Uzsorás pénz nádbojt helyett

Az interneten sokkal látványosabb filmeket láthat manapság az ember, mint a legdrágább mozikban. Most például a rendőrség honlapja a sláger – ahol megtekinthetjük, hogyan fognak el a fekete álarcos kommandósok több taktaközi „bankárt”. Hajszálpontosan egyformák. Bermudanadrág, kopaszra borotvált fej, kétkilósra felhizlalt mellizmok, és ujjnyi vastag aranyláncok mindegyikükön.
Prügy, Taktaszada, Taktaharkány, Taktakenéz a négy legfertőzöttebb falu, de a szerencsi kistérség tizennyolc falujából talán nincs egy sem, ahol a taktaközi bankárok ne garázdálkodnának.
Eddig az uzsora volt a divat, ma a jelzálogkölcsön a sikk. Az ügyes bankárok olyan tehermentes ingatlanokat kutatnak fel, amelyek megszorult tulajdonosait képesek rábeszélni arra, hogy jelzálogkölcsönt vegyenek fel a házukra, portájukra. Ők intéznek mindent, de a kölcsönnek csak a töredékét adják át a tulajdonosnak, akik aztán sokszor életük végéig törleszthetik a másfél-két millió forintot.

Taktaharkány főutcáján idősödő asszonytól kérdezzük, merre lakott Bendák Ferenc, akit a napokban furcsa körülmények között ütött el a vonat.
– Aki az uzsorások elől menekült a mozdony elé? – hagyja abba a háza előtti rózsalugas igazgatását. – Mindjárt a református templom mellett – mutat a fehér torony felé, majd váratlanul azt kérdi ellenségesen: – Mit akarnak már maguk is attól a szerencsétlen családtól?
– Semmit – hebegünk zavartan. – Csak az özvegyet akarjuk megismerni.
– Úgysem áll az idegenekkel szóba – néz meg jól bennünket.
Bendák Ferenc január 23-án a vasút mellett fát, bokrokat irtott a taktaharkányi határban. Másnap reggel is elindult, hogy megtudja, mikor hozhatja haza az apraját. Jövök nemsokára, búcsúzott. Helyette azonban egy rendőr érkezett, s magával vitte a család egyik iskolás fiát. Az asszony akkor még nem tudta, hogy azonosítani vitték. Bendák Ferencet ugyanis elgázolta a vonat.
– Jó ember volt…, higgyék el, nagyon jó ember volt – áll szomorúan a kiskapuban a felesége, s időnként nagyot csap a földre egy bottal, hogy elzavarja a kerítésen belül acsarkodó kutyájukat. – Mióta eltemették szegényt, ez is teljesen megbolondult. Mindenkit támad, pedig nem bánt minket senki. Hát ki bántana…? – mondja bizonytalanul, és közben a szemét le nem veszi a főutcáról.
– Azt beszélik, az uzsorások elől menekült a vonat elé az embere.
– Nem, nem, dehogy! – tiltakozik. – Nem tartozunk mi senkinek. Igaz, felvettünk másfél millió forintot a bankban, hogy felújítsuk a lakást, de hát ezért miért bántanának. A vállalkozó elvette mitőlünk a pénzt, s csak nyolcszázezret adott vissza. Abból parkettáztunk, csatornáztunk, festettünk. Többre nem futotta. Tudják, milyen kevés pénz az a nyolcszázezer?
– Minek adták oda a hétszázezret?
– Hát tudom én? – vonogatja szégyenlősen vállát a kissé nagyot halló, így az idegeneket gyakran félreértő asszony. – Az uram tudta volna. De már nem él. Bár feltámaszthatnánk.
– Ha nem öngyilkos lett, akkor hogyan halhatott meg?
– Hát…, azt mondják, állt a sínek mellett, mikor jött a vonat, oszt maga alá szívta. De a rendőrök nem hiszik ezt. Szándékosan állt a mozdony elé, ezt állítják.
Állunk a kora nyári forróságban, mi kint az utcán, ő bent az udvaron, és halkan, talán búcsúzásképpen azt kérdezzük, most, hogy meghalt az ember, miből fognak élni.
– Hát… éhezni nem fogunk – feleli bizonytalanul. – Most is van vagy harminc tyúkunk. Eddig százhatvanezer forintot kaptunk innen-onnan…, tán ezek után is lesz ennyi.
B. Ferenc öt gyermeket hagyott maga után. A másfél millió forintos banki kölcsönt húsz éven át törleszti majd havi tizennyolcezer forintjával az özvegy.
Több mint négymillió-háromszázezret fizet vissza.
– Ha cinikus volnék, azt is mondhatnám, a mi uzsorásaink se tesznek mást, mint a bankok – kínál hellyel a prügyi községházán Boros-Leskó Géza polgármester, aki a szomszédos Taktaszada polgármesterével, Vajtó Jánossal együtt tagja volt annak az ötfős taktaközi delegációnak, amelyik a napokban adott át egy feljegyzést Szili Katalinnak, az Országgyűlés elnökének.
Meggyőződésük, nem az uzsorázás a lényeg. Még csak nem is a ma egyre gyakrabban hangoztatott tézis, miszerint valamiféle munkavégzéshez kellene kötni a szociális segélyezést.
– Ez is fontos, elismerem! – emeli fel az ujját Vajtó János. – Sokkal súlyosabb azonban a kérdés, mint hogy azt higgyük, lecsukunk néhány maffiózót, s megoldottunk mindent. Itt a cigányság jelenének és jövőjének alapos átgondolására volna szükség, és nemcsak a Taktaközben, hanem az egész országban.
A most ötvennyolc éves prügyi polgármesternek – aki két éve tért vissza a falujába, miután nyugdíjasként levette a repülőtábornoki egyenruháját – annak idején három cigány osztálytársa volt, amúgy az osztályban voltak vagy harmincan. Ma a prügyi iskolások több mint háromnegyedét ők alkotják. A most ezerkétszáz fős cigányság pár éven belül többségbe kerül a 2700 lelkes faluban, s ha folytatódik a jelenlegi segélyezési rendszer, összeomlik a község költségvetése. Mint ahogy Taktaszadán is, hiszen a segélyek egy részét az önkormányzatnak kell előteremtenie, s természetesen minél több a munkanélküli, annál többet kell a falunak is fizetnie. És egy idő után elérkezhetnek oda, hogy az önkormányzati dolgozók, a tanárok, óvónők, szociális munkások s a pár vállalkozó mellett az égvilágon senki se fog dolgozni a faluban.
S ha csak Prügyön, Taktaszadán, vagy csak a Taktaközben lenne így! Ám bekövetkezhet ez Abaújban, az Ormánságban, a Nyírségben, de akár Budapesten is. Egyre kevesebb embernek kell eltartania egyre többet. S ha ezek az eltartottak még terrorizálják is az eltartókat, akkor betelik a pohár – és delegáció megy a házelnökhöz.
– Na, azért ne állítsák be ilyen cinikusan a kezdeményezésünket – mondja Vajtó János. – Azt hiszem, alapos, átfogó javaslatcsomagot sikerült összeállítanunk, s átadnunk a házelnök asszonynak.
Az „Önkormányzati kezdeményezés társadalmunk jobbá tétele érdekében” címet viselő dokumentum gyökeresen megreformálná a családtámogatási és szociális ellátórendszert, de az igazságszolgáltatás jelenlegi gyakorlatát sem hagyja szó nélkül. A taktaköziek a családi pótlékot legfeljebb három gyermekig adnák, további gyermekek esetén adókedvezményt javasolnak. A jelenlegi segélyezési rendszer egyértelműen a munkakerülésre ösztönöz, hiszen a minimálbér és a szociális segély közötti különbség szinte nulla. Ki az a bolond hát, aki felcseréli az árnyékban való üldögélést a kaszálással?
– A segélyezés jelenlegi formáját meg kell szüntetni – állítja Boros-Leskó Géza. – Szociális munkalehetőséget kell teremteni, amit akár két lépcsőben is el tudnánk képzelni. Ha valaki mondjuk a heti húszórás munkát választaná, az a minimálbér felét kapná. Aki a harminc órát, az a minimálbér kétharmadát. Ám e munkák megszervezésében komoly szerepet kell vállalnia az államnak, hiszen egy kis falu nem képes száz-százötven embernek munkát adni.
Amúgy Prügy a kívülálló szemével nézve semmivel sem szegényebb egy átlagos magyar falunál. Igaz, sok az üresen álló porta, többségük hihetetlenül olcsó. Az egyiknél megállunk. Széles telek, szép gazdasági épületek, s nagy, manzárdtetős ház – egymillió forintot sem kérnek érte. Igaz, a gazdát, egy ötven év körüli agglegényt szinte lehetetlen megtalálni. Már vagy két éve Pesten bujkál a „kamatos pénzt” kölcsönzői elől. Akik egyébként hónapokig cselédként dolgoztatták.
Nincs egyedül. A községházán kapott kísérőnk szerint tucatnyi ilyen épület van a faluban, romák, magyarok lakta házak vegyesen. A pénzbehajtók azonban náluk is többen vannak, és tíz percen belül három-négy autó is a nyomunkba szegődik. Diszkréten csak, de tudatják: látunk, figyelünk titeket. Nem is szállunk ki sehol, nem akarjuk kellemetlen helyzetbe hozni egyetlen beszélgetőpartnerünket sem. Pedig a cigánysor felé egyedül baktató védőnővel csak kellett volna váltanunk néhány szót! Például arról, miért nem a kocsijával jött?
Kísérőnk azonban megadja a választ: legutóbb, amíg ő egy gyereket pátyolgatott, leloptak az autóról szinte mindent.
Nagyot változott a világ az elmúlt húsz évben, véli Taktaharkány talán legismertebb roma polgára, Balogh István. Véletlenül keveredtünk a portájára. A helyi kisebbségi önkormányzat elnökét keresve irányítottak hozzá, de kiderül, hogy ő csak volt elnök, most a sógora tölti be a tisztet. Ám jó, hogy így történt, mert nála világosabban gondolkodó cigányemberrel nagyon régen találkoztam. A felesége sem akármilyen nő, s mint minden rendes családban, itt is ő viszi a szót.
– Elszoktatták az embereket a munkától – legyint, s felhúzza a sötétítőt, hogy legyen fény a kiváló ízléssel berendezett lakásban. – Az állam tehet róla. Azt jutalmazzák, aki nem dolgozik.
Mindketten nyugdíjasok már, de nem pihennek. A férfi kalauz volt, az asszony meg többek között a diósgyőri vasgyárban dolgozott, ott, ahol az édesapja. Most vásároznak, ruhát, cipőt árulnak, és csodálkoznak, mások milyen jól megélnek munka nélkül.
– Én már tíz éve azt mondtam, amit most hallani egyre többször: munkához kell kötni a segélyt – mondja a férfi. – Mert elkanászosodnak az emberek. Régen is volt dologkerülő, a romák közt is sok, de nem annyi, mint máma. Ha nem volt valakinek munkája, akkor elment sóskát, gombát, fűzfavesszőt gyűjteni.
– Vagy nádbojtot! – egészíti ki az asszony. – És portörlőt kötött belőle. De olyat, hogy uzsorára vegyen fel pénzt… !? Egyáltalán, hogy valaki uzsorázzon!?
Egyre többen vannak, akik így jutnak pénzhez. Aki pedig nem tudja fizetni a kölcsönt, elmenekül Budapestre, odaáll a vonat elé, vagy fogja magát, s elmegy világgá. Bodnár László is elbiciklizett valahová Taktaszadáról. Három hónapja keresik, de a nyomát se lelik.
A hetvenvalahány éves édesanyja azóta is minden este kibotorkál görbebotjára támaszkodva a kiskapuba, s elnéz a vasút felé, amerre a fia elindult a közös házból, hogy hátha meglátja hazafelé jőve. De nem jön. Idegent nem fogad, a szomszédos parasztházba kopogunk be, hátha átkísér hozzá valaki bennünket. A faluban felszámolták a vasútállomást, a menetjegyeket ebben a kis házban árulják. Azt mondják, a jegykiadóra hallgat az öregasszony.
Ki is jön a – régen pitvarnak, ma pénztárnak mondják – középső helyiségből egy ötven körüli nő, de ijedten hárítja el a kérésünket. Ő nem idevaló, különben se keverjük bele semmi zsarolási ügybe! Nélküle kopogunk hát be az öregasszonyhoz. Egy korosabb férfi a szőlőkacsokat igazgatja az udvaron, int, hogy menjünk nyugodtan, otthon van a néni.
– Laciról hoztak valami hírt? – néz ránk reménykedve az elbiciklizett férfi anyja, s hanyatlik is vissza a székre, mikor megtudja, hogy mi is kérdezni tudunk csupán. – Már több mint három hónapja, hogy várom. Még hirdetéseket is feladtunk az újságokban, hátha látta valahol valaki…, de nem jelentkezik senki.
– És a rendőrség?
– Azt mondják, eltűnt – feleli csüggedten, mikor megcsörren a telefon. A néni felveszi, majd pár másodperc múlva leteszi. Aztán néz bennünket furcsa, idegen szemekkel.
– Egy nő volt. Azt mondta, ne mondjak maguknak semmit.