Nagyérdemű kerestetik

Nagyapám engem nagyon szeretett, de egyszer úgy megrázott, mint Krisztus a vargát. Cirkusz érkezett a falunkba, rettenetesen szerettem volna bejutni a sátorba. De csak kívülről szemlélhettem a különös, izgató társaságot. Drága volt a belépő. A nagyobb fiúk viszont jó híreket hoztak, terménnyel is fizethetünk.
Hazatrappoltam hát, és nekiálltam tengerit törni. És rohantam vele vissza a pénztárhoz. A keresztútnál azonban összefutottam nagyapámmal. Szekérrel jött valahonnan hazafelé, fennakadt a szeme a tengeris kosáron.
– Azt te hová cipeled? – mordult rám.
– Hát… a cirkuszba – hebegtem, mert már láttam, hogy baj lesz.
Lett is. Mert hamar kiderült, hogy a tengeri nem a mi, hanem a szomszéd kertjéből való, ráadásul két jó marék igazi szemes paszullyal is meg volt fejelve. Mert biztos, ami biztos – ha a kukorica nem is, a fejes bab egészen biztosan meglágyítja a pénztáros szívét.
Az övét lehet, hogy meglágyította volna. A nagyapámét nem. Lekapta a szíjostort, de azt én már nem vártam meg – irány hazafelé!
Azóta sem tudom, mi lett a lopva tört tengeri meg a szemes bab sorsa.
– Lehet, hogy pont a mi tálunkból hiányzott az a kis paszuly – mereng el a majd fél évszázados történeten valahol Rákoskeresztúron 2008 szeptemberének egyik gyönyörű, napsütéses napján Kraj Leopold. – Oda szerettünk járni a legjobban magukhoz, Szabolcsba.
– Honnan tudja, hogy ez a történet szabolcsi? – nézek rá meglepődve, hiszen először látjuk egymást.
– Mert ott mondják a babot paszulynak – mosolyog. – Meg ott voltak a legbőkezűbbek az emberek. De hát ez már csak így szokott lenni. Minél szegényebb egy vidék, annál szívélyesebbek az emberek.
Az, hogy Kraj Leopold, talán keveseknek jelent valamit, de ha azt mondom, hogy Poldi bohóc a Wertheim Cirkuszból, akkor egészen biztosan sok gyermeknek és cirkuszjáró felnőttnek ragyog fel a szeme. Amúgy most jött meg Pestről, alkatrészvásárlásból, és a cirkusz igazgatóját, Wertheim Istvánt faggatja, hogy neki sikerült-e ugyanaz.
– Dehogy sikerült – bosszankodik az igazgató –, most állhatunk neki szerelni mi magunk ezt a matuzsálemet – néz egy hatalmas Ford kombira haragosan, de azon nyomban meg is szelídül a tekintete. – Nagy úr a kényszer, ő pedig meg is érdemli a gondoskodást.
Rákoskeresztúr Pesthez tartozik, de hál’ Istennek nem Pest ez, sokkal inkább egy nagyobb falu. Pár emeletes ház, benzinkút, jelzőlámpa és persze bevásárlóközpont, kicsit távolabb aprócska patak. Köztük erdős, bokros rész, a házakhoz közelebb nagyobb kaszáló.
Itt vert tanyát pár napja a Wertheim Cirkusz. Aztán nemsokára mennek tovább Pest peremén. Évek óta ez a menetrend. Az év melegebb hónapjaiban főleg Észak-Magyarország, az agglomeráció falvai, városai, aztán a hidegebb idők közeledtével a főváros külső kerületei. Ide, Keresztúrra is szívesen jönnek, ám az idén új helyszínt kellett keresniük. A sátorverésre alkalmas szabad területek bére ugyanis évről évre drágább. Némely helyen egyszerűen megfizethetetlenek.
– Nem ritka az olyan település, ahol négyzetméterenként ezer forintot is elkérnek! Amikor nálunk csak a sátor átmérője negyven méter! – háborog az igazgató felesége, aztán felpattan.
– Elnézést, most nekem dolgom van. Felkelt a fiunk.
Bentről tényleg halk nyöszörgés szűrődik ki, ébredezik a legkisebb, alig egyéves Wertheim fiú. Van mellette még kettő, meg egy lány is, de azok már nagyok, artisták, s önálló életet élnek.
Már ha önálló életnek lehet nevezni, hogy a lakókocsim harminc méterre áll a szüleimétől, és az alvást leszámítva sülve-főve együtt vagyunk. Wertheimék Dávid, vagyis „Dévid” nevű fia egyáltalán nem vágyik nagyobb önállóságra. Megvan a szülői biztonság, és megvan a húszévesek által vágyott szabadság is. Ez utóbbi helyszíne, de akár jelképe is lehetne egy irtózatosan hosszú, legalább tizenkét méteres lakókocsi, amiben benne van minden. Hálószoba, konyha, nappali, fürdő, s még egy kis zenesarok is, ami egyben a cirkusz elektronikus központja. Mindenütt konnektorok, kapcsolók, hosszabbítók, villanydrótok – lehetetlen eligazodni köztük.
– Dehogy lehetetlen – legyint Dévid, aki leginkább a tüzes produkcióiról ismert. – Csak oda kell figyelni.
– Mégis, ha baj van, villanyszerelőt honnan kerítenek? – botorkálok a töméntelen drót között.
– Honnan kerítenénk? – somolyog. – Szólok magamnak. Vagy apámnak. Nem kell nekünk szerelő, megszerelünk mi mindent.
Nincs ezzel egyedül a Wertheim csapat. Ma nyolc-tíz vándorcirkusz – bár ő maguk jobban szeretik az utazó jelzőt használni – járja Magyarországot és a szomszédos országokat, de közülük négy-öt az, ami igazán komolyabb produkciókra képes. Ám még ők sem engedhetik meg maguknak azt, hogy külső embereket hívjanak villanyt, vizet szerelni, sátrat állítani, autót javítani. Egy civil el sem tudná képzelni, hogy mi mindent muszáj megcsinálnia egy-egy artistának. Az, hogy zsonglőrködik vagy kést dobál, kötélre mászik – természetes. De mellette jegyet árul, kerítést állít, ruhát varr, kelléket gyárt, nézőt toboroz…
És ezt mind a szülőktől, a rokonoktól kell ellesniük. Igaz, van egy óriási előnyük. Ebben a szakmában szinte mindenki rokon mindenkivel. Némi túlzással itt minden családban van legalább egy Richter, Rippel, Ötvös, Donnert vagy épp Wertheim. Így aztán, ha segítségre szorul egy csapat, nem kell sokat töprengeni azon, hogy hová is forduljon.
– Régen azért jobban összetartottunk – véli az igazgató édesanyja, özvegy Wertheim Istvánné Richter Ilona. A finom arcú, alakját hetvenen túl is kifogástalanul őrző egykori lábzsonglőr saját kis lakókocsija ablakán kihajolva mondja mindezt, de nyomban hozzáteszi azt is, végtelenül hálás a sorsnak, hogy az ura halála után is állandóan az unokái mellett lehet. – De még az sem lenne nagy baj, hogy széjjelebb sodródtunk – sóhajtja –, csak valamivel több látogatónk lenne.
Általános panasz ez a vándorcirkuszainknál. Még Közép-Európa egyetlen kőcirkusza, a Fővárosi Nagycirkusz is – tele világszámmal – panaszkodik, hogyne tennék ezt a kicsik! Ha 30-40 érdeklődő van, már nem szólnak egy szót sem. Száz-kétszáz ember igen nagy érdeklődést jelent, az ezres szám pedig… Ennyi néző szinte sose jön össze.
– Néha azért igen. Amikor jótékonysági előadást tartunk. Akkor megtelik a sátor – pontosít Wertheim István. – Ezért szoktam én mondani, hogy a politika, ha nem is közvetetten persze, de a cirkusz életébe is beleszól. Ha jól megy az országnak, jól megy nekünk is. Ha rosszul, azt a cirkusz is megsínyli.
Az ő csapata általában húsz-huszonkét fős, attól függően, milyen produkcióval szerződnek hozzá az artisták. Bérük is tetemes, de még többre rúgnak a víz, a villany, a benzin, a bérleti díj, a takarmány, a kellékek, a javítás költségei. És mostantól még nehezebb időkre számíthatnak – a környezetvédők nyomására hihetetlenül megszigorították hazánkban a cirkuszi állatok tartását, utaztatását, szerepeltetését. Már a tavaly szeptember után befogott vadállatok tartása is tilos, de az elefánt, az orrszarvú és a főemlősök, vagyis a majmok szerepeltetése egyáltalán nem lehetséges. A többiek tartási követelményei is igen szigorúak, így aztán sok állattartó cirkusz áttette működését valamelyik szomszédos országba. A többiek pedig eladták a medvéket, a majmokat, a tigriseket – sokszor pár tízezer forintért.
Házigazdáink is megszabadultak majd minden állatuktól. A kutyákon kívül ma már csupán egy lámájuk és tíz pónilovuk van, fele azoknak is eladó.
– A tigriseket szerettem a legjobban – mondja Kraj Leopold. – Mert a tigris nyugodt, kiszámítható társ. Viszont a medve például kiszámíthatatlan. Nincs ember, aki megfejtse az észjárását.
A főbejárat mellett állunk, Dévid lakókocsijából hirtelen felbőg a zene, mikor Kraj Leopold, vagyis Poldi bohóc az órájára pillant. Mindjárt fél hat, lassan készülni kell az előadásra. De azért még elmesél egy medvés történetet a Balaton mellől.
Volt az apósának egy medvés száma, amiben részt vett egy segítő is. Igen, de túlságosan gyorsan, kapkodva mozgott szegény ember, azt meg a medve nem szereti. Az após intett is a szemével, hogy lassabban, de már későn. A medve leterítette a segédet, alig tudták leráncigálni róla. De megtartani már nem tudták, meglógott, eltűnt a sötétben. Végül a falu közepén, a főutcán akadtak rá, békésen heverészett. Egy öregasszony állt mellette, simogatta. „Jaj istenem, de szép, nagy kutya, vajon honnan szabadult el?”
– Az üldözők meg ott imádkoztak a sarkon, hogy fel ne borítsa szegény asszonyt – nevet Poldi, és most már tényleg elmegy, mert hamarosan fogadni kell a vendégeket.
Edward és Henrik fia lakókocsija előtt visz el az útja. Henrik bicikliszámot mutat be, Edward késeket dobál majd, de mint illuzionista is fel fog lépni. Bennünket a késdobálás érdekel jobban.
– Ki az, aki egy éles kés elé mer állni? – szemrevételezzük a kezét.
– A párom – mosolyog. – Meg a nevelt lányom.
– És nem félnek?
– Kérdezzék őket – tanácsolja. – De úgyis azt felelik majd, hogy nem.
Különös ötletünk támad: bennünket is körbedobálna-e? Alaposan végigmér mindkettőnket, végül azt feleli, szívesen. De csak a forgó táblán.
– Az meg mi? – meredünk rá, mire ő az előbbinél is szélesebben mosolyog.
Kikötnek majd bennünket egy deszkalapra, megpörgetik, ő pedig elkezdi hajigálni a késeket. Bár még sose hibázott, de nem nagyon tetszik ez nekünk, így aztán inkább lemondunk a szereplésről. Nem is baj, mert megérkeznek az első vendégek: egy kisfiú az anyukájával.
– Ez az első nap, hogy nem sírt az óvodában – mondja a fiatal nő, aztán körbepillant. – És bohóc lesz?
Megnyugtatjuk, hogy lesz bizony, és míg a jegyvétel zajlik, hátra kerülünk, a manézs mögé. A művészek kifestve, kifésülködve, csillogó ruháikban már bent ülnek a sátorban az első sor lócán, arccal a kijárat felé. Lesik az érkezőket. Hátul, a ponyvák mögött is mozgolódás, a láma meg a pónilovak várakoznak ott fellépésre várva. Meg egy fehér inges férfi, Mann Ferenc a nagy bugaci pusztáról. Majd harminc évet csikóskodott a Kiskunságban, mikor egyik napról a másikra megszűnt a munkája. Fél évig búslakodott, aztán feljött Pestre munka után. És meglátta a legelésző pónilovakat.
– Mindegy volt, hogy milyen, csak ló legyen – sodor egy cigarettát –, s épp kerestek egy kisegítőt.
– És a puszta…? – kérdeznénk, de ekkor belép Dévid, szó nélkül, szomorúan pakolni kezd.
Érdeklődés híján az előadás elmaradt.
Félrehajtom a ponyvát, hogy lássam, mi is történt, de nem látni semmit. Az imént még izgatottan várakozó artisták sincsenek sehol, üres a pad, üres a sátor. Nézek fel a lassan kihunyó lámpákra, és rettenetesen bánt, hogy az imént nem ültem a művészek mellé. Mert ha már az örömükben nem is, legalább a bánatukban osztozhattam volna velük.