Kétszáz gyilkos kerestetik

A gyilkosok pedig köztünk járnak. Ez így persze túlzásnak tűnhet, netán hatásvadász kijelentésnek, hiszen az évente több száz emberölés tetteseinek döntő többsége végül rács mögé kerül. Ám, ha arra gondolunk, hogy 5-10 ügy felderítése megreked, a tettesek pedig rejtve maradnak, már nem is olyan kicsi a megoldatlan ügyek száma. Körülbelül kétszáz büntethető gyilkost nem találnak.
Van-e remény arra, hogy valaha is megbűnhődjenek a tettükért?
Van.
Kovács Lajosnak, a Nemzeti Nyomozó Iroda nyugállományú osztályvezetőjének a tanulmányát olvasom. A mesterdetektív az elmúlt években a döglött ügyekre specializálta magát, s dolgozatában példákkal bizonyítja, hogy a gyilkos sohasem érezheti magát biztonságban. Hiszen változhat a bűntársak közötti érzelmi kapcsolat. Pándy András, a brüsszeli sorozatgyilkos ellen az őt fokozatosan meggyűlölő lányai szolgáltatták a legközvetlenebb bizonyítékokat – közel tíz évvel a szörnyű családirtást követően. Csökkenhet a bűntársakat összetartó erő is. Ez vezetett például Szlávy Bulcsú gyilkosainak elfogásához – hat év elteltével. Farkas Helga megölésének rejtélyét az egyik tettes halála oldotta meg – ekkor vallott a felesége, tudva, hogy annak már úgysem árthat, aki érzelmileg közel áll hozzá. S a sort hosszan folytathatnánk: ma már lehetőség van vádalku kötésére, nem beszélve például olyan új tudományos módszerről, mint például a DNS-vizsgálat.
Most induló sorozatunkban leporoljuk a döglött ügyeket tartalmazó aktákat. Természetesen nem mind a kétszázat, csupán a legérdekesebb, legtanúulságosabb történeteket. Mostani riportunkban két idős asszony meggyilkolásáról írunk, más alkalommal olyanokról, akiknek az életmódja, foglalkozása – taxis, prostituált, homoszexuális, az illegalitás mezsgyéjén egyensúlyozó vállalkozó – miatt nehéz megtalálni a gyilkosát; bemutatunk majd leszámolásos eseteket, bérgyilkosságokat is; valamint külföldiek sérelmére elkövetett bűntetteket.
A történetek értékelésére pedig  Kovács Lajost kérjük.
Riportjainkkal az izgalmas olvasmányok nyújtása mellett nem titkolt célunk az sem, hogy felkérjük olvasóinkat, nyomozzanak együtt velünk. Ha bárkinek bármiféle információja van az egyes ügyekkel kapcsolatban, adja tudtunkra, hátha éppen az ő általa nyújtott adalék az, amely a rejtély megoldásához vezethet.
Ne hagyjuk, hogy a gyilkosok szabadon mászkálhassanak közöttünk!

Holttestek a Mária körúton
Özvegy Kovács Dezsőné, vagy ahogy mindenki hívta, Jolánka néni 1995. szeptember 28-a estéjén elégedetten lépett be a kecskeméti Mária körút 12-ben található házának magas, zárt kapuján. Hogyne, hiszen aznap már másodszor söpörte el a faleveleket a háza elől. Szokása szerint evvel kezdte a reggelt, ám ezen a csütörtöki napon különösen sok levelet hullajtottak a platánok – csak nem maradhatott így éjszakára. Kissé el is fáradt, hiszen sarokházban lakott, így az utca sarkán túli rész is hozzá tartozott. Hiába, na, nem könnyű egy ilyen idős, 85 éves asszonynak rendben tartani a háza táját.
Amikor belépett a portájára, egy pillanatra ugyan meglepődött, hogy a kapu nem volt bezárva. Úgy látszik, szokása ellenére nyitva felejtette. De most már mindegy, nem lehet belőle semmi baj, ma itt éjszakázik nála a nevelt lánya, Marika is.
Marikának, vagyis a 76 éves Fuszkó Sándornénak külön lakrésze volt a házban, külön bejárattal. Nem mindig maradt itt éjszakára, sőt, mondhatni, ritkán, hiszen a Széchenyivárosban lakást tartott fenn – de most kivételt tett.
Jolánka néni gondosan bezárta maga mögött a kaput, a seprűt a helyére tette, majd bement a konyhába, onnan pedig a szobába.
– Hát ezt meg miért hagytam nyitva? – lepődött meg a szekrény tárva maradt ajtaját látva. Közelebb lépett, amikor látta, hogy a fiók is ki van húzva. – Úristen, itt járt valaki!
Ekkor vált el egy árnyék a faltól.
– Maga meg mit keres itt? – kiáltott Jolánka néni, s rémületében indult kifelé, hogy segítséget kérjen.
Ekkor érte az első ütés. A fejére sújtott, ami be is tört, vére a falra fröccsent. A következő ütéstől megtántorodott, de azért annyi ereje még maradt, hogy az előtérbe szaladjon.
– Marika! – kiáltott. – Marika!
A kéz ismét emelkedett, és ismét lesújtott. Az asszony önkéntelenül a feje elé emelte a kezét, ám hiába,  mindez nem segített rajta, karja a hatalmas ütéstől nyíltan tört. A kéz pedig emelkedett és sújtott, a láb pedig taposott és rúgott. Némelyik  ütés önmagában is halálos lett volna, azonban a támadó így biztosra ment.
Ekkor lépett ki az udvarra Marika. Nevelőanyjához ugrott, hogy segítsen rajta, ám a kéz rá is sújtott, majd megragadta a gallérját, s a fejét a fal felé rántotta. Majd ismét és ismét, egészen addig, amíg az áldozat mozgott. Amikor elernyedt a teste, a tettes Jolánka néni mellé fektette, akinek a kötényzsebébe nyúlt. Kivette belőle a kulcsot, a kapuhoz lépett, fülelt egy ideig, s amikor semmi zajt nem hallott az utcáról, elfordította a zárban, kilépett, majd gondosan becsukta maga mögött a kaput, s távozott.

A fenti kép a kettős gyilkosságról számos tanúvallomás átböngészését és több beszélgetést követően alakult ki bennem, ám így is sok kérdőjel maradt. Biztos, hogy a gyilkos a nyitva felejtett kapun surrant be, s nem a kapu fölött mászott be? Egyetlen elkövetőt kell keresnünk, vagy többet, s esetleg nő is van közöttük? A lakásból már ekkor is vittek el értékeket, vagy csak később, amikor betörtek? Kérdések, amelyek teljes bizonyossággal máig megválaszolatlanok. Egy azonban biztos: azon a bizonyos estén a két idős asszonyt brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak.

– Azt hittem, motort akar venni – hallgatja az üzletvezető kedvetlenül, hogy a tizenhárom évvel korábbi kettős gyilkosság ügyében keresem. – Igen, hallottam, mi történt ebben az épületben, persze. De mi közöm van nekem ehhez?
– Semmi – igyekszem csillapítani –, semmi. Csupán szeretném megnézni a házat, ahol az eset történt.
– Azt már hiába nézi, teljesen átalakítottam. És nem is csak én, hanem az, aki az örökösöktől megvette a házat.
Kovács Dezsőnének két fia volt, mindkettő Amerikában él, persze, hogy nem költöztek a házba, hanem inkább túladtak rajta.
– Na, jól van, jöjjön – vezet végül körbe az üzletben a férfi, látva, hogy nem tágítok. – Azt mondták, itt feküdtek a holttestek – mutatja a helyet a nyitott teraszon. – Ez volt a nevelt lány lakása, ezt raktárrá alakíttattam. Csak a kaput hagytam meg, az olyan jó magas.
Afféle szekérbejáró lehetett, tömör kapu, vele szemben pajta, raktárrá alakítva az is. A kapun kisebb bejárat. Ezen távozhatott a gyilkos.
– De a nevem közzétételéhez nem járulok hozzá – figyelmeztet a férfi. – Nem tenne jót a vállalkozásomnak, ha bárki is összefüggésbe hozna a gyilkossággal.
Nyugtatom, ezt senki sem feltételezi.

A tömör kaput az utca felől is megnézem. Ennek támasztották a szomszédok a létrát a következő nap estéjén. Elvégre mégiscsak furcsa volt, hogy Jolánka nénit egész nap nem látták – még csak a faleveleket sem söpörte el. Zörgettek az ablakán – a leengedett redőny rései közül egész nap lámpafény szűrődött ki, már ez is furcsa volt –, ám hiába. Az egyik szomszéd végül átmászott a kapun, majd a túloldalon leereszkedett.  Szörnyű látvány fogadta: két letakart holttest, körülöttük vértócsa.
– Ott fekszenek a bejáratnál – nyitotta ki a kaput belülről sápadtan, alig néhány másodperc elteltével. – Azonnal szólnunk kell a rendőrségnek.
A rendőrök pedig jöttek is azonnal, s megkezdték a helyszíni szemlét, amit még másnap is folytattak. Később kihallgatták a szomszédokat, rokonokat, ismerősöket, mindenkit, aki csak szóba jöhetett, ám a kép csak nem állt össze. A nyomozást a következő év szeptember 13-án zárták le – hogy még annak az évnek a decemberében ismét megnyissák.

– Az utcai beszélőn láttam, hogy Micáék új kocsival érkeztek. Kérdeztem, honnan van? Hát, amiről beszéltünk, válaszolták. Te jó ég! Ezek szerint ők tették el láb alól a két öregasszonyt, ütött belém.
Jakab Gusztávval beszélgetek a kecskeméti börtön egyik elkülönített helyiségében. A férfi 33 éves, amiből eddig tizenkettőt rács mögött töltött. Valamennyit vagyon elleni bűncselekmény miatt. Az utcai beszélő intézményével egyébként magam is találkoztam, amikor elhaladtam a börtön előtt, éppen egy idősebb pár kiabált valakinek, aki egy második emeleti ablak mögül válaszolgatott nekik. Így érkezhettek annak idején Jakab Gusztávhoz is.
– Mica a nagynéném volt, ott laktak akkoriban a Füzes utca 14.-ben – folytatja a kigyúrt férfi. – Alig néhány méterre a Mária körút 12.-től. Onnan rá is lehetett látni a kapura.
Igazat beszél Jakab Gusztáv, később, amikor a motorboltot felkerestem, magam is megnéztem a Mária körúttal párhuzamos Füzes utcát. Talán ötven métert kellett gyalogolnom a kapuval éppen szemben lévő rövidke keresztutcában. Az említett címen új kétemeletes sorházat találtam.
– Néhány éve építették – meséli egy idős néni, aki az egyik szomszédos ház udvarán söpröget. – De ne tudja meg, hogy nézett ki korábban. Régi, üresen álló ház volt a helyén, azt egy kolónia foglalta el – támaszkodik a seprűjére. – Évekig hadakozott velük a tulajdonos, hogy menjenek ki belőle, végül megunta, s egy délelőtt az egészet ledózeroltatta. Hanem – hajol közelebb – amikor az új épület alapját ásták, legalább ötven üres pénztárcát találtak a földben.
De térjünk vissza Jakab Gusztávhoz a börtönbe.
– Még ’95 nyarán mondta Mica, hogy meg kellene csinálni azt a házat. Merthogy annak az öregasszonynak nagy értékei lehetnek. Benne is lettem volna, miért tagadjam, de engem augusztus végén bevarrtak tíz hónapra. A következő év júniusában szabadultam, akkor mondták, hogy ők voltak. Mica, meg az élettársa, Szalma.
Jakab Gusztávot annak az évnek az ősze ismét rács mögött érte. Decemberben pedig jelentkezett, hogy szeretne néhány fontos információval szolgálni a Mária körúti kettős gyilkosság ügyében.
– Miért köpött? – adódik a kérdésem.
– Az az igazság, igencsak haragudtam Miskára, Mica fiára. Belevitt egy csoportosan elkövetett rablásba, amiért rám nyolc évet nyomtak, ő meg még egyet sem kapott, mivel akkor még kiskorú volt.
Szalmát annak idején nem kellett keresni, éppen előzetesben ült. Az azonban, hogy ő követte volna el a bűncselekményt, nem bizonyosodott be.
– Abban az időben mi Sükösdön dolgoztunk napszámban a parasztoknál, paprikát szedtünk – szolgáltatott alibit Szalma és Mica a nyomozóknak. Azok pedig felkeresték a pár által mondott gazdákat – akik közül az egyik annyira emlékezett, hogy az előző év őszén valóban dolgoztak nála alkalmi munkások.
A nyomozást ’97 áprilisában szüntették meg ismét. Még ugyanennek az évnek októberében Mica meghalt.

Az aktákat 2004-ben porolták le újfent. Bogdány Gyula, a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztályának akkori munkatársa – ma már vezetője – ismét átnézte az iratokat. De nemcsak azokat, amelyek a kettős gyilkossággal kapcsolatban keletkeztek, hanem a bennex szereplők előéletét is. Feltűnt neki, hogy Miskának, fiatal kora ellenére, már akkor számos balhéja volt.
A legtöbb besurranásos lopás.
Miska ekkor még tapasztalatlan volt – ezért az ügyek legtöbbje a rendőrségen végződött. Egyszer például az egyik kecskeméti irodaházba surrant be, s tulajdonított el egy pénztárcát, benne tizenkilencezer forinttal. A sikeres akción felbuzdulva hamarosan visszatért a helyszínre – ahol felismerték, s átadták a rendőrségnek. Ő pedig elismerte a tettét. Ezután házkutatást tartottak a családnál, majd a rendőrség épületében kihallgatták őt is, az anyját is. A procedúra a jegyzőkönyv szerint este hat órakor ért véget.
1995. szeptember 28-án, este hat órakor.
Vagyis alig két órával azelőtt, hogy a két idős asszonyt agyonverték. Azon a napon, amikorra ők azt vallották, hogy Sükösdön szedték a paprikát…
– Nem emlékszem a történtekre – vallotta újabb kihallgatásán Szalma is, Miska is. – Olyan régen történt már az…
Az akták pedig harmadszor is bezáródtak.

Sem bizonyíték, sem tanú, sem beismerés
Nem elég sejteni, hogy ki vagy kik lehetnek a tettesek, azt bizonyítani is tudni kell – értékelte a történetet lapunk számára Kovács Lajos. – A nyomozót sokszor a megérzései, más szóval az intuíciója vezeti az elkövetőhöz – itt azonban nem állhat meg. Tárgyi bizonyítékokra van szüksége vagy tanúkra, még inkább mindkettőre. A vádemelés, meg a majdani elmarasztaló ítélet azonban akkor a legbiztosabb, ha ezek mellett még rendelkezésre áll a lehetőleg ellentmondásoktól mentes beismerő vallomás is.
Nos, a kecskeméti Mária körúti kettős gyilkosság esetében, sajnos, egyikkel sem dicsekedhetünk.
Kezdjük a tárgyi bizonyítékokkal. Nem lehet biztosan tudni, hogy mit vittek el Kovács Dezsőné lakásából. A nyomozás során felvetődött betétkönyv, értékpapír, aranytárgyak eltűnése, ám mindezt minden kétséget kizáróan a rendőrség nem tudja bizonyítani. Nem lehet pontosan tudni ugyanis, hogy milyen értékei voltak a meglehetősen zárkózott áldozatnak. Aki erről a legtöbbet beszélhetett volna, az a nevelt lánya, Fuszkó Sándorné – ám őt vele együtt verték agyon.
De még ha lehetne is tudni, mi tűnt el, akkor sem bizonyos, hogy elégséges bizonyítékul szolgálna. Az üresen maradt házba ugyanis betörtek, talán többször is. Lehetséges, hogy már a gyilkosság éjszakáján, s miután a tettesek letakarták az áldozatokat, kirabolták a lakást. S ki tudja, hogy csak a gyilkos(ok) járt(ak)-e ott? Nem zárható ki tehát, hogy az idős asszonyok értékeit olyanok birtokolták, adják-veszik, akik valójában nem az életüket oltották ki, „csupán” az értékeiket tulajdonították el.
A gyilkosságnak tudomásunk szerint nem volt tanúja. Jakab Gusztáv vallomását fenntartásokkal kell fogadnunk, azok közül ugyanis, akiket tettesekként megjelölt, az egyik a haragosa. Ráadásul az is elő szokott fordulni, hogy a börtönlakók különböző vélt előnyökért olyasmiről tanúskodnak, amiről valójában nincs információjuk.
Sajnos tagadhatatlan, hogy a rendőrség a nyomozás kezdeti szakaszában hibát követett el. A környéken lakó valamennyi szóba jöhető elkövetőt fel kellett volna deríteni, s ellenőrizni az alibijüket. Amikor az életvédelmi alosztályra került Bogdány Gyula rendőr őrnagy ismét kinyitotta az aktákat, s mindezt megtéve felfedte az ellentmondásokat, már késő volt. Életszerű, ha valaki nem emlékszik arra, hogy mit miért mondott nyolc évvel korábban. Ha valóban nem ő a tettes… Azt viszont, hogy ő az, bizonyítani kell.
Mi táplálja mégis a reményt, hogy valaha is elítéli a bíróság a kecskeméti kettős gyilkosság tetteseit? Az, hogy mindig kerülhetnek elő újabb bizonyítékok. A körülményeket ismerő tanúk is jelentkezhetnek, akiknek az elbeszélése nyomán megtörik a tettesek ellenállása, s ellentmondástól mentes beismerő vallomást tesznek.
Volt már példa ilyesmire.