Térdek suhogása Czestochowában

Czestochowába estefelé érkeztem, két nappal a nagy ünnep előtt. Alig foglalom el a helyem a szállásomon, az utcáról egyre erősödő zajt hallok. Kinézek, látom, fiatalok csoportja vonul. Úgy harmincan lehetnek. Az első kezében kereszt. A második hátán csőváz, rá két hangszóró erősítve, amelynek a zsinórját a szélen haladók fogják. Középen ismét hangszórók, az egyik előre néz, a másik hátra, a végén haladó hátán szintén kettő.
Így aztán nem csoda, hogy zeng az utca az éneküktől. A szöveget nem értem, ám a hangulatát érzem. Kicsattanóan vidám.
Mire eszmélek, hogy utánuk kellene mennem, már sehol sincsenek. Ám érkezik a következő csoport. Aztán ismét a következő. És ismét. Az utca közepén jobbra fordulnak, be egy parkba, fel, a magaslatra.
Arrafelé követem őket.
Az utca és a tér sarkán papot ábrázoló szobor, talapzatán pedig a felirat: Ks. Jerzy Popieluszko 1947–
1984. A varsói pap rendszeresen vezetett Czestochowába munkásokból álló zarándokcsoportokat.
A szükségállapot idején néhány belügyes tiszt agyonverte.
Ahogy befordulok, nagyszerű látvány terül elém. Egy nem túl erős emelkedő tetején alacsony falú várban égbe nyúló tornyú templom. Tetején kereszt, tornyából lengyel zászló lóg ki.
Ez hát a Jasna Góra. A név fényes hegyet jelent, s a magyar pálosoktól származik, akik a budai Fényes-hegyen álló anyakolostorukra emlékeztek evvel.
A templom előtti téren a fiatalok az alkonyatkor kezdődő misére gyülekeznek. Ülnek a füvön, s hallgatják a fehér ruhába öltözött pálos szerzeteseket, akik a várfal fölé nyúló emelvényről szólnak hozzájuk. A jelenet bibliai. Mint amikor a hegyen álló Jézus tanította a köréje sereglett tömeget.
Folyamatosan érkeznek a csoportok – másnap délután azonban már egymást érik. A jelenet ismétlődik: valamennyien a várfal elé járulnak, ahol köszöntik őket, majd elvonulnak a Fekete Madonnához.
Érkeznek gyalog, érkeznek kerékpáron, érkeznek lóval.
A lovasokon egyenruha, az egyenruhán felirat: policja. Vagyis rendőrség. Rendőrt persze egyébként is látok – nem sokat –, ám ezek mások. Ezek zarándok rendőrök.
Utánuk érkeznek a katonák. Vezényszóra menetelnek, szárazföldiek, tengerészek egyaránt. Élükön a papjuk, akinek terepruhája alatt ott a reverendája. Társaival ellentétben feltűzött szuronya sincs.
Hátuk mögött pedig a civil zarándokok. Nézek le a vár tövéből az útra – s nem látom a sor végét.
– Halleluja! – énekli az egyik csoport papja, s közben vadul pengeti a gitárját. Olyan beleéléssel, hogy elmehetne akár beatzenésznek is. Hívei körülötte, nyakba akasztható dobokkal, csörgőkkel.  S közben táncolnak. Amelyik csoporttal apácák is tartanak, ott ők is ropják.
Pedig már száz kilométernyi gyalogút áll mögöttük.
– Augusztus 6-án indultunk Varsóból, 250-en – mutat a kék pólóba öltözött csoportjára egy fiatal egyetemista, Robert Tapercle. – Nyolc nap alatt háromszáz kilométert gyalogoltunk.
– Hol szálltatok meg?
– Iskolákban, plébániákon.
Egyszerre hét kilométert talpaltak, aztán következett egy kis pihenő, majd folytatták. Jól bírták, de azért minden csoporttal tart egy-két nővér is, akiknek a haját összefogó fehér pánton vörös kereszt látható.
Roberték újabb varsói csoportnak adják át a helyüket. Az út szélén asszony áll, táskájába nyúl, s karamellás cukrot dob közéjük. A többiek nevetnek, a zarándokok pedig hálásak a figyelmességért. A csoport plébánosa pocakos, mosolygós. Kezében a Media Markt reklámszatyra, rajta a felirat: Nie dla idiotów! Úgy látszik, nemcsak az egyház egyetemes, hanem az áruházláncok is…
A csoportok estig érkeznek, ahogy később megtudtam, csak Varsóból gyalog 7500-an.
Már nyugszik a nap, amikor magyar zászlót látok az egyik csoportnál.
– Ez a huszonegyedik zarándoklatom – mosolyog fáradtan a koros miskolci plébános, Domán Ferenc atya.
Persze nem Miskolcról gyalogoltak, hanem menet közben csatlakoztak a varsóiakhoz.
Miközben a csoport leborul a várfal előtt, fiatalok integetnek nekik. Magyarok ők is, gimnazisták, egyetemisták.
– Tavaly még csak tizenketten voltunk – meséli egyikük, Molnár Imre, amikor a csapattal körbeülünk beszélgetni –, idén már még egyszer ennyien.
Egy lengyel pap, ahogy a fiatalok jellemezték, a fanatikusan magyarbarát Pawel Sobstyl vezette a zarándoklatot. Ő ismeri a Varsóban élő Molnár gyerekeket, akik hozták a magyarországi barátaikat. S aztán ők is a sajátjaikat, így dagadt a csoport.
– Nálunk még néha megmosolyogják a zarándokokat – meséli egyikük, Varga Bálint. – Az ilyesmi Lengyelországban elképzelhetetlen.
A lengyelek vallásosságának okáról faggatnám még őket, ám látom, a fáradtság az arcukra van írva. Nem csodálkozom, hajnali fél négykor keltek…
Hagyom hát, hadd menjenek pihenni, inkább Marian Waligóra pálos szerzetest keresem, aki a krakkói egyetemen nemcsak teológiát tanult, hanem magyar nyelvet is.
– Ahhoz, hogy megértsd, miért vallásosabbak a lengyelek, mint általában az európaiak, ismerned kell a történelmünket – magyarázza, amikor leülünk a klauzula, vagyis a szerzetesi lakrész csöndes fogadóhelyiségében.
Történelemóra tartására most nincs idő, ám azt elmondja Marian atya, hogy amikor Lengyelországot jó kétszáz évvel ezelőtt több állam felosztotta magának, az egyház egyik hatalomhoz sem dörgölődzött, hanem tartotta a hazafias tudatot a hívekben. Mint ahogy tették ezt a náci megszállás és a kommunizmus évei alatt is. Bíborosuk, Stefan Wyszynski tekintélye osztatlan maradt.
– És még valami – teszi hozzá az atya. – Volt egy pápánk.
Na igen, II. János Pál. Kultusza szinte tapintható a városban. Szobra az egyik bástyán magasodik, a lengyel zászlókon ott a neve, a város körútja a nevét viseli, de még a bazárokban is többféle falinaptár kapható a fényképeivel. Az persze már ízlés kérdése, hogy kinek tetszik az a festmény, amelyen a Fekete Madonna vállára hajtja a fejét…
– Az ő tekintélyének is köszönhető, hogy egyre több a hivatás. Lassan már viszonozni is tudjuk azt a kölcsönt, amit egykor a magyaroktól kaptunk a pálosok küldésével.
Az atya úgy tudja, hogy Erdő Péter bíboros erről már meg is állapodott az egyik lengyel egyházmegye püspökével. S a pápa is beszélt erről nekik annak idején, amikor 1991-ben Magyarországra indult – Czestochowából.
S hogy miként kerül az egyetlen magyarországi alapítású rend Lengyelországba? Nagy Lajos királyunk lengyel helytartója, Opolei Ulászló révén, aki egyben azt a helyet is nekik adományozta, ahol most beszélgetünk. De nemcsak a helyet, hanem a Fekete Madonnát is. A képhez több nagy lengyel győzelem köthető. Itt fordult meg például a hadiszerencséjük a svédek ellen vívott háborújukban a XVII. században. A maroknyi lengyel sereg sikerrel védte a várat a sokszoros túlerőben lévő északiak ellen, ezért János Kázmér királyuk a Szűzanya oltalmába ajánlotta az országát. És itt imádkozott a püspöki kar 1920. augusztus 15-én, amikor a lengyeleknek sikerült megállítaniuk a bolsevikok előretörését. A nap az ország történetébe „visztulai csoda” elnevezéssel vonult be.
Ezekből a jelekből eredeztethető a lengyelek hite a Fekete Madonna oltalmazó szeretetében.
A legtöbb zarándok Mária mennybemenetelének ünnepén, augusztus 15. környékén érkezik – ilyenkor akár egymilliónyian is megfordulnak Czestochowában –, ám jönnek zarándokcsoportok az év szinte minden napján. Bérmálók és érettségi előtt állók, vagy a különböző egyházmegyék zarándokai. De felkeresik a szakmák csoportjai is – bankárok és tanárok, postások és vasutasok, és még sorolhatnám. S minden csoporttal több tízezren. Évente pedig összesen 4-5 milliónyian.
A zarándokoknak a megérkezésük után az első dolguk, hogy hódoljanak a Fekete Madonna előtt. Követtem őket én is.
A kápolna előterében hosszú sor áll. Lassan haladunk, így közben alaposan körül tudok nézni. A falak mellett gyóntatószékek, előttük hosszú sorok.
Ilyesmit eddig csak egyszer láttam, akkor is Lengyelországban, közelebbről Krakkóban, a nyolcvanas évek első felében. Nagyhét volt, egy-két nappal húsvét előtt. A Szolidaritás szakszervezet betiltva, az országban szükségállapot, de az egyházhoz akkor sem mertek nyúlni. A lengyelek pedig, talán tüntetőleg, talán hitből – legvalószínűbb, hogy mindkettőből – a templomokban kerestek menedéket.
A sor most a fal mellett halad, rajta keresztek, rózsafüzérek töméntelen mennyiségben. Arrébb kis fémlapocskák. Egyikük fül alakú, másik két szemet ábrázol, a harmadik lábat vagy kezet.
Feljebb botokat, mankókat aggattak, egy csoportba többtucatnyit. A zarándokok hagyták itt őket. Visszafelé már nem volt szükségük rájuk.
A sor lassan, egyenletesen halad.
A kápolnához érünk – ahol mindenki térdre ereszkedve halad tovább. Ki már nem állhatok a sorból, így teszek hát én is.
A kemény kő vályúsra kopott, az utat már sokmilliónyian megtették előttem.
Halk, surrogó hangot hallok. A térdek araszolását.
Előttem, az oltár fölött a Fekete Madonna.
Nem sok látszik belőle, csak a feje, a keze és a kisded feje, keze, lába. Egyébként mindkettőt aranyozott palástba öltöztették. Fején aranykorona. Mellette egy arany rózsa, a pápa ajándéka.
A hagyomány egyébként egyenesen Lukács evangélistától eredezteti a festményt. Lukács annak az asztalnak a lapjára festette a képet, amelynél a Szent Család étkezett és imádkozott. A kép Jeruzsálemből később Konstantinápolyba került, ahonnan a mai Oroszország területére vitték. Innen került Czestochowába.
A történet szép, még ha a művészettörténészek kétségbe vonják is. Szerintük a képnek Lukácshoz nem lehet köze, az ismeretlen művész valamikor a VI–IX. század környékén festhette.
Talán tíz métert haladtunk előre, utána jobbra fordulunk, be egy szűk folyosóra, az oltár mögé. Itt semmi különös, csupán fejmagasságban egy szűk nyílás az adományok számára. Aztán ismét jobbra, ki a kép elé. Újabb tíz méter után felállhatok. Ideje volt, a térdem már ugyancsak sajog.
A hívő katolikusok ezt is felajánlják engesztelésül a bűneikért, kívánságaik teljesülése érdekében, Lengyelországért. Mielőtt beértem a kápolnába, láttam, sokan vettek el papírcetlit és tollat egy hosszú polcról, s írták rá a kívánságaikat, majd dobták be egy ládába, amire csak annyi volt írva, hogy AVE MARIA.
Aztán álltak be ők is a sorba.
Amikor felállok, éppen szentmise kezdődik. Bár sokat nem értek a lengyel nyelvű szertartásból, de azért beülök a padba, s hallgatom a térdek suhogását. Erő árad belőle.