Ilyen állapotban van a kórházba került Dévényi Tibor
origo.hu
India ambíciói óriásiak. S nem alaptalanul, ipara robbanásszerűen növekszik, informatikusai a világ legjobbjai közé tartoznak. Ugyanakkor lakóinak fele – közel hatszázmillió ember – mélyszegény. Az ellentmondás óriási, kérdés, hogy sikerül-e feloldani.
– Tíz év múlva mi leszünk a világ vezető hatalma – magyarázza Raman. – De ha tíz év múlva nem is, akkor tizenöt múlva biztosan. Vagy mi, vagy Kína, csak ez a kérdés. De mi leszünk azok, mert mi beszélünk angolul.
– És Amerika? – nézek Ramanra. – Amerikával nem is számoltok?
– Amerika megáll – tesz egy vízszintes mozdulatot a tenyerével a fiatalember. – Kelet pedig megy felfelé – tartja most a karját olyan szögben, ahogy a repülők szoktak felemelkedni a földtől.
Magam is erre az emelkedésre vagyok kíváncsi, azért is utazom Indiába.
Raman egyébként egyike annak a nyolcvanezer egyetemistának, aki éppen Amerikában szívja magába a tudást. Amikor végez, informatikus lesz. Azt mondja, mindenképpen visszajön Indiába.
– Nem csak én, mindenki jön vissza. S nem csak az indiaiak. Mi most ugyan egy török légitársaság gépén utazunk Delhibe, de majd ha belföldi járatot veszel igénybe, lehet, hogy találkozol európai pilótával is – magyarázza egyre fokozódó lelkesedéssel. – Otthon nem kap állást, nálunk viszont korlátlanok a lehetőségek a képzett munkaerő számára. Csak úgy szívjuk magunkba… – tesz most mindkét tenyerével olyan mozdulatot maga felé, mintha ő maga volna India.
A fiatalember szavain felvillanyozódva lépek ki a világ leendő vezető hatalmának nem különösebb repülőterére – Isztambulé összehasonlíthatatlanul korszerűbbnek látszik –, ahol a hétköznapok valósága fogad. Pontosabban az áldozataikra váró cápák – nem csak én mondom, a kifejezést egy útikönyvből kölcsönzöm –, akiket messzi el kell kerülni. Más szavakkal olyan taxisok serege, akik nemcsak szállítják az utasokat, hanem igyekeznek őket mindig a legjobb és egyben a legolcsóbb szállásra rábeszélni, természetesen teljesen önzetlenül, csupán az utas érdekében…
Óvakodj a csapvíztől!
Nem, én nem dőlök be nekik, inkább a reptéri pénzváltóhoz fordulok, az, ugyebár, nem csapja be az embert. Irodája kifogástalan, a falon elektronikus kijelzőn az átváltási ár.
Egyelőre 200 dollár is elég lesz, gondolom, csaknem tízezer rúpiát kell kapnom érte. Ő azonban 8500-nál megáll, majd amikor kérdően nézek rá, hozzátesz még öt darab százast.
– A többi?
– Commission – vonja a vállát. – Jutalék.
A nyomaték kedvéért papírt is ad – ám vagy a nyomtatóban kevés a festék, vagy a világítás elégtelen, netán az én szemem túl fáradt már a hosszú út után, de csak nem tudom kiolvasni az összeget.
Szóval ez itt így megy. Kezdem tanulni Indiát.
Ekkor már áll mellettem egy taxis, ajánlja szolgálatait. Nem hagyom azonban semmiféle szállásra rábeszélni magam, mutatom neki a címet, hová vigyen. Fejéhez kap, úgy szörnyülködik el.
– Nem jó hely – mondja, de ne neki higgyek, elvisz egy utazási irodába, ott ajánlanak olcsó és jó szállást.
– Most éjszaka? – ingok meg.
– Mindig nyitva van.
Ezt később is tapasztaltam. Az üzletek éjjel-nappal nyitva vannak, az álmos kereskedők nemhogy elküldenék a melegebb éghajlatra a lehetetlen órában érkező vevőt – ellenkezőleg. Örülnek, hogy akármennyire kis pénz is, de érkezett. Hogy is mondta Raman? Szorgalmuk a kínaiakéval vetekszik.
A férfi elkiáltja magát a parkolóban, mire több autó ablakából is álmos fejek bukkannak elő, ő pedig az egyikre mutat. Az autón taxi felirat sehol, benne mérőóra sem.
Háromszáz rúpiában egyezünk meg, amit az én emberem az angolul nem beszélő sofőrnek is bemond hindi nyelven. Végül is, nem sok 1000-1200 forint azért, hogy a repülőtérről a városba jussak.
Számla? Na, ez az a kifejezés, amit, úgy látszik, nem tanítanak az itteni nyelvórákon.
A sofőr egyre szűkebb utcákon kanyarog egyre nagyobb kátyúkat kerülgetve. Erre volna a turistainformációs iroda? Még szűkebb utcába kanyarodunk, amikor komótosan elválik a faltól – egy tehén.
Elütjük, villan át rajtam, ám a sofőr nem is lassít, hanem milliméterekre húz el az állat mellett. Ha lépett volna még egyet, egy tehénnel bizonyosan kevesebb, ám valószínűbb, hogy egy taxival – a legvalószínűbb azonban, hogy mindkettővel. Hátranézek, látom, a fal mellett még négy állat fekszik.
Nem részletezem, a végén minden jóra fordult, s én valóban elfogadható áron elfogadható tisztaságú helyen hajtottam hullafáradt fejemet a párnára.
Még eszembe jutott, hogy nem kellett volna csapvízzel fogat mosnom – a palackos víz kizárólagos használatának a fontosságára mindenki figyelmeztetett –, meg a pénzváltó, meg hogy hiába kértem számlát a taxistól – meg Raman, hogy ez az ország tíz év múlva a világ vezető állama lesz – na erre azért aludjunk még egyet…
Átlagéletkor: 26 év
Delhi egyébként csupán hídfőállás számomra. Némi védikus kalandozást – a félreértések elkerülése végett: az ősi indiai hagyományok megfigyelését – követően ismét repülőre ültem – s irány dél, Bangalore.
Igen, Bangalore. A város neve fogalom. Ez India leggyorsabban növekvő metropolisa, benne nem csak számos világcég központja, de még az ország űrhajózását is innen irányítják.
Ami viszont a világszerte ismertté tette Bangalore-t, az India gazdaságának húzóágazata, az informatika, amelytől az ország vezetői leginkább várják a gazdasági kiugrás lehetőségét – ennek megfelelően adtak lendületet beindulásának. Itt található India szilícium-völgye, magyarul, ide zsúfolódott az ország számítástechnikai cégeinek harmada, bevételük csupán tavaly 33 milliárd dollár volt.
– Az Infosyshez kérem – szállok be a piacon várakozó háromkerekű járművek, az autoriksák egyikébe –, az Electronic Citybe.
Az Electronic City a belvárostól húsz kilométerre délre fekszik. Valamikor ugyan a lakott területtől távol építették – afféle zöldmezős beruházás lehetett –, ám a szaporodó városlakók viskói azóta régen utolérték, sőt körülölelik.
Mert Bangalore hiába India egyik legmodernebb városa – repülőterét például fél éve adták át, s a világon bárhol megállná a helyét –, a szegénység itt is szembetűnő. A város a tízezer dollármilliomos – és a több millió szegény lakóhelye.
Hanem az Electronic City! Mintha egy másik világba csöppentem volna! A negyed utcái csöndesek, árnyasak, rendezettek, szemétnek nyoma sincs. A kerítések mentén gépfegyveres őrök figyelnek – az Infosys 32 hektárt körbeölelő kőkerítésének tetején feszülő vezetékekben pedig 8000 volt a feszültség.
– Hét informatikus alapította a céget 1981-ben, összesen 250 dollárral – jegyzetelem Sarah, a kíváncsiskodó újságírók információkkal való ellátására szakosított kedves, fiatal hölgy szavait a hangtalan golfautón, amely körbevisz bennünket a mintaszerűen parkosított területen. Oktatási és kutatási központ, uszodák, bankok, sőt egy szálloda mentén haladunk. – Ma a több mint százezer alkalmazottunk a világ 586 cégének nyújt teljes körű informatikai szolgáltatást. Az alkalmazottak átlagéletkora egyébként 26 év.
Bill Gates története jut eszembe, aki hasonló indulótőkével vált a világ leggazdagabb emberévé. Hírlik egyébként, hogy Gates is nagyra tartja az itteni informatikusokat, s állítólag azt találta mondani, hogy Dél-Indiában találkozott a világ legokosabb embereivel. Ezért aztán – idézem Sarahnak a szóbeszédet –, ha komoly számítástechnikai feladatot kell megoldani, ide küldi, pontosabban küldte visszavonulásáig az embereit konzultációra.
– Kétségtelen – bólint Sarah –, hogy megrendeléseink hetven százaléka az Egyesült Államokból érkezik. Az első háromnegyed éves bevételünk több mint négymilliárd dollár, a cég piaci értéke pedig szeptember 30-án 19 milliárd dollár volt.
– S hogyan érinti a céget a mostani világválság?
– Ezt a későbbi eredményeink alapján tudnám megmondani – tér ki a válasz előöl a hölgy.
Ha Sarahtól nem is kapok efféle adatokat, India egészére vonatkozóan viszont igen – az újságok hasábjain. Nos, az idénre várt elképesztő méretű, 8-9 százalékos növekedés helyett vélhetően be kell érniük 6 százalékossal – hiszen India kivitele elsősorban az Egyesült Államok és Európa piacaira kerül, ott pedig kétszer is meggondolják mostanában a polgárok, mire költsék a dollárjaikat és az euróikat. Nem csekély viszont India belső fogyasztása sem. A milliárdon felüli lakosságú országban 100 millió embernek telik luxusra, s 400 millió sorolható a középosztályba. A két számot összeadva kijön Európa lakossága…
Haszontalanok hada
Ha Indiáról bármi csekély fogalmat akarok alkotni magamnak, akkor Bombayt nem kerülhetem el.
Szállást a Tádzs-Mahal Hotel közelében találok, az utca ennek megfelelően telve rendőrökkel. Azt hiszem, ennél biztosabb helyet keresve sem találhattam volna a városban…
– Tata-érdekeltség – mutat az elhíresült épület felé a recepciós öregúr. – A Tata név pedig fogalom Indiában – csillan a szeme, látva érdeklődésemet. – A család a XIX. század végén alapozta meg a vagyonát a textilipari termékeivel, ám hamarosan érdekeltséget szereztek a nehéziparban s az energetikában is, mára pedig a gazdaság minden területén jelen vannak, India határain túl is.
Igen, erről hallottam már. Övék például a Jaguar autógyártó cég, az egyik legnagyobb brit acélipari óriás – állítólag több mint 10 milliárd dollárt adott érte –, sőt az egyik angol teaforgalmazó cég is – sok egyéb mellett…
A cégbirodalom központja pedig Bombay. S persze nemcsak az övé, hanem egyéb indiai cégóriásoké is. Bombay az ország gazdasági, pénzügyi központja.
A városba egyébként néhány nappal a terrortámadást követően érkeztem. Az események persze uralták a közbeszédet, az újságok címlapjait az újabb és újabb fejleményekről szóló híradások bérelték ki.
Persze magam is kíváncsian jártam körbe a hirtelen világhírnévre szert tett épületet – már amennyire a kordonok engedték –, ám elég volt néhány utcányira eltávolodnom tőle – hogy máris Bombay mindennapjaiba csöppenjek. Abban pedig, mint cseppben a tenger, egész India benne található. Ráadásul elképesztően közel egymáshoz, szinte egymásba nőve. Nem is lehet ez másképp, hiszen a világváros területe akkora, mint Budapest – 16 millió lakossal.
A kikötőig villasor nyúlik – szinte minden épületét fegyveres őr vigyázza. A főutak járdáit viszont rudakkal alátámasztott, vászontetejű lakóhelyek foglalják el.
Amint közelükbe érek, gyerekek vesznek körül. Egy ötéves formájú kislány tökéletes hátraszaltót rögtönöz a kedvemért, majd mutat a szájára. Tétován nyúlok a hátizsákomba, hogy a nálam lévő banánt odaadjam nekik. A gyerekek azonban csöppet sincsenek zavarban, máris osztják szét egymás között a gyümölcsöt és falják. Ameddig ellátok, kalyiba kalyiba hátán. Bombay lakóinak a fele, nyolcmillió ember él nyomornegyedben.
Késő este érek vissza a szállásomra, az utcák most csendesek. A szálloda kerítésénél asszony alszik a járdán, alatta csupán papundekli. Beljebb, a fal mellett egészen kicsi gyerek. Alszik ő is. Erről írhatta a költő a harmincas években, hogy „háltak az uccán”.
– India arról álmodik, hogy hamarosan a világ vezető hatalmává válik… – idézem Raman szavait az esti vacsoránál Isabelnek. Az argentin lány csaknem egy éve csavarog az országban, szinte minden táját bejárta már. Udvariasan érdeklődik a tapasztalataim felől.
– Egyre nagyobb feszültséget érzek bennük – gondolkodik el, amikor a bombayi nyomornegyedet említem. – Hiszen sokan élnek nagyon jól, sokan pedig nagyon rosszul.
– Ez mindig is így volt – jegyzem meg.
– Igen, de eddig megnyugodtak a vallásukban, hogy ha most nem is jó nekik, de majd az lesz a következő életükben. Most azonban folyamatosan bombázzák őket a hirdetések, hogy fogyasszanak többet. Erre pedig esélyük sincs. Az az igazság – halkítja le a hangját –, hogy Indiában minden rendben volna, s tényleg a világ vezető hatalmává válhatna, csak az alig termelő s alig fogyasztó lakói ne volnának. Az a sok százmillió „haszontalan” ember…
origo.hu
borsonline.hu
life.hu
hirtv.hu
haon.hu
origo.hu
mindmegette.hu
vg.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu
origo.hu