Esik eső csendesen, lepereg az ereszen…

A hangulatos budai étterembe, a Márványmenyasszonyba tódulnak a vendégek. Kanadából érkeztek, ezért a falnál álló, kifogástalan öltözetű cigányzenész, Lakatos Miklós két nyelven, angolul és franciául is köszönti őket. Amikor mindenki helyet foglalt, a prímás a hattagú zenekarához lép, s csárdást játszik. Hegedűszólójára önkéntelen taps az elismerés. Ő azonban nem telepszik rá a zenekarára, hol a cimbalmos kápráztatja a közönséget a szólójával, hol a klarinétos. A szám végeztével a prímás diszkréten fejet hajt, a közönség pedig bravózással jutalmazza a produkciót.
Még néhány szám, majd némi szünetet tart a zenekar, hogy a vendégeknek legyen idejük a pálinkáspoharak étvágygerjesztő tartalmának felhörpintésére.
A sarokban ülök az egyik asztalnál, onnan figyelem a jelenetet.
Lakatos Miklós méltóságteljes kimértséggel indul a pulthoz, leemeli nélkülözhetetlen sörét, majd az asztalomhoz telepszik.
– Hároméves korom óta hegedülők – feleli kérdésemre. – Édesapám is zenész volt, az ő édesapja is, meg még ki tudja, hány felmenőm. De még így is állandóan gyakorolnom kell, mert csak a legjobbak tudnak pályán maradni – babrálja a húrokat. – Egyre kevesebb helyen kell a művészetünk.
Igaza van, nem volt könnyű olyan étteremre akadnom, ahol cigányzenészek szórakoztatják a vendégeket. Budapesten talán tucatnyi ilyen hely van, de lehet, hogy még sokat is írtam, és vidéken is csak elvétve alkalmaznak egy-egy cigányzenekart.
Lakatos Miklósra is az apósa, Lakatos Mihály által bukkantam. Talán megbocsátható neki, hogy amikor segítséget kértem, elsőként a veje jutott eszébe…
De nem is ezért mentem én elsősorban az idős férfihoz a budapesti Nagymező utcai lakásába, hanem hogy a cigányzenészek helyzetéről kérdezzem.
– A legjobb helyre jött – jegyezte meg.
Előttem porcelán kávéscsésze, a lakás szolid polgári eleganciával berendezve, tulajdonosa tiszteletemre Pierre Cardin inget öltött magára.
– Mert gyalázat, ami velünk történik – vágott a téma közepébe a felesége.
Kávéját külön asztalnál kortyolja, az ablak mellett.
– Ő a szóvivőm – várja ki türelemmel a férfi az asszony szóáradatát. – Egyébként igaza van. Ahogy magánkézbe kerültek a vendéglők, a tulajdonosok első dolga volt, hogy megszabaduljanak tőlünk. Azt mondták, túl sokba kerülünk, a gépzene olcsóbb.
– Elképzelhetetlen, hogy valóban nem tudták kigazdálkodni a bérüket? – veszem magamra az ördög ügyvédjének a szerepét.
– Természetesen ez is előfordulhatott. De nem ilyen mértékben. S azt mivel magyarázza, hogy a szállodákba se kellünk? Huszonhat évig szórakoztattam a vendégeket az Intercontinentalban. Aztán megvették az amerikaiak, és az első dolguk volt, hogy kipenderítették a székely kaput meg minket. Pedig csak dicsőséget hoztunk az országnak.
Vendéglátóm már a múltjában jár. Azt csak mellékesen jegyzi meg, hogy édesapja a Gundel prímása volt, és testvérének a fia a cigány motívumokat a dzsesszel ötvöző világhírű Roby Lakatos. De az idős Lakatos Mihály is tekintélyes embereket örvendeztetett a zenéjével. Ugyanúgy köztük van az idősebbik Bush amerikai elnök, mint az utolsó szovjet államfő, Gorbacsov.
– Amikor Saron asztalához léptem, három moszados vetette magát utánam – idézi nevetve az egyik jeruzsálemi emlékét. – Az izraeli elnök meg csak intett, hogy hagyjanak. De mindez már a múlté… – legyint.
– Azt se felejtsd el, amikor Solti György feleségének muzsikáltál – áll fel az asszony izgalmában.
– Ott volt a londoni koncertünkön, utána odajött hozzám, hogy szeretné meglepni a feleségét, akinek éppen születésnapja volt – idézi a világhírű karmesterrel való találkozását. – Ha elmennénk a lakására, és eljátszanánk a Csak egy kislány című dalt…
Bizonyságul újságkivágást keres. A képes beszámoló felsőfokon ír Lakatos művészetéről.
– És ezt a könyvet ismeri? – lép ismét hozzám az asszony.
Piros fedelű könyvet ad a kezembe, a Czigányzenészek albumát. Újranyomott kötet, benne a legnagyobbak – egyebek között Czinka Panna, Bihari János, Rózsavölgyi Márk, Dankó Pista – portréja. S még hosszan idézi a pár a kultúrtörténeti emlékeket. Liszt Ferencet például, aki a magyar és a cigány nép zenéjét elválaszthatatlannak ítélte a Weimarban kelt egyik levelében.
– A verbunkosok, a csárdások, a kesergők, a nóták, az operettek általunk is éltek tovább. Vagy ezek talán nem értékek? – teszi fel a muzsikus a költői kérdést. – S erre nem elég, hogy mindenünnen kiszorulunk, még azt is kétségbe vonják, hogy egyáltalán szakma a mienk.
Arra a Kóka János által jegyzett gazdasági miniszteri rendeletre utal, amely eltörölte a cigányzenészeknek a képzettségük szerinti besorolását. Ma már bárki állíthatja magáról, hogy ért hozzá, ezt semmiféle papírral nem kell igazolnia.
– Olyan ez, mintha jogosítvány nélkül lehetne valaki buszsofőr – áll fel az asztalomtól a Márványmenyasszonyban Lakatos Miklós. – Odamenne a garázshoz, hogy tudok ám én vezetni, tessék nekem egy buszt adni. Papír? Ugyan, minek az. Megkérdezném azt a nagyon okos Kókát, hogy erről mi a véleménye.
(Természetesen szerettem volna magam is megkérdezni a politikust döntésének indítékáról, ám levelemre nem érkezett válasz.)
Lakatos Miklós azért azt még megjegyzi, mielőtt a zenészeihez indul, hogy ő már akkor a washingtoni Fehér Házban játszott, amikor sok magyar politikus még csak ácsingózott a belépésért.
Az étterem közben csaknem dugig telt, a kanadaiak mellé orosz, koreai, ír, szlovén vendégek érkeznek. Mindegyik csoportot a maga zenéjével köszöntik, hozzá egy mentébe öltözött idős úr énekel. A szlovének meglepetésükben felállnak, úgy zengik a dalukat.
– Esik eső csendesen, lepereg az ereszen, az ereszen – perdül most középre a bugyutácska nótával egy hirtelenszőke, magyaros ruhába öltözött hölgy.
Előadása kissé unott, nem úgy a zenészeké, akik egyre inkább tűzbe hozzák a vendégeket. Két pár érkezik, a nők üveges táncot lejtenek, a férfiak ostort pattogtatnak. A hangulat egyre emelkedettebb, különösen, amikor egyik vendéget táncoltatják a másik után. Most egy nagydarab oroszt állítanak fel, s hogy bátorságot kapjon, előbb egy kancsó bort kell lehúznia. Nem hozott szégyent népére, egy csepp sem maradt belőle. Mire véget ért a műsor, az egyik táncos és az orosz egymásra borulva ölelkezett.
Íme, így valósult meg ezen az estén a népek közötti nagy testvéri frigy, a magyar–orosz barátság a Márványmenyasszonyban. Amíg kedvükre mulatnak a vendégek, addig mi látogassunk el a Rottenbiller utcába, a Rajkó Művészegyütteshez. Látogatásunk természetesen nem öncélú. Nemcsak Lakatos Miklós tanult itt, hanem szinte mindenki, aki számít a cigányzenészek között.
– Körülbelül ezerötszázan – pontosítja értesülésemet Gerendási István ügyvezető igazgató.
Az 1952-ben alapított intézménybe egykor tízszeres volt a túljelentkezés, ismerkedem a múlttal. Gondos válogatás után vették fel a legtehetségesebb cigány gyerekeket. Óriási dicsőség volt ide bekerülni, egy-egy ilyen gyerekre a falu valamennyi cigánya büszke volt. Némelyiket nemcsak a kottaolvasásra tanították, hanem a betűvetésre is, ám ha képességükhöz kellő szorgalom is párosult, biztos jövő állt előttük. Az autentikus cigányzene mellett magyar motívumokat is játszottak, emellett szalonzenét, sanzont, operettet, nótát, filmzenét.
– Nem hozhattuk őket olyan helyzetbe, hogy a vendég kér valamit, ők pedig ne tudják – jegyzetelem az igazgató szavait.
Mire kikerültek, nemcsak a pódiumon tudtak viselkedni, öltözködni, megjelenni, hanem adott esetben egy királyi pár előtt is. A legjobbak pedig a magyar éttermek közönségének szórakoztatása mellett biztos szerződésre száíthattak Amerikától kezdve Svájcon keresztül Japánig, a világ számos országában.
A rendszerváltással azonban hirtelen légüres térbe kerültek, s nemcsak azért, mert egyre kevesebb helyen alkalmazták a cigányzenét, hanem mert fenntartó híján a legutóbbi időkig semmiféle támogatásban nem részesült a közhasznú társasággá alakult intézmény.
– Pedig volna igény a cigányzenére – állítja Gerendási István. – Nézze meg az előjegyzési naptárunkat – mutat a falra.
Évente kétszáz előadást tart a Rajkó zenekar, ennek csaknem felét a Duna-palotában, döntő részben külföldi közönségnek – mindig telt ház előtt. Novemberben pedig svájci, franciaországi turnéra készülnek, Strauss-művekkel.
Mert a diákok kezdettől fogva szimfonikus műveket is tanultak. S tanulnak ma már egyre inkább.
– Talán ez lehet a megmaradásunk záloga – állapítja meg az egyik tanár, Suki István, akivel később a büfében beszélgetek –, ha már egyszer a cigányzenét játszva egyre nehezebb a megélhetésünk.
– A gyerekek többsége azonban mégsem zenekari tag lesz, hanem cigányzenész. El fognak tudni helyezkedni?
– Nézze, ez olyan, mint a lutri. Ha fordul a kocka, és ismét szükség lesz ránk, nyertünk. Erre az időre kell megőrizni a hagyományainkat.
– S nyerni fognak?
Suki István megforgatja maga előtt a kólásdobozát.
– Ha így folytatódik, 10-15 év múlva sehol sem játszanak cigányzenét.
Mielőtt még visszatérnénk a Márványmenyasszonyba, kerüljünk egyet a Váci útra, az egyik üzletben egy egykori Rajkó-növendéket találunk. Az alacsony férfi hátratett kézzel áll a bejáratnál. Ősz haja középen elválasztva, bajusza hibátlanul nyírva, ingén a műhímzés: vagyonőr.
Zsebében kitüntetéseinek listája, köztük a Magyar Rádió nívódíja vagy a köztársasági elnök által adományozott ezüst érdemkereszt. Felette a név: Kecskés Sándor klarinét és tárogató előadóművész. A listát egy közeli presszó teraszán adja át munkaidejének lejárta után.
– Nem szégyellem, hogy most vagyonőrként keresem a kenyeremet – néz maga elé. – Valamiből el kell tartani a családom.
Élete, akár a többi nagy cigányzenészé: bejárta a világot, itthon pedig a legnevesebb szállodákban zenélt – ma már egy helyen sem kell. Méltósággal emlékezik, ám néha megáll egy-két másodpercre, hogy megindultságát magába fojtsa.
– Tudja, bennünket, cigányzenészeket romungróknak is szoktak nevezni – zárja beszélgetésünket. – Magyar cigányoknak. Mi évszázadok óta együtt élünk a magyarokkal, betagolódtunk, már az anyanyelvünk is közös. Valamikor jobban éltünk a többi cigánycsoportnál, támogattak bennünket. Most mintha fordult volna a kocka…
Nem ő volt az egyetlen, aki utalt erre.
– De mindegy, én már sokat láttam – kavargatja a kávéját Kecskés Sándor. – Csak tudja, mit sajnálok? A mai fiatal zenészeket. Ugyanolyan tehetségesek, mint mi, ám nekik már koránt sincs annyi lehetőségük. Ott van például Lukács Csaba, a nagyszerű fiatal klarinétos Lakatos Miki zenekarában. Hogyan mutassa meg a tehetségét a világnak?
A fiatal klarinétos azóta már a műsor zárásaképpen az asztalokat járja a Márványmenyasszonyban. Mellette a borissza orosz testvér keresi sietve az utat a mosdó felé. A zenekar helyet enged neki, s húzzák tovább a vendégek nótáját, azok pedig papírpénzt csúsztatgatnak a húrok alá. Egy asztalnál általában egy-két vendég, a többiek helyett is.
Ez valóban nem koncertterem. De azért annak is örülnek, hogy ők legalább még kellenek valahol.