Casa de vânzare

– Mennyire tartja?
– Tizenötmillió.
– Ezért a házért?
– Nem sok, higgye el.
– Mégiscsak tizenötmillió…
– A szomszéd ház nyolcért ment el, pedig hogyan néz ki? Jöjjön beljebb, nézze meg a mienket – mutat Papp János a bejárati ajtó felé –, három szoba, komfort, kitűnő állapotban, még húszéves sincs az épület.
– Akkor miért adja el?
– Beköltözünk Berettyóújfaluba. Vagy lehet, hogy Debrecenbe. A gyerekek iskolába mennek, gondoltuk, miért is ne. Egyébként még így is jól jár vele, mert napról napra megy fel az ingatlanok ára a faluban. Nos, érdekli?
Nem akarom tovább hitegetni a férfit, bevallom hát neki, hogy újságíró vagyok, s csupán azért csöngettem be a főút melletti sátortetős házba, mert láttam az ablakban a feliratot: Eladó. Alatta románul is: De vânzare.
Papp János arcán határozott csalódás, tagadni sem tudná, hogy szívesebben látott volna egy táska pénzzel, mint a jegyzetfüzetemmel. Nem is foglalkozik velem tovább, inkább megy vissza festeni a szobát, nem akarja a vasúttól kapott drága szabadságát holmi haszontalan fecsegésre fecsérelni. Csupán a felesége tart szóval még néhány percig, hogy elmondja, a városban ő is könnyebben el tud majd helyezkedni.
Az épület amúgy Mezőpeterden található a 42-es főút mentén, Nagyváradtól 22 kilométerre.
– Egy héten belül el fogják adni – állítja meggyőződéssel a hatszáz lelkes falu polgármestere, Pap Miklós. – Amit eddig meghirdettek, az szinte mind azonnal elkelt. Néhány hónapon belül csaknem húsz ház.
– Kik veszik?
– Legtöbbjük nagyváradi magyar.
Miért ne éppen itt érvényesülne a közgazdasági egyszeregy? A növekvő kereslet azonnal megmutatkozott a növekvő árakban is. Azt a bizonyos nyolcmilliós házat Papp János szomszédságában az önkormányzat adta el. Szolgálati lakás volt, a falu rendőre lakott benne – amíg volt a falunak rendőre… Lassan húsz éve állt üresen, csak nyűg volt a községnek. Tavaly még két és fél millióra becsülte az értékét az ingatlanközvetítő – hogy néhány hete az említett nyolcmillióért találjon gazdára.
– Már az építési telkekért is 3-4 milliót kérnek – bővíti ismereteimet Pap Miklós.
– Itt, az Isten háta mögött…?
A polgármester csöppet sem neheztel a megjegyzésemért.
– Maguknak ott Budapesten Isten háta mögött. Nagyváradnak azonban az előszobája. Egy tágas előszoba sokkal kellemesebb, mint egy agyonzsúfolt nappali.
– Csak magyarok jönnek, vagy románok is?
– Kilencven százalékban magyarok. De vett olyan román is ingatlant, aki egy szót sem értett a nyelvünkből, csak a felesége, de ő sem sokat. Lebontották a régi házat, lakókocsiban laktak egész télen, onnan építették az új házat. Örülök, hogy jönnek, általuk is épül-szépül a falu.
– Akkor tehát magyar, román két jó barát – igazítom az alkalomhoz a mondást.
A polgármester arca egy pillanat alatt elkomorul.
– Azt azért még nem mondanám!
Már meséli is a történetet arról, hogy miként nem szolgálták ki a napokban a határ túloldalán a gázkútnál.
– A régi beidegződöttségek – vonja le a következtetést. – Nálunk most nyitott egy motorkereskedő boltot a főút mentén, jutna eszébe, hogy ne szolgálja ki a románokat? Nem bolondult meg! Egyébként – mosolyodik el a polgármester – volt még egy nagy előnye a hirtelen ingatlanár-emelkedésnek.
Kérdően nézek rá.
– A cigányoknak stop! – emeli fel a kezét, mint amikor rendőr állítja meg az autót. – Persze a mieink nagyon rendesek – siet hozzátenni a faluvezető. – Tollas cigányok – utal arra, hogy a libatollal való kereskedésből tollasodtak meg. – Sok lecsúszott magyarral több a gond, mint velük. Csak hát tudja, hogy van ez? Ha fillérekbe kerül az ingatlan, olyanok is hozzájuthatnak, akik később a segélyért állnak sorba.
Az ingatlanvásárlási láz azonban nemcsak a főút menti falvakat érte el, hanem szinte valamennyi határ közeli települést. Induljunk el találomra dél felé, s meg se álljunk, mondjuk, Körösszegapátiig. Dráguly László alpolgármesterhez kopogunk be, aki éppen most érkezett haza a nyaralásból, még ki sem csomagolt. Emiatt azonban ne forduljunk ki a kapuján, úgysem engedné.
– Sokat járok a határ túloldalára, ismerem az ottani ingatlanárakat – meséli lelkesen. – Biztattam is mindenkit, aki házat akart eladni, várja meg, amíg Románia tagja lesz az uniónak és könnyebben lehet majd közlekedni.
A falubeliek hallgattak Dráguly Lászlóra, ő pedig idén tavasszal háromféle – magyar, román, angol nyelvű – szórólapon hirdette ugyanazt: Körösszegapátiban, amely román nemzetiségi falu, eladó házak találhatók. A lapokat letették a határátkelőhelyen, s a Metro áruház parkolójában a drágább, román rendszámú autókra.
Az elgondolás bevált, ma már harminc-negyven ház van román állampolgárok tulajdonában.
– Ötezer euróért vettem a házat az örökösöktől – teszi le a kedvemért a festőhengert Kőmíves Zoltán. – Olcsó volt, elismerem, de nem is így nézett ki…
Ne lepődjünk meg azon, hogy a férfi eurót említ, s nem lejt. Romániában a lejt csak bevásárlásoknál használják, a nagyobb összegű vételeknél az európai fizetőeszköz forog.
– Hiába vettem olcsón, ma 9,4 milliónál tartok.
Nem tagadja, kifutott a pénzéből, amit lehet, maga újít, told a házon. Elhiszem neki, arcán most is malterpöttyök.
– De nem bánom, mert akármennyi lesz is a végösszeg, mert ez a csend – mutat két ujjával felfelé, mintha arra biztatna, hogy hallgassam én is –, ez a csend megfizethetetlen.
– És mi a szándéka a házzal?
– Nyugdíjas koromat itt szeretném tölteni. Igaz, addig még van hét év.
A férfi, aki korábban ezredesi rangban tolmácsolt a magyar és a román honvédség között, ma az egyik nagyváradi kórházban hasznosítja közgazdasági ismereteit.
– A hétvégéinket azonban már most itt töltjük – tekint a feleségére.
– Könnyű volt elintéznie a papírokat?
– Az adásvétellel nem volt semmi gond, s egy héten belül megkaptuk a lakcímkártyánkat is a debreceni bevándorlási hivataltól.
– Gondolt arra, hogy kérje az állampolgárságot is?
A férfi most bizonytalanodik el először, hogy mondja-e, amit gondol.
– Nézze, néhány éve még kaptam volna az alkalmon. De most már nem vagyok annyira biztos benne, hogy szívesen látnának.
– Nem fogadta be a falu?
– A falu nagyon is befogadott. Viszont volt azóta egy népszavazás is a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról…
Ne tartsuk fel az ezredest, hadd hengerezzen tovább, térjünk inkább be a Nagy Sándor utca végén Fekete Mihály portájára. Útközben itt is láthatunk olyan házat, amelynek ablakában románul olvasható: Casa de vânzare. A ház eladó.
Fekete Mihályt ugyan még nem találjuk otthon, ám a feleségét és a fiát, Ádámot igen.
– Ötvenezer euróért adtuk el a blokklakást – meséli az asszony.
– Jó áron – jegyzem meg.
– Az lehet, de a szőlősi házunktól annál olcsóbban kellett megválnunk.
Szőlős Nagyvárad külvárosa, amelyben a lakóházakat a forradalom előtt lebontották, s a helyére lakótömböt húztak. De nem is ezt sérelmezi leginkább az asszony, hanem azt, hogy az ingatlanjukért annyit kaptak, amennyiért a bontott anyagot el tudták adni. A településrész lakóit pedig egy lépcsőházba zsúfolták össze. Aztán fordultak az idők, megvehették a lakásukat, amit most annyiért adtak el, amiből Körösszegapátiban két házat is tudtak venni. Egyet maguknak, egyet a lányuknak.
– Meg vettünk egy kis fogyasztású autót, és még pénzünk is maradt – büszkélkedik az asszony.
Az autó most áll be az udvarra, megérkezett Fekete Mihály – Nagyváradról. Mert a munkáját nem adta fel, naponta jár vissza autót szerelni.
– Nem sajnálja az időt az utazásra? – adódik a kérdésem.
– Hogy sajnálom-e? – kérdez vissza. – Hiszen így utazom kevesebbet.
Az autószerelő műhely a borsi úton található, a város Magyarországhoz közelebb eső részén. Amíg Nagyváradon lakott a család, háromnegyed órát kellett villamosoznia. Most fél óra alatt a munkahelyére ér.
– Ezért is vettük az autót – magyarázza. – Ez csak öt litert fogyaszt. Igaz, így is elköltünk üzemanyagra egy hónapban 15-20 ezer forintot, de hát valamit valamiért.
– Viszont olcsóbb az üzemanyag – jegyzi meg a fia.
– Na, nincs nagy különbség – így az apa. – A cigaretta olcsóbb még, egyébként érdemesebb itt vásárolni.
– Amíg volt munkahelyem, együtt mentünk, együtt jöttünk – meséli az asszony –, de sajnos megszűnt. Most Noémit, a lányunkat viszi-hozza. Egyedül Ádám utazását nem tudtuk megoldani, neki új helyet kell keresnie.
– Azt értem, hogy a blokklakásból szabadulni akartak, de miért jöttek át Magyarországra? – kérdezek rá.
– Miért? Egyszerű. Körülnéztünk, mit tudnánk kezdeni abból a pénzből Nagyvárad környékén. Ugyanennyiért csak gáz, csatorna, esetleg vezetékes víz nélküli faluban találtunk volna házat, ráadásul eső idején nyakig érő sárban. Akkor már persze, hogy Magyarországot választottuk.
Magyarországot, közelebbről Berekböszörményt választotta új otthonául Murvai Edit is, Pete István nagyváradi szenátor kabinetfőnöke.
A teraszon ülünk le, hogy ne zavarjunk odabenn, ahol a kisebbik gyerek betegen fekszik.
– Nincs szüksége orvosra?
– Nem komoly, csak egy kis láz, már jobban van.
– Ha mégis orvost kellene hívniuk?
– A biztosításunk odaát van, pár perc alatt átérnénk vele. Egyébként fizetnünk kellene.
– Nem furcsa egyébként, hogy egy romániai politikus bizalmi embereként Magyarországon lakik?
– Miért volna az? – kérdez vissza az asszony. – Amikor a főnököm kijött megnézni, milyen házat vettünk, azt mondta, kár, hogy már elkezdett építkezni…
A ház, amelyre egy hirdetési újságban bukkantak, kétségtelenül mutatós, nyolcmillióért vásárolták egy háromgyerekes bölcsész családtól, amely az elhelyezkedés reményében Szegedre költözött.
– Nekik nehéz lett volna Nagyváradon munkát találniuk, amúgy viszont szinte korlátlan a felvétel. Különösen az építőiparban. A szomszédom idevalósi, de már ő is ott dolgozik.
Romániába most érkezett el az a beruházási láz, ami néhány éve még Magyarországot is jellemezte, állítja az asszony, amikor az okokról kérdezem. Más szerint viszont az ország adórendszere is hozzájárult a hirtelen növekedéshez.
– Ez az oka a feltűnően magas nagyváradi ingatlanáraknak is?
– Leginkább a lakáshiány. A forradalom óta nem épültek lakótömbök.
Kislány figyeli a beszélgetésünket az esti szürkületben, Viktória. Boldog iskola nélküli napjait tölti, ám amikor mégis be kell ülnie a padba, akkor azt Nagyváradon teszi, reggelente viszi magával az anyukája.
– Ha Magyarországon járatná, kapná utána a pénzt az iskola?
– Egyelőre nem. Egyébként már készülünk megalakítani a környéken lakó román állampolgárok érdekvédelmi szervezetét az ilyen helyzetek megoldására. Elvégre több ezren vagyunk.
Viktória álmosan bújik az anyukájához, ideje magukra hagynom őket. Annál is inkább, mert lassan tíz óra. Igaz, csak a nagyváradi idő szerint, ahogy azt a gerendára akasztott faliórán látom.