Játék az egész

– Gabika, kit utálsz a legjobban?
Az asszony hátrakacsint:
– Sok mindenkit!
– Egyre gondolj, de arra nagyon.
Gabika kezében sodrófa, hajítja, célja tíz méterre, ám nem találja.
– Utáld jobban! – hangzik az edzői utasítás.
Gabika ismét hajít, most talál, a bábu csak meginog, de végül nem dől le. Amúgy három alakra lehet célozni, mindegyikre kétszer-kétszer. Az egyikre piros pólót húztak, a középsőre fehéret, a harmadikra zöldet. Rajta a felirat… igen, jól látom: Szabad Föld.
Hogy honnan szerezték a ruhadarabot a Kárpát-medencei települések virtusvetélkedőjének szervezői, azt két nap alatt sem sikerült kiderítenem. De végül is mindegy: dobásából következtetve az asszony bennünket sem utál, s ez a legfontosabb.
– Engem sodrófa nélkül is ledönthetsz! – kiabál oda egy férfi Gabikának.
Az asszony, aki egyébként a Szolnok megyei Alattyán csapatának oszlopos tagja, nem szól, somolyog csak, és átadja a helyét a következő dühös asszonynak.
– Négy éve járunk a versenyre – meséli Dalmadi Tibor, a csapat egyik kísérője.
– Készülni is szoktak rá? – kérdezem.
– Gabika teljesítményére gondol?
– Dehogyis…
– Szoktunk, persze, de itt valóban igaz, hogy a részvétel a fontos. Egyébként már május elejétől minden vasárnap este összejövünk vagy ötvenen a kocsma udvarán. Főzőcskézünk, s közben gyakorolunk is. Az évek során nagyszerű közösség alakult. Vannak támogatóink is, de sok pénz nem kell az egészhez. A fontos az, hogy jól érezzük magunkat.
– A büdös disznó, részegen jött haza az este… – hallom még a következő csapat, a csárdaszállásiak hajítójának a biztatását, ám én már lépek tovább.
A következő helyen egy ötkilós, két méter hosszú petrencés rudat kell megtartani. Nem tűnik nehéznek, ezért is csodálkozom, hogy egy-két percnél tovább a kigyúrt férfiak sem bírják. Igaz, később, amikor a környéken senkit sem láttam, magam is megpróbáltam. Az eredményemet inkább nem tenném közzé…
Inkább Horváth Gyulát, az MTTOSZ ügyvezető elnökét s egyben a virtusvetélkedő-sorozat szervezőbizottságának vezetőjét keresem, hogy megtudjam, mi fán terem is ez a rendezvény.
Mielőtt azonban egy asztalhoz ülnék vele, azt igyekszem kideríteni, mit rövidít az MTTOSZ?
– Magyar Technikai és Tömegsport-klubok Országos Szövetsége – válaszolta a kérdésemre Nagy Béla, Szabolcsveresmart polgármestere még a sportpályán. – S azt tudod, a G.O.M.B. mit takar?
– Sosem hallottam.
– Hát a lyukat.
Na jó, váltsunk témát, mielőtt még teljesen palira vesz.
– Szabolcsveresmartról jöttünk – válaszolja kérdésemre. – És te?
– A Szabad Földtől.
– Adhatnál egy lapáttal.
– Micsodát? – értetlenkedem.
– Hát földet. Azt mondtad, szabad…
Pedig már annyiszor csőbe húztak evvel a poénnal…
– Tudod, hol van Szabolcsveresmart?
– Gondolom, Szabolcsban.
– Így van. Közelünkben Pátroha, Ajak, Berencs, de Isten, olyant ne teremts! – rukkol elő a rigmussal. – Egyébként Nagy Béla vagyok – nyújtja a kezét. – Két fiam van, egyiket Ivónak hívják, a másikat Apornak.
Kételkedve nézek rá.
– Igazad van, nem engedte a feleségem… – visszakozik. – De nálam jobb polgármestere még nem volt a falunak.
Most már nem fog becsapni.
– Nem volt másik, ugye?
– 1983 óta nem.
Elhiszem neki, hogy szeretik a falujában. Nála vidámabb faluvezetővel még nem találkoztam, annyi bizonyos.
Akkor tehát most már igazán hallgassuk Horváth Gyulát.
– A régi falusi játékokat, virtuskodást akarjuk feleleveníteni – foglalja össze a rendezvény célját. – Egyébként ez már a tizenegyedik alkalom.
Az évek során egyébként körülbelül hatszáz falut sikerült megmozgatniuk a szervezőknek. Mert akik most ide, Bölcskére érkeztek, azok már a krém. A versenyt területi válogató előzte meg, onnan lehetett bekerülni a döntőbe.
– Kezdetben egyébként a Falu Bikája nevet viselte a vetélkedő – folytatja Horváth Gyula –, de ez félreértésekre adott okot.
Bizonyára állatvásárnak gondolták…
– Nem minden asszony örült ugyebár annak, hogy a férje a falu bikája büszke címet viseli.
Ezt megértem. Meg aztán nem akarták kizárni a versenyből a hölgyeket sem. Ők viszont mégsem viselhetnek ilyen címet…
A tizenhat tagú csapatokba hatot az asszonyok közül kellett nevezni. A versenyek többségét vegyes csapatok számára találták ki, ám van, ami kifejezetten az ő profiljuk. Nemcsak a sodrófahajítás, hanem például a kosártartás is.
Egyébként nem nehéz megtalálnom őket a sportpályán, csak oda kell mennem, ahol üvöltést hallok.
– Bírod, Ibolya, bírod – biztatnak egy teltkarcsú hölgyet a többiek. Pólóján a Bölcske felirat.
Ibolya ismét üvölt, majd fejét hátraszegi, szemét összeszorítja, a levegőt visszatartja. Mindkét kezében kosár, benne egy-egy ötkilós súly, azt tartja el magától vállmagasságban. Aztán az utolsó üvöltésnél el is engedi. A kosarak nem esnek a földre, a két oldalán álló férfiak elkapják. Ibolya helyére a következő versenyző lép, a férfiak pedig előzékenyen a kezébe nyomják a kosarat…
– Honnan az erőm? – néz rám. – Hát, amennyi kosarat már cipeltem életemben…
Az ország legerősebb asszonya címet is bölcskei hölgy viseli, Molnár Miklósné. Ezért a címért egyébként minden év októberében, a helyi falunapon lehet megküzdeni.
Mit mondjak, nem szeretnék tőle pofont kapni, gondolom az izmait látva, amikor mellé telepszem a fűre.
– Nem kell nekem konditerembe járnom – válaszolja. – Tudja, menynyit eszik a férjem és a négy fiam? Amikor elkezdek nekik buktát dagasztani…
A versengés legidősebb résztvevője is asszony – hogy hány éves, azt ugyebár nem illik leírnom.
– De azt megírhatom, hogy szokott-e edzeni? – kérdezem a törékeny tiszaszőlősi asszonyt, Fekete Győzőnét.
– Hogyne szoktam volna. Mindennap. Több mázsa halat emelgetek a helyi halászati szövetkezetben, pedig már nyugdíjas vagyok.
Hanem ha már Tiszaszőlőst említettem… A versenyszámok egyike a csizmahajítás. Nem túl bonyolult feladvány, kell fogni egy gumicsizmát, s a lehető legmesszebb elhajítani. Nos, ezt a számot a szőlősiek javaslatára vették be a többi közé. De ők sem a maguk kútfejéből merítették, hanem egy angol házaspártól, Robert Wrighttól és feleségétől lesték el. A pár néhány éve költözött a Tisza-tó parti településre, s ma már angol csoportokat gardíroz a környéken. Mellesleg pedig meghonosította a faluban hazájuk szokását, a csizmahajítást.
Azonban nem mindenki úgy edz, mint Fekete Győzőné. A sajósenyeiek például a faluházukban kialakított konditermükben gyúrnak, mert a 460 lelkes falu dicséretére legyen írva, nekik ilyen is van. Az eredmény sem marad el: saját kategóriájukban – 500-as lélekszám alatt – verhetetlenek. Rossz nyelvek szerint az alsótoldiak miattuk indultak az egyéb kategóriában, amit úgy sikerült elérniük, hogy női versenyzők nélkül érkeztek. Klátyik András polgármester ezt mindenesetre cáfolja: egy olyan falu, amelynek már a nevében is szerepel Toldi, sosem folyamodna ilyen eszközhöz. Tény, hogy az alsótoldiak a saját kategóriájukban első helyezést értek el – arról pedig igazán nem tehetnek, hogy egyetlen indulóként…
– Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc! – üvölti néhány zsanai fiatalember boldogan, miközben a csárdaszállásiak idejét méri. – Győztünk!
A számok másodperceket jelentenek. Az utolsó versenyszám előtt a két település azonos pontszámot ért el az 500 és 1500 lélekszám közötti falvak kategóriájában. A zsanaiak az összetett távot 2 perc 58 másodperc alatt tették meg, s ha a riválisaiknak tovább tart, ők nyertek.
S nyertek. Mint ahogy évek óta.
– Az őserő – magyarázza szerényen győzelmük okát Zsólyomi Attila.
Ránézek a fiúra, s elhiszem neki. Igaz, hogy 138 kiló, ám hozzá 194 centi társul. Ráadásul a szülei és két testvére is a csapat tagja. Alkatuk hasonló.
– Az őserő, mondom – ismétli Attila. – Egyetlen percet sem készültünk a versenyre. Csak dolgozunk folyamatosan. Nekünk a zsákcipelés a mindennapok része.
Mert az utolsó, mindent eldöntő összetett szám különféle paraszti munkát magába foglal a szalmabála-rakodástól kezdve a fahordáson és a tejeskanna-cipelésen át a traktorgumi forgatásáig.
– Olyan gyorsan felnyomtad, mint ahogy az idegeimet szoktad – szól elismerően a vízzel töltött 90 kilós traktorbelső platóra emelése után egy batéi asszony a párjának… Igaz, keresetlenebb szavakkal, de félek, az nem bírná el a nyomdafestéket…
Zsana polgármestere, Visnyei Miklós egyébként nem panaszkodik: a faluban lévő gáztározó bevételéből jut nekik is, ezért támogatni tudja a versenyt. Nem egy falu versenyzőinek azonban a zsebébe kell nyúlniuk, ha részt akarnak venni a megméretésen. Sokan maguk fizetik a sátorhely költségét, igaz, nem túl nagy összeget – hatszáz forintot fejenként és éjszakánként.
– Erről nem szívesen beszélek – válaszolja érdeklődésemre Kiss József bölcskei polgármester, amikor a rendezvényből származó bevételről kérdezem. Azt viszont megosztja velem, hogy a kiadásuk 4 millió forint.
De nem bánja, s nemcsak azért, mert valamikor maga is középtávfutott, hanem mert a tömegsportot kiváló befektetésnek tartja.
– A gyerekorvosunktól tudom, hogy a bölcskei gyerekek egészségesebbek, mint az átlag. Nem csodálkozom rajta. Amikor a falu élére kerültem, azzal kezdtem, hogy tormatermet építettünk, s betöltettük a tornatanári állást. Ma a harminc civil szervezetünk több mint a fele sportegyesület.
A csapatok közül is kiemelkedik talán a Szombathely melletti táplánszentkereszti, amely a maga kategóriájában – 1500 és 3000 lélek közötti települések – fölényesen nyert – szintén nem először.
– Egész évben készülünk – árulja el a nem meglepő titkot Szakály Norbert, aki nemcsak az idejét, hanem a pénzét sem sajnálja a vetélkedősorozattól. Legutóbb, amikor náluk rendezték az országos döntőt, hétszázezer forintot tett bele.
Az elképzelések szerint egyébként idén már az ausztriai Felsőőr csapata is bekapcsolódott volna a versenybe, ám végül visszamondták. Határon túli csapatokban azonban így sincs hiány. A Kovászna megyei uzoniak például magukkal hozták a szomszéd település, Uzonfüzes versenyzőit is. Ez még nem volna érdekes önmagában – ha a Székelyföld közepén lévő település lakói nem volnának valamennyien románok.
– Még a földesúr telepítette be őket – meséli Ráduly István, a környező hét település polgármestere.
– S nincs ellentét a két népcsoport között?
– Miért volna? Az ellentétet mindig a politikusok meg a pihent agyúak szítják.
Még némi harcművészeti bemutató, s véget ér a két vidám nap Bölcskén. Szomorkodásra még a veszteseknek sincs okuk, kupa nélkül egyetlen csapat sem mehet haza, erre kényesen ügyelnek a szervezők.
Néhányan pedig különdíjat is kapnak, köztük Nagy Béla, a szabolcsveresmarti polgármester. Olyan boldog, mintha megütötte volna a főnyereményt.
– Hiszen játék az egész – mutatja a kupáját, amikor mellém ér.