából, akkora a forgalma. Számla? Vicces volna, ha kérnék… A rendőrök azonban nemigen törődnek vele, mint ahogy a jegyüzérekkel sem. Vélhetően a rendbontás elkerülése a legfőbb vágyuk. Azzal viszont nincs is különösebb gondjuk, a szurkolók a szinte kötelező sörrel a kezükben tömött sorokban tartanak a stadionba.
Mi viszont visszatérünk Basel belvárosába, hogy szolidaritást vállaljunk a jegy nélkül maradt szurkolók tömegével… A stadionba amúgy alig több mint negyvenezer szurkoló fér, ám a meccsről a többiek sem maradnak le. A szervezők Fanzonékat alakítottak ki, ahol kivetítőről bárki nézheti a meccset.
Fizetni nem kell érte, viszont a beléptetés annál szigorúbb. Helyes, gondolom, hiszen egy-egy helyen talán tízezren is összegyűlünk – kiváló célpontként egy beteg elméjűnek. Robbanószer tehát kizárva, mint ahogy dobozos sör, palackos víz is, elvégre azt elhajítva is agyon lehet vágni valakit.
Mindez persze még nem életbiztosítás. Másnap, hazafelé tartva, Bécsben az ottani Fanzonéban az osztrák és a horvát szurkolótábor közé keveredve néztem végig a két ország meccsét. Cukkolták egymást rendesen, ám harag semmi. Egészen addig, amíg le nem fújták a meccset. A bánatos osztrákok a söröspoharakat, azok tartalmával együtt, hajigálták a horvátok felé. Kaptam én is annyit, hogy elmehettem volna sörreklámnak. Semmi gond, ám egy poharat, ami a vállamon landolt, kihagytam volna. Mit mondjak, ez is tud ütni…
Ám a motozás nem csak a biztonságom érdekében történik, dehogy, s erre ugyancsak Bécsben jöttem rá. Az egyik kollégámnál egy doboz Hohes C-t találtak.
– Falsch Brand – adta tudtára a szervező, hogy ezt a márkát nem viheti be, s könyörtelenül kidobatta vele.
Mert felemelő érzés az együtt szurkolás, ám miként nézne ki, hogy közben olyan terméket iszik valaki, amelynek gyártója nem támogatta egy zsák pénzzel a rendezvényt? Még véletlenül éppen akkor fókuszálna rá az egyik kamera, s a felvétel bejárná a világsajtót. Micsoda ingyenreklám! Szó sem lehet róla. Viszont ha azt látja a világ, hogy annyi ember … féle sört iszik – csak azért sem írom le a márka nevét –, akkor ő is megkívánja. Nem volt buta ember, aki kitalálta a Fanzonét…
De ha már ennyit emlegettem Bécset, még egy gondolatot róla.
– Elegem van a fociból – jelentette ki a városban élő újdonsült magyar ismerősöm, Viktor.
A fiú nincs egyedül a foci iránt érzett méla utálatával, az osztrákok negyven százalékát hidegen hagyja az Európa-bajnokság. A közömbösséget magam is tanúsíthatom, az autópálya mentén egyedül Salzburg környékén árválkodott az egyik domboldalban tizenhat műanyag tehén a részt vevő országok színeire festve.
S a nagy felhajtás ellenére mintha maga Bécs is közömbös volna. Igaz, a Hofburg környékén beleadtak apait-anyait. Nem csupán a Fanzonét alakították ki itt, de még a színház tetejére is egy akkora labdát erősítettek, mint egy kisebb székesegyház kupolája. Csak tudnám, hogy hol tanyázik az a 250 ezer szurkoló, akikről az ingyenes lapok írnak. Az osztrákok mindenesetre mesés összegeket remélnek a rendezvénytől, 20 millió euró adótöbbletet például, ráadásként pedig hatezer tartós új munkahelyet.
De térjünk vissza a kissé álmos császárvárosból a pezsgő Baselbe. Az első félidőt a város főterén nézem meg – itt legalább annyian bámuljuk a kivetítőt, mint a többi Fanzonéban. Ellenőrzés errefelé nincs, mindenféle zajkeltő eszközt be lehet hozni, így a hangulat is emelkedettebb. A szemét már az első félidő végére elborítja a teret, nehéz olyan helyre lépnem, ahol ne sörösdobozt taposnék – pedig két frankot adnak annak, aki visszaviszi azt, amiből ivott. De ne kérjük most számon a környezettudatosságot az egyébként példásan tiszta ország lakóin, van nekik bajuk most elég, legjobb játékosukat úgy felrúgta egy cseh, hogy vélhetően be is fejezte a tornát.
A második félidőre átmegyek az egyik Fanzonéhoz, kerítésen kívülre, onnan is remek a belátás. Amikor pedig a házigazdák gólt kapnak, a rend is lazul, nemcsak én sétálhattam be nyugodtan, hanem a fotós kollégám is. Mindez csak azért érdekes, mert profi géppel ugyanúgy nem lehetne bemenni, mint robbanószerkezettel. Nehogy még a végén eladjon egy képet valamelyik hírügynökségnek, miközben nem is fizetett a fényképezési lehetőségért…
A meccs maga egyébként elég lapos volt, de hát megígértem, hogy a játékról egy szót sem. Sokkal érdekesebb annál a hozzá kapcsolódó világ.