Válság alulnézetből

– Amikor megtudtam, hogy elbocsátásokat fognak bejelenteni, szabályos hányingert kaptam. Már ne haragudjon, hogy ezt mondom, de így történt, mit csináljak? Nálam így jelentkezik az idegesség.
Körülbelül idáig jutottam a beszélgetésben Mézes Csaba munkavállalóval az elsősorban műanyag autóalkatrészeket gyártó, Veritas nevezetű dunakiliti cég konténer-munkásszállójának ebédlőjében, amikor utánam lépett a biztonsági őr:
– Itt nem tartózkodhat – jelenti ki. – Most szóltak a központból, hogy nincs engedélye. De én vagyok a hibás, mert nem kérdeztem – teszi hozzá.
– Hiszen ez csak egy ebédlő… – ellenkezem erőtlenül.
Na mindegy, ha engedély kell, hát kérek. Hiába azonban, Jáger István ügyvezető igazgató – legalábbis a titkárnője, ameddig a telefonon eljutottam – hajthatatlan. Bizonyára kellemetlen napokat kell megélnie, azért ilyen ideges – zárom le magamban a közjátékot.
De talán akaratlanul is jót tett, hiszen így a lélektelen doboz helyett legalább egy kávé mellett tudjuk folytatni a beszélgetést Dunakiliti egyik vendéglátó-ipari egységében a férfival és két munkatársával, Fekete Zoltánnal és Tóth Csabával.
A szót egyébként a negyvennégy éves Fekete Zoltán viszi. Érettségivel és felszolgálói szakmájával már az ország, de még a horvát tengerpart számos helyén is dolgozott – hol néhány hónapot, hol több évet. Mikor merre alkalmazták. Dunakilitire egy bérmunkás-közvetítő cég által került.
– Itt már nyolcadik hónapja dolgozom, de mondhatom, nagyon jó hely. Nagyon jó… – teszi hozzá még egyszer. – Nem is nehéz, csak etetni kell a gépet. Nagyon sajnálnám, ha elveszíteném. A százhúszezer forintot is megkeresem. Sőt, néha a százharmincat is. Még kocsit is tudok mellette tartani.
Az autót a felesége használja, minek is kellene neki ide, jegyzi meg, ő csak a részletet fizeti utána. Amikor az euró 280 forint fölé is kúszott, akkor a havi szokásos 28 ezer forint helyett 40 ezret.
– De most már talán beáll a régi rend – reménykedik a férfi. – S tudom fizetni tovább a részleteket. Szóval nagyon jó hely – ismétli sokadszor. – Csak kicsit messzi van.
Fekete Zoltán éppen az ország túlsó szegletében, a Szeged közeli Röszkén lakik. Háromhetente utazik a feleségéhez meg a 18 éves lányához. Ha többször menne, úti költségre költené szinte a teljes fizetését. Egy utazás oda-vissza a húszezer forintot közelíti.
Társai hasonló cipőben járnak. A huszonéves kunmadarasi Tóth Csabának mezőgazdasági végzettsége van – kertész és traktoros –, de egy percet sem dolgozott a szakmájában. A harmincas éveiben járó sajószentpéteri Mézes Csaba péknek tanult, de fizikailag nem bírta. Valamennyien távol élnek a családjuktól – Mézes Csaba két-három havonta tud találkozni a menyasszonyával –, s valamennyiüket valamelyik bérmunkás-alkalmazó cég közvetíti ide-oda az országban.
– Több tucatnyi embert bocsátottak el aznap – tér a közelmúlt eseményére Mézes Csaba. – Elsősorban a próbaidősöket. Ők olyanok, akiket legfeljebb három hónapja vettek fel a céghez. Ja, meg bérmunkásokat.
– Meg olyanokat, akiknek sárga lapja volt – teszi hozzá Fekete Zoltán. – Ezek olyanok, akik nem dolgozik rendesen. Későn jön be valamelyikük, vagy előbb hagyja abba a munkáját, ilyesmi. Mondok egy példát: 21.58-ig tart a munkaidő, de ő már 21.40-kor leáll, mondván, hogy készen van a normájával.
– Nem érdemes túlteljesíteni?
– Nehéz ügy – válaszolja egyikük. – Kifizetnék, de annak az a vége, hogy mindenkinek felemelik a normáját. Ezért, aki nagyon buzgó, arra rászólnak a többiek.
– Dolgoznak itt szlovákok is vagy húszan – jut még eszébe Mézes Csabának –, de ők csak az év végéig.
– Nekik is felmondtak?
– Ők mondanak fel. Euróban kérik a fizetésüket, de erről szó sem lehet. Inkább odább állnak.
Nem mindenki olyan szerencsés azonban, mint az említett férfiak. Hatalmas, 120 négyzetméteres lakásba lépek a falu főutcáján.
– Engem említett példaként a polgármester, mint akit elbocsátottak? – kínál hellyel az asszony, érdeklődésemnek láthatóan örülve. – Hát igen, csodálkozott is mindenki. Özvegyként tizenegy éve dolgoztam a cégnél, s közben felneveltem a két gyermekemet.
Arcán zavart mosoly, mint aki még mindig csodálkozik, hogy ez megtörténhetett vele.
– Pedig tavaly a kötelező túlórára még akkor is bementem, amikor a sógornőm lánya ballagott. És még örülhetek, ha 54 évesen olyan helyet találok, ahol nem minimálbéren alkalmaznak. Azt sem tudom, a házat hogyan fogom fenntartani. Valamikor disznót neveltünk a férjemmel, abból építettük.
– Szükségük volt ekkorára?
– Akkoriban mindenki nagyot épített.
Az asszonyhoz, akinek az aláírásával, vélhetően a lányától, később nyilatkozat-visszavonó elektronikus levél érkezett – nevét ezért is mellőzöm –, Dunakiliti polgármestere, Szokoli Sándor irányított.
– Egyelőre nem érezzük a válságot – válaszolja kérdésemre a faluvezető. – Mifelénk ugyanis egyelőre szinte mindenki el tud helyezkedni, aki dolgozni akar.
– Boldog környék – jutnak eszembe az ország számos egyéb helyén szerzett tapasztalataim. – Magas iparűzési adó bevétellel…
– Azért van abból kiadás is – kapja fel a fejét Szokoli Sándor. – Hatvan milliót fizetnek be a cégek, s ezért elvárják például, hogy a telephelyükhöz vezető út télen-nyáron rendben legyen. Nem beszélve arról, hogy több helyre nem is pályázhatunk, mert nincsenek égető anyagi gondjaink. Persze, ha elhúzódik a válság, s kevesebb megrendelésük lesz a cégeknek, akkor kevesebbet adóznak is. Februárban, amikor a költségvetésünket tárgyaljuk, már okosabbak leszünk.
Most pedig távolodjunk el átmenetileg a nyugati határszélről, egészen a Heves megyei Hatvanig, ahol a világ legnagyobb autóipari beszállítójának, a Boschnak az üzeme ontja magából az alkatrészeket. A tempóból az utóbbi hetekben ők is visszafogtak, nemrégiben 68 bérelt munkástól vált meg a cég.
– A válság hatása nálunk csak később csapódik le – tudom meg Szilvási Istvántól, az Észak-Magyarországi Regionális Munkaügyi Központ hatvani kirendeltségének vezetőhelyettesétől. – Sőt, októberben az előző havinál valamivel alacsonyabb is volt a munkanélküliség.
– És az előző év hasonló szakához viszonyítva?
– Ahhoz képest, sajnos, 110 fővel magasabb. Egyébként rendre az évnek ebben a szakában lehet a legjobban elhelyezkedni.
– Ennek mi az oka?
– Az, hogy a térségünkben számos elektronikai cikket gyártó üzem igényli az idénymunkásokat. Ilyenkor készülnek például azok a tévék, amelyek a karácsonyfa alá kerülnek.
– Idén is? – csodálkozom. – Hiszen mindenki válságról beszél, a várható csökkenő jövedelmekről. Ilyenkor legkevésbé egy új tévére van szükség.
– Lehet, hogy ön vagy én így gondolkodunk. De a legtöbben, akik elhatározták, hogy megveszik azt a tévét, nem hajlandóak lemondani róla, történjen akármi is.
– Ezek szerint tehát a munkaerőpiacon még nem érződik a válság? – térek vissza eredeti kérdésemre.
Szilvási István papírt vesz elő, hullámvonalat rajzol rá. A hullámvölgy aljára számot ír – 1600-1700-at, s azt, hogy október – a tetejére pedig 2200-2300-at, mellé, hogy február.
– Évről évre így hullámzik a térségünkben a munkaerőpiac. A mostani válsággal kapcsolatban az a nagy kérdés, hogy a szokásos februári hullámhegy, amikor a legnagyobb a munkanélküliség, megmarad-e akkorának, mint az utóbbi években, vagy pedig növekszik, s eléri a 2400-2500-as, netán a 2600-es számot.
S most térjünk vissza az ország nyugati szélére, egy újabb autóalkatrész-gyártó üzemhez, az osztrák határ mellett fekvő Sopronkövedre.
– Tizennyolcadik éve termelünk Magyarországon, de csoportosan most először kellett elküldenünk munkavállalókat – hallgatom Rózsás Zoltánt, a település szélén termelő Autoliv Kft. humánpolitikai osztályának vezetőjét.
A svéd alapítású és központú vállalkozás, amelyet az amerikai tőzsdén is jegyeznek, viszonylag kis részét uralja az autóiparnak, de annál fontosabbat: azt, amelyik az utas védelméért felelős. A világon futó autókban lévő ilyetén eszközök harminc százaléka Autoliv-termék. Öt földrész – de elsősorban Európa és Észak-Amerika – nyolcvan gyárának negyvenezer alkalmazottja ontja a gyermeküléseket, légzsákokat, biztonsági öveket. A sopronkövesdi gyár elsősorban az utóbbiban jeleskedik.
Magyarországon 1990-ben vetette meg a lábát a cég, s szárnyalása látványossá különösen az utóbbi években vált, akkor, amikor is az alkalmazottainak a számát megtízszerezte.
Hogy aztán idén beüssön a krach. Persze nem a szó eredeti értelmében, vagyis nem csődöt jelentettek, ám az előzőekhez képest mindenképpen érezték a visszaesést.
– Már a nyáron megakadtak a korábban egyenletes ütemben növekvő megrendelések – említi Rózsás Zoltán –, amit aztán szeptemberben megfejelt a válság.
Az ilyesmi általában nem elbocsátással kezdődik, hanem a tervezett munkásfelvétel elmaradásával. Az Autoliv szeptember közepére újabb 40-50 alkalmazottal bővítette volna munkavállalóinak a körét, ám a megrendelések elmaradása miatt erről már lemondott.
Néhány hét múlva felgyorsultak az események. Ekkor már az alvállalkozóknak kiadott korábbi munkáikat is inkább a saját dolgozóikkal végeztették.
Az újabb fejleményekre pedig már csak néhány napot kellett várni: október közepén a 26 dolgozójától vált meg az ezer főt foglalkoztató cég.
– Arra sem lett volna lehetőség, hogy csökkentett munkaidőben foglalkoztassák az alkalmazottakat? – kérdezem.
– Nálunk ennek nincs kidolgozva a módja – hangzik a felelet –, ellentétben például Németországgal. Az ügyvezető igazgatónk onnan érkezett, ő mesélte, hogy náluk ilyen esetben a bér nyolcvan százalékát a cég fizeti, a többit az állam.
– S ha kevesebb műszakban dolgoztatnák a munkavállalóikat, mint például Szentgotthárdon?
Az Opel motorgyár október elején másfél hétre állt le, ami kilenc műszakban 140-150 dolgozót érintett. Később újraindult a termelés, ám két műszak helyett csupán egyben. Ennek a részleteiről később kérdeztem Légrádi Editet, a cég sajtószóvivőjét, ám ő minden igyekezetem ellenére elzárkózott a nyilatkozattól.
– Azt tervezzük – folytatja a sopronkövesdi Rózsás Zoltán –, hogy az esetleges további kényszerleállás idejére a munkavállalóink az alapbérüket kapják meg. Ez a teljes jövedelmüknek körülbelül 90 százaléka. Elhúzódó válság esetére ez persze nem megoldás, hiszen olyan bért, ami mögött nincs termelés, hosszú távon nem tudunk kifizetni.
Év végi leállás egyébként minden autógyárban természetes, ám ez általában két hétnél nem hosszabb. Most ennek legalább a háromszorosára számít Rózsás Zoltán. S ha még a jövő év elején sem áll vissza a megszokott menet, akkor 2009-et a szabadságok kiadásával kezdik. A néhány hónapos csökkentett üzemmód után, tavasszal pedig csak-csak visszaáll a régi termelési menet, reménykedik a férfi.
De aki biztosan meg tudná mondani, hogy ez így is lesz, az legalább érdemes egy közgazdasági Nobel-díjra…