Falusi asszony körszakállal

– Jött a hívás, a lapon az állt, hogy a páciens zavart. Megyek előre, benyitok, az ürge ott áll velem szemben egy felhúzott visszacsapó íjjal. Úgy rávágtam az ajtót, hogy csak úgy zörgött.
– Jobbat tudok. Amikor a néni a kórházban elbújt a beugróban, aztán hirtelen előpattant, és megszúrta a nővért.
– Késsel?
– Késsel bizony. Nem mertek közel menni hozzá, hanem bekergették a raktárba, rázárták az ajtót. A kommandósok kijöttek, behajítottak rá valami kábító gránátot, vártak egy kicsit, azután beküldték a mentőst, hogy nézze meg, mi van a nénivel.
– És?
– Mi lett volna? Aludt.
Reggel hét órakor a szegedi mentőállomás udvarán ácsorgunk, hallgatjuk a sofőrök, ápolók, mentőtisztek sztorijait. Jövetelünk apropóját az adja, hogy egy közelmúltban napvilágot látott felmérés szerint a mentősöket rendszeresen éri támadás munkájuk során.
– Vannak emberek, akik feltételezik, hogy mi nem akarunk odaérni időben – mondja Budai János, mentőtiszt. – Ez típusesetnek mondható: kiérkezünk egy beteghez, a hozzátartozó meg ahelyett, hogy vele foglalkozna, az ajtóban áll az órával. Mértem ám az időt, azt mondja. Hát gratulálunk, inkább azt nézte volna, hol tud segíteni. Feljelentem magukat, mert későn értek ki. Jelentsen. Nálunk mindent percre dokumentálni kell, a riasztásnak nemcsak az időpontja van meg, hanem a hangfelvétele is. Van egy távolság, amit át kell hidalni, ezzel nincs mit kezdeni.
Az esetek egyik részében a hozzátartozóval van a gond. Máskor az ellátandó személy viselkedik támadóan, vagy azért, mert zavart, vagy azért, mert részeg, mint a csap. Ilyenkor általában nem is ő maga hívta a mentőt, és esze ágában sincs beszállni, vagy akár hagyni, hogy megvizsgálják.
– A szomszédok szólnak, hogy aggódnak, hatalmas csatazaj van a tizediken – meséli Maróti Róbert. – Rendszeres a dolog, már fel se vennék, de most a ricsajozás végén egy nagy puffanást hallottak, utána hatalmas csend. Megyünk a tűzoltókkal, kopogunk, csöngetünk, nincs válasz. Nekiesünk az ajtónak, nem bírjuk kiszedni. Faragjuk a hevederzárat, de az sem sikerül, végül úgy jutunk be, hogy alul a fába vágunk egy kis kutyanyílást, és ott bekúszunk egyesével. Odabent hatalmas kupleráj, törött üveg mindenhol. Asszony a nagyszobában ül a fotelben, nézi a tévét, más nincs a lakásban. Kérdezzük tőle, hogy miért nem szólt, hogy jól van, nem hallotta, hogy bontjuk az ajtót? Mire a válasz: maguk úgyis bejönnek, ha akarnak.
A mentősöknél szigorú, végzettséghez kötött hierarchia határozza meg, hogy ki melyik egységbe ülhet, és milyen beavatkozást végezhet. Oxiológus orvos csak az úgynevezett rohamkocsiban utazik: ebben található a legjobb felszerelés, a legnagyobb tudású lélegeztetőgép – egyszóval ezt küldik a legdurvább helyzetekben. A két esetkocsin orvos és a legtapasztaltabb mentőtisztek utaznak, felszerelésben is csak kicsit marad el a rohamkocsitól. A mentőtiszt négyéves főiskolai képzésben részesül, és egy-két beavatkozást leszámítva mindent megtehet, amit egy orvos. Ezenkívül három úgynevezett huszonnégy órás jármű van, amelyen mentő-szakápolók és a képzettebb sofőrök dolgoznak, ők is tudnak életmentő alapellátást nyújtani. Ilyen egységeket időszakosan is beállítanak – napszaktól függően.
A mentő feladata a legtöbb esetben az, hogy életben tartsa a beteget, és olyan helyre szállítsa, ahol a legszakszerűbben tudják ellátni. Ez más szakma, mint a kórházi gyógyítás. Gyorsabban, nagyobb nyomás alatt kell döntéseket hozni, de kevesebb variáció van. A mentőnek azok között a bajok között kell eligazodnia, amelyek azonnal megölhetik a pácienst. Bár ezek száma korlátozott, de még mindig nagyon nagy ahhoz képest, hogy másodpercek alatt kell eldönteni, mi legyen a következő lépés. Ezért közkeletű vélekedés az általam megkérdezett mentősök között, hogy az ember komoly bajban olykor jobban jár egy mentőtiszttel, mint némelyik orvossal – bár ezzel az orvosok nyilván vitatkoznának.
•
A csendes, javarészt rutinfeladattal töltött délelőtt során csak Szabó Gyuriék találkoznak némi izgalommal: először úgy tűnik, egy részeget mennek összevakarni, aztán kiderül, hogy az illető még a kocsma ajtaja előtt lett rosszul. Pár nappal korábban egy balesetben megrepedt a lépe, de nyilvánvaló más sérülései mellett ezt a kórházban nem vették észre, ezért esett össze: délután érkezik a hír a klinikáról, hogy már jól van az illető. Kora délután felhangzik a rohamkocsinak szóló csöngetés: késelés a belvárosban.
A trolimegállóban keresgélünk, vagy száz ember körös-körül, azt vizslatom, hogy a szurkáló itt lehet-e még. A hétköznapi hely valahogy átalakul, azok az emberek, akik mellett mindennap elmegyünk, most mások, arcuk kiismerhetetlenül zárt. Három-négy méteres távon belül senki nincs a férfi közelében, csak egy siheder fiú, ő hívta a mentőt. Megdöbbent a kép intenzitása: egy ember féltérden áll a fal mellett, körülötte üres a járda, bal keze a hasán, jobb keze előrenyújtva markolja a falat. Odaérünk, a mentősök megszólítják, megmozdul. Ujjai között néhány vércsepp bukik a járdára, rászólnak: csak lassan. Innen minden sima és gördülékeny, az autóba teszik, stabilizálják az állapotát, elviszik a klinikára. Egy kislány igyekszik valahova, mentében szétkeni a vérfoltot a járdán.
•
A mentősök fizetése a rájuk nehezedő felelősséghez képest röhejes. A nyomás rettenetes, sok a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan trauma. Az öreg rókák azt mondják, hogy aki egy évig kibírja, az itt marad. Folyamatosan képzik magukat, ráadásul másodállás nélkül sem igen élnének meg. Szakmán belül is akadnak egyéb munkalehetőségek: az orvosi ügyeletnél, illetve a koraszülöttmentő járművön is lehet egy kis pluszjövedelemhez jutni, lehet elsősegély-oktatást tartani, de van, aki pizzafutárként tengeti ráérő óráit, sőt olyan is, akinek tűzoltóként a mentőzés a másodállása.
Mindenkinek más a motivációja, miért is jön ide, de a mentőtiszteken azért felfedezhetünk közös vonásokat. Állandó feszültségben vannak: a kiélezett helyzetek éltetik őket, ugyanakkor mindegyikükben van egy kimért, egyenletes belső tempó. A mentős nem siet, nem futkos – a kapkodáson csak időt veszthetne. Ahol mindennap vér folyik, ott a nyugalom, a humor alapfeltétel. A mentőshumor nem tűri a nyomdafestéket: a halálból, a munka végső soron értelmetlen voltából – hiszen a halált elkerülni nem, legfeljebb elodázni lehet –, a test romlásából táplálkozik, ennél finomabb poénkodás alkalmatlan a kézzel tapintható feszültség oldására, amiben ezek az emberek élnek. Sokkoló látvány belülről a szirénázó mentőautó, amely élet és halál határán táncoló emberhez igyekszik, és a mentősök tele szájjal vigyorognak odabent. De ha az ember látja utána a büszkeséget és boldogságot az arcukon, amikor egy sikeres újraélesztés után átadják a beteget a klinikán, megérti: a nevetés a védőfelszerelés része.
•
A kisöreget megverték, de nagy baja nem látszik. Felhorzsolta az orrát, meg azt mondja, fáj az arca. Tudja, ki tette, feljelentést akar tenni. A fején van egy púp, de mint kiderül, az nem sérülés, csak a koponyacsontja.
– Hát a foga?
– Az is fáj.
– Menjen, igyon meg rá egy üveg hideg sört.
– Nem iszom, nem dohányzom, kizárólag kurvázom.
– Hát azt erre a panaszra nem tudom javasolni – zárja a beszélgetést a mentős, és ezzel „visszaadja” a mokány férfit a rendőröknek: vigyék a kórházba látleletet vetetni.
•
– Mindenki pattanásig feszült, ha már ránk kerül a sor. Mindenki csak vár, és ha egy kicsit nem úgy viselkedünk, ahogy elképzelték, már robbannak – magyarázza Szántó Gábor mentőtiszt. – Az ilyen veszélyhelyzet az élethez tartozik, de senki nem készül fel rá. A vérkeringés leállása esetén minden perc végzetes lehet. Csak az, ha a beteg szívmasszázst kap, amíg mi a helyszínre érünk, harminc százalékkal növeli meg az esélyeit a következőkben. Senki nem állítja el a vérzést, nem fekteti a beteget stabil oldalfekvésbe. A bejelentéssel nem kapunk hasznos információkat: rosszul van, mondogatják, rosszul van. De mije fáj, kérdezi a diszpécser. Nem tudjuk, jöjjenek, rosszul van. Így azt is nehéz eldönteni, melyik kocsi menjen. És amikor már vonulunk, sok embernek eszébe sem jut, hogy lehúzódjon előlünk. Előfordult olyan, hogy újraéleszteni mentünk, és valami nagyfiú nem hagyta, hogy megelőzzük: nekiállt a mentővel versenyezni, nyomta neki a gázt, egészen a piros lámpáig, ott mi átmentünk, ő meg: satufék. De még aki nem rosszindulatú, az sem tudja eldönteni, mit csináljon, mert ez már nem tartozik hozzá a vezetési rutinjához. Így a négysávos utakon inkább a villamossínen meg a szembesávban megyünk. Ott legalább biztosan észrevesznek.
•
Éjszaka van, ritkulnak a riasztások. Ami bejön, az is inkább szállítási feladat, orvostól kórházba, kórházból klinikára. Egy órát üldögélünk az állomáson: valaki a számítógépen játszik, apró figura ugrál a képernyőn, kerülgetve a digitális ellenfeleket. Néhányan a tévét bámuljuk; az egyik sofőr az érettségire készül, kockás füzet az asztalon: társa segít neki a másodfokú egyenletekkel. Rendőrök telefonálnak: az algyői úton kóvályog egy ember, rá kellene nézni. Megindulunk. Kendő, otthonka, klasszikus falusi asszony, leszámítva a körszakállt. Mellette két kiló kenyér, egy üveg kannás bor – fele elfogyott – meg egy bevásárlószatyor. Pulzusa, vérnyomása, cukra rendben van, a kérdésre, hogy mit is keres éjjel a négysávos út közepén, nem nagyon tud felelni. Stenfaszát, mormolja, csak vigyenek haza az otthonomba.
– Gyógyszert szed, kedves? – érdeklődik a mentős.
– Szedek.
– És mire szed gyógyszert?
– Fulladok, azért. Döglődöm, nem vitás.
– De maga ivott, kedves, nem tudja, hogy gyógyszerre nem szabad?
A barátságos, lefegyverző hangnem végül meglágyítja az asszonyt, először felajánlja a két kiló kenyeret, majd a bevásárlószatyorból vesz ki egy csomag nyers húst, azzal kínálgatja a mentőst, csak vinnék haza. Süsse meg inkább, majd akkor megeszem, cselez a férfi, különben is, milyen hús ez?
– Én nem tudom, milyen dögből vájták ki – hangzik a felelet. Némi tanakodás után az asszonyt beviszszük a kórházba, nyilván a pszichiátrián van a helye. Két nővér kíséri, amikor eltűnik a szemem elől, de még hallom panaszos hangját: háromszor tették százéves édesanyám a koporsóba, nem vitás.
•
A negyvenes asszonynak nagy fájdalmai vannak, az ágyon fekszik, valószínűleg az epéje rendetlenkedik. Nagyfia a ruháját csomagolja, papucsot keres, riadt tizenöt éves – igyekszik felnőttként tartani a frontot. Messze vagyunk a központtól, a külvárosban. Az asszony okos és összeszedett, a betegség legyűrte, de fájdalmát gyorsan elűzték. – Hamar kiértek – jegyzi meg, mint aki rosszabbat várt. Dicséretnek vékony ez, mégis érződik, sokat jelent a mentősöknek. Ők is rosszabbhoz szoktak.
– Ez a munkánk – közli a sofőr önérzetesen, és kezében a mentős táskával kiballag a kocsihoz.