Gyerekeim pénzéért jöttem

Tizenhét éves lány vagyok. Az apám molesztált. Elítélte a bíróság, de az enyhítő körülmény is én voltam. Többször el kellett költöznünk, mert apám nem fizeti a tartásdíjat utánunk, és anyukám ápolónői fizujából vagy eszünk, vagy számlát fizetünk. Anyu általában az elsőt választja. Szeretnék én is igazi nagylányként élni. De nem megy.
A történetet a Parlament előtti kordonra erősített táblán olvasom.
Húszan lehetünk talán, de huszonötnél többen biztosan nem téblábolunk a Kossuth téren ezen a szép napos szombat délelőttön. Többségük nő, néhány gyerek, s egy-két férfi.
A tüntetők egy része sárga pólót visel. Ők a Figyelj Ránk Egyesület tagjai. Azt szeretnék elérni, hogy a gyermekét egyedül nevelő szülő mindenképpen hozzájusson a megítélt tartásdíjhoz.
„Tizenhét éves lány vagyok…” – hiszen én ezt a történetet már ismerem! Néhány nappal korábban hallottam a Szociális és Munkaügyi Minisztérium előtt Major Évától.
Az asszony hetek óta az intézmény előtt üldögél – délelőtt tíztől délután négyig. Előtte tábla, azon olvasom: gyerekeim pénzéért jöttem.
– Mekkora összegről van szó? – lépek hozzá.
– Kamatokkal együtt több millió forintról. Korrekció és infláció nélkül… – siet hozzátenni.
– De miért a minisztériumtól kéri, miért nem a férjétől?
Sikerült megnevettetnem az aszszonyt.
– Tőle? Hiszen tíz éve próbálom. De mindig kibújik. Mert a törvény lehetővé teszi számára. Hát akkor adják azok, akik nem csukják be előtte a kiskapukat – tekint az épületre.
Hogy is van ez? Menjünk csak sorban. A beszélgetés felidézésében segít a tábla szövege.
„Az apám molesztált.” Milyen módon, azt a jó ízlés érdekében inkább nem részletezem. Tény viszont, hogy tettéért Rugyai Andrást jogerősen két év nyolc hónapnyi börtönbüntetésre ítélte a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság.
„Az enyhítő körülmény is én voltam.”
Kaphatott volna ugyan a férfi öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést is, ám a bíróság talált enyhítő körülményt. Egyebek között a családos állapotát, „hiszen gyermekei eltartásáról neki is gondoskodnia kell…” – mutatja az ítélet indoklását az asszony.
Rugyai András azonban nem gondoskodik a gyerekeiről.
A bíróság a válás kimondásakor a három gyerek után háromszor ötezer forint tartásdíjat ítélt meg, amit később hét-hét ezer forintra emelt.
Ekkor a férfi már a börtönben ült, ahonnan azonban nem küldött pénzt. Amit a munkájáért kapott, azt szinte teljes egészében levonták a tartására.
– Ez bezzeg előbbre való volt a gyermekei tartásánál – méltatlankodik az asszony. – Ápolónői fizetésemből neveltem fel őket.
Illetve hosszú ideig csak annak a feléből. A férfi ugyanis nagy öszszegű telefonszámlát hagyott hátra. A telefon az asszony nevén volt, tőle vonták az adósságot, ami miatt viszont saját közüzemi számláit nem, vagy csak akadozva tudta fizetni.
Ekkor kezdődött az anyagi ellehetetlenülése.
A gyermekek apja 2000 októberében szabadult. Novemberben nem fizetett tartásdíjat, decemberben igen. Aztán – soha többet. Major Éva pedig a bíróságon kereste az igazát. Abban pedig nem is volt hiba: a bíróság megállapította, hogy a férfinak 2002 szeptemberéig 438 ezer forint elmaradása gyűlt össze. Büntetésképpen 25 nap könnyű fizikai munkaként végzendő közérdekű munkára ítélték.
– Mennyiből éltek akkoriban?
– Négyen huszonötezer forintból. Ennyit kaptam kézhez a levonások után. No meg a családi pótlékokból.
–  És mit szóltak a gyerekek?
Az asszony szeme elhomályosul.
– Egyszer például látom, hogy Márti viszi be az iskolába a képeslapgyűjteményét. Azt hittem, cserélni akar. Később hallottam csak, hogy el akarta adni őket, hogy ennivalót vegyünk rajta.
Elhallgat egy pillanatra, aztán másik történet jut eszébe.
– A fiam meg? Cipőt vettem neki, örült is. Másnap azonban dobta a sarokba, hogy nem kell. Mert a többiek csúfolták, hogy nem márkás. Mit tehettem, vettem a cipőkellékes boltban egy címkét, ráragasztottuk. Attól kezdve megint boldog volt vele.
A törvény lehetőséget ad arra, hogy a helyi önkormányzat segítsen, s fizesse az elmaradt tartásdíjat – három évig. Utána csak akkor, ha a másik szülő is közreműködik – magyarán valamekkora összeget fizet.
Rugyai András azonban nem fizetett, így a család a további segítségtől elesett.
Mit tehetett az asszony, ismét a bíróságon kereste igazát – amit ismét megkapott. Az apa tartozása tavaly immár 917000 forintra rúgott. Kapott érte tíz hónap fogházbüntetést három év próbaidőre felfüggesztve.
„…anyukám ápolónői fizujából vagy eszünk, vagy számlát fizetünk. Anyu általában az elsőt választja.”
Ennek pedig meg is lett a következménye. Major Éva 2006-ra már csaknem százezer forint díjhátralékot halmozott fel az önkormányzati lakásában, ezért az idei tél végén kilakoltatták. Hiába fordult a bírósághoz, s kérte körülményei figyelembevételét – az indokait nem vették figyelembe.
Így lett a vádlóból vádlott.
Albérletbe költözött a még nála lakó két gyerekével.
– S most már fizet?
– Hát hogy fizetnék? – mutatja a júliusi fizetési jegyzékét.
A délutános és éjszakai műszakpótlékokkal együtt 150 ezer forintos közalkalmazotti fizetéséből alig több mint 33 ezer forintot utaltak a számlájára. A többit levonták – egyebek között a végrehajtási és perköltségre.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
– Még aznap buszra szálltam, s meg sem álltam idáig, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium Hold utcai épületéig, s kitettem a táblámat: gyerekeim pénzéért jöttem.
Azóta ott ül minden nap. Mostani munkahelyén, a győri krízisközpontban a főnökei megértők – folyamatosan éjszakára osztják be.
Nem úgy a minisztériumban: először felszólították, hogy távozzon, majd miután ennek nem tett eleget, kihívták a rendőrséget. A járőr hamarosan megérkezett, megnézték a táblát, elmentek. Erre a minisztérium munkatársai is változtattak: felajánlották, hogy elhelyezik krízisotthonban.
– Mintha nem mondtam volna, hogy magam is segítő vagyok egy ilyen otthonban, már csak ezért sem fogadhatom el. De különben sem ezt szeretném elérni, hanem azt, hogy a gyerekeket ne érje hátrány csak azért, mert az egyik szülőjük nem hajlandó hozzájárulni a tartásukhoz.
Erre a minisztérium azt ajánlotta, hogy forduljon a Figyelj Ránk Egyesülethez, amely a hasonló gondokkal küszködők érdekvédelmét vállalja.
Vagyis, azt az egyesületet ajánlották Major Éva figyelmébe, amelynek Major Éva az elnöke…
A jövés-menés állandó a Kossuth téren. Némelyik turista megáll, a táblák szövegét böngészi. Már amelyik ért magyarul…
„16 éves fiú vagyok, van egy bátyám. Az apám ,minimálbéres vállalkozó’. Nekünk mindent megvesz, ha vele vagyunk, de tartásdíjat anyukámnak nem fizet. Anyu közalkalmazott.”
„Ötéves kislány vagyok, hatvanéves apukám egyedül nevel minket 2 bátyámmal, akik már iskolás nagyfiúk. Anyukám elment, nagyon rég nem láttam… mindig a fiúk kinőtt ruháját hordom.”
 „15 éves kamasz vagyok – anyukám szerint nagyszájú –, az apám külföldön él, de nem beszél velem. Pedig van gépem, és netem is. A szülei úgy bántottak, hogy a gerincemet műteni kellett.”
Jellemző esetek, erősödik bennem az, amit Nagy Annától, az Egyszülős Családokért Alapítvány elnökétől hallottam néhány nappal a demonstráció előtt. Őt is arról kérdezem, hogy mit lehet tenni, ha az egyik szülő nem fizet tartásdíjat.
– Sajnos még gyenge az érdekérvényesítő képességünk – válaszolja –, pedig mi vagyunk az ország legnagyobb kisebbsége.
Négyszáznyolcvanezer egyszülős családban 660 ezer gyereket nevelnek, akiket túlnyomó többségben a nőknek ítél a bíróság, s csak 62 ezer esetben az apának.
S még egy jellemző adat: az egyszülős családban nevelkedő gyerek negyven százaléka szegénynek számít. Az elszegényedés kockázata eleve nagyobb ezekben a családokban, hiszen számos költség fix – bérleti díj, közüzemi számlák –, akár egy gyereket nevel valaki, akár többet. A kedvezmények viszont – adó, tankönyv – sorra szűntek meg. Egyedül a családi pótlék magasabb, gyerekenként ezer forinttal.
– És hány olyan család van, ahol nem fizet a szülő tartásdíjat? – terelgetem a szót az eredeti témámra.
– Erről még csak kimutatást sem vezetnek. Mindenki úgy oldja meg, ahogy tudja.
Már ha tudja egyáltalán, említem Major Éva esetét.
– Nyugaton ez ezért nem így megy – hallgatja a történetet Nagy Anna. – Írországban például minden lehető módon igyekeznek rávenni a nem fizető szülőt, hogy változtasson a hozzáállásán, akár az útlevelét is bevonhatják. Angliában pedig egy külön intézmény, a Child Support Agency, vagyis a Gyermek Támogatási Ügynökség küzd azért, hogy legalább anyagi hátrány ne érje a gyereket akkor, ha a szülei külön élnek.
Nálunk pedig? „A bíróság által megítélt gyermektartásdíj behajtása a sem munkával, sem egyéb jövedelemmel, sem tulajdonnal nem rendelkező szülőtől igen nehéz kérdés” – olvasom a Szociális és Munkaügyi Minisztérium válaszát arra az e-mailemre, amelyben Major Éva ügyére kérdeztem.
A rendőrség kihívásáról egyébként hallgat a levél írója, azt viszont elismeri, hogy a minisztérium a saját határkörében az esetet nem tudja megoldani. Amúgy pedig az ügyfélszolgálati központ ajánlott segélyt az asszonynak. Csak hát ő nem ezért jött, hanem törvényi megoldást szeretne azokra az esetekre, amikor behajthatatlan a gyermektartás.
Ezért is a Parlament előtti demonstráció.
Újabb család érkezik, ezúttal apa két kislányával. Rövid egyeztetést követően transzparenst tűz ki, rajta a felirat: Apunál is, Anyunál is otthon vagyok én! Hamarosan pedig idősebb férfi váltja a családot, Hegedűs István, az Elvált Apák Érdekvédelmi Egyesületének elnöke.
A Figyelj Ránk tagjai tisztes távolból méregetik, amíg azokat a férfisérelmeket hallgatom, amelyeknek az elszenvedőit ügyvédként képviselni szokta. Sok igazsága lehet, ám nem értem, miért éppen most akarja szóba hozni őket.
– A készülő polgárjogi törvénykönyvhöz szeretném átadni az egyesület javaslatait az ügyfélszolgálati irodán keresztül a törvényalkotóknak – mutatja a paksamétáját.
Az Országgyűlés októberben tárgyalja a Polgári törvénykönyv megújítását, amelynek fejezete a családjogi könyv.
– Fő szabályként a közös szülői felügyeletet tartjuk elfogadhatónak. Ha már nem laknak együtt a szülők, legalább felváltva neveljék a gyereküket. Ebben az esetben pedig nincs fizetési kötelezettség, hiszen mindegyik szülő eltartja a gyerekét, amikor az éppen nála lakik.
Az elv szép, ám az olyan esetekre, mint Major Éváé, ez nem megoldás.
– Erre valóban nem – válaszolja Hegedűs István, miután néhány mondatban neki is vázoltam a történetet. – De tudomásom szerint nemcsak a behajthatatlan tartásdíjak eseteire nem kínálnak megoldást a tervezetben, hanem különösebben a mi javaslatainkat sem vették figyelembe.
Miközben Hegedűs István arra vár, hogy valaki átvegye az iratait, a demonstrálók szedelődzködnek.
– És most hogyan tovább? – fordulok Major Évához.
– Egyelőre nem tudom. Csak az a biztos, hogy a  mostani lakásbérletemet sem tudom fizetni, ezért kedden innen is hurcolkodnom kell a gyerekeimmel. Egyelőre nem tudom, hová.