Almaszüret stílfűrésszel

Hogyne létezne! Ez! – mondja a Nyíregyháza melletti Salamonbokorban Magera Mihály, és bekapcsolja a stílfűrészt.
Nem lesz egyedül ezzel Szabolcsban, de a szomszédos Zemplénben, Hajdú-Biharban sem – az elmúlt évek perpatvarai után egészen biztos, hogy sokan mennek a fáknak baltával, fűrésszel. Nem új keletű jelenség amúgy ez, hiszen csak az elmúlt hat évben hatezer hektárral, harmincötezerre csökkent az ország almaterülete, de sokak szerint az idei év minden korábbinál nagyobb gyümölcsöskert-felszámolással végződhet. Magera Mihály fái egyébként kiváló kondíciójúak, tizenhét évesek, mondhatni, a legszebb korban vannak. És a terméssel sincs gond, a tavalyi fagykárokat leszámítva minden évben megbízhatóan teremnek. És gyönyörű szép almákat.
Itt ugyan már befejeződött a szedés, de hát ki látott már olyan kertet, ahol ne billegne néhány szem a fákon szüret után. Öklömnyi nagy almák piroslanak, sárgállnak a lombok között, pedig csak ipari almák. Igaz, nem rosszabbak azok az étkezésinek mondottaknál, a piacnak mégsem kellenek. A gazda meg nem fog kiállni a nagybani piacra, hogy húsz-harminc kilójával, harminc-negyven forintjával árulja a termését, hiszen nem ér rá, segédmunkás a gumigyárban. Nem lesz már ez így sokáig: ezen a hétvégén komolyan elkezdi az irtást. De minden második fát vágja ki csupán. Kiszámolta, a kilencvenöt fának fele is kitart a mostani fűtési szezonban. Nem vágja hát ki mindet, minek korhadjon a másik negyvennyolc fa jövő őszig.
Magera Mihály, aki egyébként nekem Öcsi, s réges-régi barátom, egyáltalán nem az a fejet lógató, sorsába könnyen beletörődő ember, de most feladta a kilátástalan küzdelmet.
– Tudod, mennyit kaptam az idén az almáért? – ül le a kert közepén egy rossz ládára. – Hetvenezret. S tudod mennyi volt a kiadásom? Tizenegyezer a műtrágya, negyvenezer a permetszer, s egy hónapig metszettem, ami, ha csak háromezer forintos napszámot számolok, akkor is kilencvenezer. A nyáron még kilenc eurócentet ígértek az ipari alma kilójáért, én mégis kénytelen voltam eladni kilenc forintért. Van különbség, mi? Pedig milyen nagy reményekkel indultunk. Négyévesek voltak a fák, s már harmincötezer forintot hoztak. Kilencvenötben az megfelelt a mai háromszázötvenezernek. Mondtam is az aszszonynak, na látod, így lehet meggazdagodni!
Meggazdagodni ugyan nem tudtak a kertből, de azért az egy hektár szépen tejelt. Igaz, Öcsi sose félt a munkától. Míg más vadászni, horgászni meg teniszezni járt, ő metszett, permetezett, kapált, kaszált, bent, a városi ház udvarán disznókat hizlalt, szabadidejében pedig eljárt festeni, tapétázni, merthogy igazán a festéshez, mázoláshoz ért. Közben besegített a lánya építkezésébe, három éve meg itt a kertben is újabb ház építésébe fogott. De csak az alapokig jutott. És kétséges, hogy be tudja-e fejezni valaha.
– Apámat sajnálom a legjobban – sodor magának egy cigarettát. – Szegényt a nyáron a meggyfáim alól vitte el a mentő, annyira felidegesítette magát az árak miatt. Már előre félek, mi lesz, ha meglátja a kivágott almafákat…
Az országban a nyár elején 530 ezer tonnára becsülték a várható almatermést, de most már biztos, ennél ötvenezer tonnával több lesz. Ez ugyan fele a húsz évvel ezelőttinek, de még így is tömérdek, tudván azt, hogy évente alig több mint százezer tonnát eszik meg az ország. De akkor mi lesz a többi sorsa? – tűnődök az Alma-Társ Szövetkezet nagyhalászi gyümölcsösében, ahol az elnököt s egyben az Országos Alma Terméktanács vezetőjét, Bodnár Józsefet keresem. Igazán szép, fiatal fák között botorkálok, s tátom a számat. De nem a roskadásig megrakott fákon – hanem a földön heverő tömérdek gyümölcs láttán. Aztán egy kis csapat felvilágosít: ilyen időjárás mellett, a sok eső, majd a hirtelen meleg miatt ez tulajdonképpen természetes. De ne aggódjak, lesz most étkezési alma is anynyi, hogy nem lesz hová tenni.
A nagyhalásziak azonban még hallgathatnak is, hiszen nekik, ha nem is valami nagy, de legalább van egy kétezer tonnás hűtőtárolójuk. A nagy többségnek viszont semmi.
– Épp ez a legnagyobb baj – véli az időközben megtalált Bodnár József. – A tárolókapacitás hiánya. Szabolcsban például, ahol az ország almájának majdnem kétharmada terem, alig százezer tonnát befogadó hűtőtároló áll rendelkezésre. Ebből is hétezer tonna helyezhető el igazán korszerűnek mondott raktárban, ahol akár májusig károsodás nélkül eltartható a gyümölcs. Nyugaton, az állandóan példaként felhozott Ausztriában vagy Francia- és Németországban a megtermett alma kilencven százalékát képesek ilyen tárolókban elhelyezni. Hát hogyan tudna ilyen körülmények között versenyezni a magyar az osztrák vagy a francia gazdával?
A termőterület csökkenése a kertek kicserélődésével is jár. Az elmúlt tíz évben például tizenháromezer hektár új telepítés történt, így tehát az sem nagyon mondható már, hogy a korszerűtlen fajták, elavult művelési módszerek okozzák a bajt. Itt azonban meg kell állni egy szóra. Még mielőtt a terméktanács elnökéhez jöttem volna, felkerestem Takács Ferencet, az újfehértói Gyümölcstermesztő és -kutató Kht. fejlesztőmérnökét, aki vezető szaktanácsadóként is figyelemmel kísér minden új telepítést. A valamikor pezsgő életet élő központ környékén teremtett lelket sem lehetett látni, az épületben is szinte vágni lehetett a csendet. Pedig hihetetlen, mennyi szellemi tőke összpontosult itt az elmúlt évtizedek alatt. Csak a génbankjukban majdnem kétezer alma-, körte-, birs- és meggyfajtát őriznek! Almából például több mint ezeregyszázat.
– A szokott magyar kishitűség, a hagyományaink lebecsülése… – legyintett keserűen Takács Ferenc. – Ahelyett, hogy a már nálunk is bizonyított, megbízható fajtákat telepítették volna, nagyon sokan bedőltek a propagandának, s olyan csemetéket ültettek, amik nem ide valók. Ezek a gyümölcsösök pedig természetesen szenvednek. Mint ahogy a gazdáik is.
Valamikor a jonatán volt a meghatározó alma, ma azonban már a korszerűnek mondott, gyorsan termőre forduló, megbízhatóan egyenletes hozamokra képes fajták. Ugyan íze miatt sokan esküsznek mind a mai napig a jonatánra, de a szakemberek szerint hamarosan elbúcsúzhatunk végképp tőle. Legfeljebb egy-két megszállott kertész fog ragaszkodni hozzá. Mert hiába pompás az íze, az eltarthatósága körülményesebb, mint az újaké.
– Azért a vásárlói szokások is erősen változóban vannak – mondta Takács Ferenc. – A többség ma már a küllemet nézi. Azt, hogy milyen nagy, milyen színes a gyümölcs. A jonatán a hagyományosan művelt, húsz-harminc éves fákon terem, azokon pedig kevesebb napfényt kap.
Hát akkor metsszék azokat is korszerű módon, karácsonyfa alakúra, vetettem közbe, amin a szakember csak mosolygott elnézően. Egy harmincéves fát már nem lehet karcsú orsó alakúra formálni. Intenzíven, magyarán gazdaságosan termelni pedig ma már csak azokon lehetséges. Jó-jó, de milyen fajtákat telepítsünk? Takács Ferenc válasza elgondolkodtató volt.
– Az új kerteket tervezők szinte mindegyike ezt kérdi tőlem. De erre nincs egyértelmű válasz. Hiszen nem mindegy az, hogy az ember mondjuk piros vagy zöld, korai vagy kései almát akar-e termeszteni.
Az almafát telepítők zöme természetesen abban hisz, hogy övé lesz a legszebb gyümölcs a piacon, és sorba fognak állni kertjének, de még inkább hűtőházának kapuja előtt a vevők. A tíz-tizenöt éve virágzó kerteket álmodók is ezt hitték persze, de aztán hamarosan – az intenzív fajták két-három éves korukban már vígan teremnek – be kellett látniuk, hogy iszonyatosan erős a konkurencia, főleg a külföldi, a nagy áruházláncokhoz pedig csak az ötven-száz hektárosnál is nagyobb gyümölcsösökkel rendelkezők képesek csatlakozni. A magyar almáskertek zöme viszont három hektár alatti, ahol, ahogy mondani szokás, se pénz, se posztó. Se megfelelő árualap, se marketing, se piackutatás, se reklám. Csak a rengeteg biztató szó: fogjatok össze, alakítsatok termelő- és értékesítőszövetkezeteket! Tészeket. Néhány helyen össze is fogtak a szerencsétlen gazdák. Beadtak kétszáz-, háromszáz-, ötszázezer forintokat, gyümölcstárolók építésébe fogtak, aztán kiderült, hogy az a pénz semmire se elég, s ami összegyűlt, azt is elszórakozta, elutazta, elreprezentálta a vezetőség. Ha meg maradt valami, azt tiszteletdíjként felvette a menedzsment, meg a szaktanácsadói gárda.
Marad hát az ipari alma, amiből az idén mintegy 400 ezer tonna termett. Az ne zavarjon meg senkit, hogy e 400 ezer tonnának fele első osztályú étkezési alma, de olyan, amilyet a bevásárlóközpontokban nem is látni. Pedig ott kétszáz – az idén tavasszal háromszáz – forintot is kérnek érte, miközben a magyar termelő sok helyen most kilenc forintot kap.
Épp ezért sokan le se szedik. A becslések szerint az idén legalább százezer tonna alma marad a fákon vagy a földön. Mert ahhoz már tényleg fanatizmus kell, hogy valaki kilenc forinttal vacakoljon, miközben csak a szedés kilója öt forint, s akkor még nem beszéltünk a metszésről, a permetezésről, a vegyszerezésről, gallygyűjtésről, göngyölegről, szállításról. A debreceni agráregyetem nemrég készített egy kimutatást, amely szerint egy kiló ipari alma előállítása is huszonkét-huszonöt forintba kerül. Mi ehhez képest a kilenc forint, amit most kap érte a termelő?
A nyírmadai Poór Miklós is a fákon, meg a fák alatt hagy vagy száz mázsát. Igaz, ő az étkezési almájával is alig bírja. Negyvenhektáros, gyönyörűen gondozott kertjeiben roskadoznak a fák a gyümölcstől, kész csoda, hogy nem szakadnak meg a nagy súly alatt. Igaz, ezek a fák nem is sokáig élnek. A szakemberek tizenöt, legfeljebb húsz évet adnak nekik, aztán egyszerűen kibuknak. Mint az agyonhajszolt versenylovak.
– Már előre félek azoktól a napoktól – néz körbe a birodalmán, ahonnan most épp Szlovéniába és Csehországba induló kamionokat pakolnak –, hiszen az elmúlt egy évtizedben nem is volt talán olyan nap, amikor az almafák kimentek volna a fejemből. De a nálam okosabb üzletemberek azzal vigasztalnak, húszévente így is, úgy is meg kell újítani az ültetvényeket, a vevő nehogy ránk unjon.
Az egykor gazdaboltot üzemeltető Poór Miklósnak azonban nem is a kertek sorsa miatt fő a feje, hanem a tárolók miatt. Ő ugyan képes hétszáz tonna alma hűtésére, de ez is kevés. Újabb hitelekbe azonban nem mer belevágni, mert a legutóbbi hűtőháza is negyvenmillió forintba került, s harmincmillió rajta a hitel.
A tőkehiány nyomja a vásárosnaményi és a vajai léüzem előtt várakozók vállát is. Naményban a szezon előtt emlékezetes almacsata dúlt, a termelők blokád alá vették az ország legnagyobb feldolgozóját, mert az filléreket akart lökni nekik. Végül a miniszter közvetítésével megegyezés született: huszonnégy forint lesz majd kilónként az átvételi ár. Annyi is volt pár hétig, aztán elkezdték csökkenteni. Most tizennégynél tartanak – de lesz az tíz is, mint Vaján vagy Nyíregyházán.
– Nekünk, kicsiknek, uram, befellegzett – összegzi az elmúlt idők harcait három beregi gazda. Egy tiszaszalkai viszi köztük a szót. – A nevünket kérdi…? Minek? Úgyse fog miránk emlékezni tíz év múlva senki. Úgy fogunk járni, mint a fáink. Azt hittük, azok fölött sose jár el az idő. De eljárt. Lassan már csak mi, vének emlékszünk a jonatán ízére.