Vegyél egy barlangot!

„Hát Gyuláék hogy kerültek be a Flóri melletti pinceházba?” – ezt Szomolya polgármestere, Guczi István mondja a maroktelefonba. Ha jól hallom, a helyi kisebbségi szervezet egyik vezetőjével beszél, s meglepve tudakolja: hogyan lehetséges, hogy azt a barlanglakást, amelyikből már kiköltöztettek két családot, most újra bebútorozva találja. Pedig annak idején még a bejáratot is befalazták. „Ha csak be nem robbantjuk ezeket a vágatokat, újra beköltöznek” – dohog a polgármester. Az Alkotmány utcai pinceüreg új gazdája, Suha Gyula széttárja a kezét:
– Ha minket kiraknak innen, hol aludjunk? Különben nem azért pakoltunk be ide a télen, hogy programi lakást kapjunk. Azt csak ránk fogják – magyarázkodik.
Belépünk. A tufába vájt üreg alját linóleummal borították, arra padlószőnyeget fektettek. A kőfalat nagyjából lemeszelték, s behúztak egy villanydrótot. Középen heverő, a sarokban már gyerekágy várja a jövevényt. A szekrényben babaholmikat, játékokat gyűjtögetnek neki. Fiú lesz, s azt a nevet kapja: Bálint Antónió. Hamarosan előkerül a terhes asszonyka, Zita, aki az édesanyja házában szomszédolt. Szégyenlősen meséli a fiatal asszonyka, hogy három éve élnek együtt, de már kilenc éve egymásba szerettek. A leányzó számolgat: ő épp tizenegy éves volt akkor, ötödik osztályos.
Miközben a falu első embere Suha Gyulát faggatja, azon töprengek, mikor is jártam utoljára a két szomolyai barlangsoron. Jó hét éve lehetett, akkor még ötven család húzódott meg a tufába vájt „szobákban”. Jöttünkre ijedten dugdosták el a gyerekeket, mert attól tartottak, a gyámügyesek vagyunk, s elvisszük őket. Egy „hitehagyott” remetével is találkoztam, Bódi Ödönnek hívták. A sezlonja alatt összenyomott szőlőfürtöket erjesztett lavórban, azt a levet itta, ha megszomjazott.
A bükki kőkultúra emberkéz vágta üregei hajdan gazdasági célt szolgáltak: a parasztok csak addig időztek itt, amíg az otthonuk a faluban meg nem épült, utána zöldséget, gabonát vagy bort tartottak a hegy gyomrában. A két világháború közt az ország Bükktől Mátráig nyúló északi tájain ezer barlangban vagy ötezer ember szorongott. Néhány évtized múlva aztán, mikor a parasztgazdaságok becsülete odalett, a gazdák sorsukra hagyták a pinceházakat. A hatvanas évektől azokat szép lassacskán a lakótelepekről vagy a szomszédos falvakból ideszállingózó romák vették birtokba. Önkényesen, vagy „kockás papíros” szerződéssel, két-háromezer forintot gyűrve az előző lakó zsebébe. Vonzónak találták a magas rezsiköltséggel nem fenyegető pincelyukakat a szerelmes tizenévesek is, akik szabadulni vágytak szüleik vigyázó szeme elől. Igaz, vezetékes víz nincsen errefelé, de a tányéros tévét gond nélkül felszereli a szolgáltató.
– Ha dolgozik rajta az ember, otthonossá tehető ez. Mikor idejöttünk, nejlon borította az ablakot, s a padlón teknőszerű mélyedés volt, tudja, a cigányok jobb szeretik idebenn vágni a fát – szabadkozik Csóka Flórián, Gyuláék 43 éves szomszédja. Aprólékosan magyarázza aztán, milyen akkurátusan képezte ki a bejárattól néhány méterre fekvő „angol budit”: kivágott egy gödröt, beleállított egy hordót, zsákot tett bele, abba megy a piszok. Mikor a zsák megtelik, gyorsan összeköti, s elássa a kert végébe, ahol senkit se zavar.
Flórián Egerből került ide. Szövevényes történet az övé: a tartozás fejében a végrehajtó már épp árverezni szándékozott a lakásukat, mikor kiderült, hogy az ingatlan nincs is a nevükön. Egyenes útjuk vezetett hát ide. Ha minden igaz, hamarosan elköltözhetnek, már kinéztek maguknak egy „parasztlakást.”
Mikor baktatunk le a pincesorról, a közkútnál idős asszonyba botlunk. „Most meg a tévémet vitték el, de nem mondok semmit, mert rám jönnek, megint” – hárítja el a kérdéseket. Nemrég a temető mellett baktatott, mikor leütötték, s elvették 850 ezer forintját. A lányához indult a félretett pénzével, de kirabolták.

– Mindenki könyörög, hogy állítsuk le ezt, ne hozzuk be a barlangsoron élőket a faluba – így a polgármester. – Kértük az egyesülettől, legalább ne az idős házaspárok melletti ingatlanokat vegyék meg. Hiába kertészkednének az öregek, ha a kis zöldségüket más szedi fel. A pályázatot viszont a kisebbségi szervezet nyerte, mi bele se szólhatunk, mire költik a tízmilliókat.
Guczi István régóta azon töri a fejét, mit kezdjenek a felszabaduló pinceházakkal, amiket többnyire szeméttel teletömve hagynak hátra a lakók. Berobbantani azért sem érdemes ezeket, hiszen értékesek, és díszei lehetnek a fekete cseresznyéjéről híres településnek. Kiadtak hát egy felhívást imigyen: „Vegyél egy barlangot, hozzál egy ötletet!” Két tucat jelentkező akadt, az ország minden tájáról: volt, aki kézművesműhelyt, más Frédi és Béni lakhelyét álmodta a Bükkaljára. Guczi István maga is vett egy pinceházat, és sóbarlangot rendezett be, ahol asztmás gyerekeket kúrálhatnak. Az önkormányzat közben igyekszik felkutatni az egykori parasztcsaládok leszármazottait, hogy rendezzék a tulajdonviszonyokat. Nem lesz egyszerű, mert akad olyan pince, amelyiken 27 örökös osztozik.
Elbúcsúzván a falu első emberétől betérünk a kisebbség székházába; ezt is a programból vásárolták.
– Az önkormányzat nem örül neki, sőt, a helybeliek se, hogy a romákat melléjük költöztetjük. Nem mondják ki egyenesen, de ilyen a hangulat. Igaz, néhányan már belátták, nem jön el a világ vége, ha cigány lesz a szomszédjuk – ezt már Lázár Györgyné magyarázza a Szomolyai Romákért Egyesület irodájában.
Tavalyelőtt, amikor a kisebbségi szervezet pályázott a szociális tárcához, két tucat család lakta a barlangokat. A romatelepek felszámolására szánt pénzből előbb 43 millió forintot kaptak. Használt házakat vásároltak – egyenként 3,5-6 millió forintért, s tíz családot vittek be a faluba. Szándékosan nem a romák lakta részekbe, például a Fenyves – hajdan Prímásnak nevezett – utcába, nehogy újabb cigánytelepet hozzanak létre. Az első körben még az önkormányzat is a konzorcium tagja volt, aztán a romák rájöttek, elboldogulnak maguk. Tavaly ismét pályázatot írtak, s nyertek a minisztériumtól 45 millió forintot. Ha megérkezik a pénz, tucatnyi pinceházat ürítenek ki, hogy végképp ne maradjon ott lakó.
Csakhogy a környékben híre ment, hogy a hegyoldalban szorongóknak lakás jár. Egy hatgyermekes család például a minap Mezőkeresztesről érkezett az egyik üregbe. Eladták az ottani házukat, s most várnak – autójuk a barlang közelében parkol.
Miután kifújtuk magunkat, a másik pincesort látogatjuk végig. Ott már villany sincs, a szolgáltató néhány hete elnyisszantotta az illegális vezetéket. Némely vágat egyenesen életveszélyes, mert egy darabon megrepedt, s leomlott a hegyoldal. Farkas Katalinék ugyan már az első programban is helyet kaptak volna, csakhogy nem voltak irataik, előbb azokat kellett elintézni. (Tíz családból hatnál hiányoztak a születési anyakönyvi kivonatok meg az igazolványok – akadt olyan fiú, akinek huszonéves létére még nem volt személyije.) Katalin mindössze huszonegy éves, már öt gyereknek adott életet, kettő nevelőszülőknél cseperedik. A legkisebbet, az egyéves Tibit egyelőre nem zavarja, hogy elektromosság híján nincs hol hűteni az ételt meg a tejet. Ha szomjas, éhes, megrángatja a mamája ruháját, aki ott helyben megszoptatja.


A romatelepek felszámolásának programja 2005-ben kezdődött, azóta 30 település összesen több mint 2 milliárd forintot nyert el. Idén a szociális minisztérium és az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány keretéből 880 millió forint jut, az új pályázatokat júniusban írják ki.
Vajon pusztán pénzkérdés-e a nyomortelepek eltüntetése? Ürmös Andor, a szociális tárca roma integrációs főosztályának vezetője nemmel válaszol a kérdésre. Szerinte mélyen gyökereznek az előítéletek nálunk, sebeket szakít fel, aki az évszázados problémához nyúl. Hiába a pénz, ha az önkormányzat, a rendőrség vagy épp a lakosság ellenállása miatt nem engedik be a településekre a romákat. Váraljára például még meg sem érkezett a hír, hogy elnyerték a támogatást, egy helybeli máris népszavazást akart, hogy ne engedjenek romákat a falu szívébe, mert elértéktelenednek a házak. Ózdon a tiltakozók petíciói hiúsították meg, hogy a Hétes telepről a városba költözzön a kisebbség – ezért csak az ott meglevő viskók javítgatására költhettek. Ürmös Andor ellenben úgy gondolja, az ellentétekkel és félelmekkel szembe kell nézni. A romák integrálása jóval olcsóbb, mintha segélyre, rendőrre, börtönre költene az állam. A valódi megoldás, ha mindenhol egyezség születik, s nem a meglevő cigánysorokat újítgatják.


Integráció ide vagy oda, Szitai Mónikát nem tudták lebeszélni róla, hogy azt a pincesor végi házat válassza, amit már a barlanglakásból kinézett magának. Így nem sodródott messzire a rokonoktól. Az aszszonyka az első csemetéjét 14 évesen szülte, ma már négy gyereket nevel. Mónika csupán néhány méterrel költözött odébb, mégis egy másik, ismeretlen világ fogadta. Kezdjük azzal, hogy arra számított, a csapból langyos víz csordogál majd, ám jó ideig be kellett érnie hideggel. Egykedvűen tűrte egy hétig, mígnem jött a családgondozó, s elmagyarázta: a meleg vízhez be kéne kapcsolni a bojlert. Ott van aztán a mosdókagyló, amit nem használnak, ugyanis idejekorán eldugult: vizes homok tömíti el a lefolyót, cipőről vakarták bele a sarat.
Szóljál, Mónika, ha valami nem működik – biztatja Lázár Györgyné, és szabadkozik: hiába, mindenkinek mást jelent a rend és a tisztaság. Egyébként a szomolyai program résztvevői kötelezettségeket vállalnak: megígérik, hogy óvodába, iskolába járatják a gyerekeket, rendben tartják az otthonukat. A foglalkoztatási közalapítvány támogatásából pedig képzéseket szerveznek: a nők a gyermekfelügyelő, a férfiak a karbantartó szakmát tanulhatják ki. Akinek nincs meg a nyolc osztálya, s ilyen is jócskán akad, befejezheti elmaradt tanulmányait. Szomolyán egyébként húsz százalék a romák aránya, az iskolában azonban már csak az ő gyerekeik koptatják a padot. A magyar diákok Egerbe vagy a szomszédos községbe járnak – magyarázza Lázár Györgyné, miközben egy másik családhoz tartunk. Nem tagadja: maga cigány származású, ám a kisfiát minden reggel felteszi a Noszvajra induló iskolabuszra. Merthogy neki is jár a minőségi oktatás…
– Először túl nagy volt a csend, de már megszoktam – dobja hátra a haját Báderné Váradi Beatrix. Ugyan pinceházban született, mégis úgy tesz-vesz a kétszintes házban – korábban egy orvos nyaralója volt –, mintha mindig is ott élt volna. A füvet frissen nyírták, a konyhában még lehullott morzsát se látok, pedig három gyerkőc – Teofil, Patrik és Jonathan – után szalad a csinos kismama. Mikor a „fennálló ház” újszerű kényelméről faggatom, Beatrix udvariasan kiigazít. Ugyanis porszívó meg mikrohullámú sütő nélkül ő már a barlanglakásban sem boldogult…

Kállai Márton felvételei