Lókolbász helyett versenylovat

Trencsényi Józsefet kiskorában kikötötte az anyja az eperfájukhoz, hogy el ne szökjön a szomszédokhoz lovakat etetni, csutakolni. Tanuljon inkább! De elszökött. Nem mostani történet ez, majdnem hatvanéves. De Trencsényi Józsefet ma is hiába kötnénk meg, most se tudnánk elszakítani a lovaktól. Most már a saját lovaitól persze, mert felnőve, amint tehette, rögtön felcsapott lovas gazdának.
Igaz, csak sokára tehette. Majd csak valamikor a hatvanas évek végén vehette meg az első lovát. Közönséges igásló volt természetesen, de első osztályú munkás, és tökéletesen megbízható társ. Fuvarokat vállaltak ők ketten, meg aztán mindenféle mezei munkát.
Nem gazdagodott meg belőle. De nem is ez volt a fontos. Hanem a ló, a gyermekkori álom.
Ma a hatvannyolc éves Trencsényi József kálmánházi portáján fél tucat felnőtt ló és három csikó élvezi az életet – és hogy élvezik, egészen biztos. Soha nincsenek szűk bokszokba kényszerítve, azt esznek, amit szeretnek, s a nagy kertben szabadon nyargalászhatnak. A gazdájuk ugyanis még igazi, régi vágású ember: ő nem azért tart lovakat, hogy pénzt hozzanak neki. Egyszerűen szereti őket.
Érzik ezt a lovak is. Kilépve a házból azonnal elénk ügetnek. Amikor pedig kitoljuk a fészerből a hintót, majd kiugranak a bőrükből. Hogyne már, hiszen következik a nap fénypontja – megyünk kocsikázni!
De előbb szemügyre vesszük a két hintót meg a lószerszámokat. Művészi munka mind. Igaz, az áruk is komoly művészeti alkotások ára. Egy ló felszerszámozása 300 ezer forint. Miközben egy csikóért jó, ha nyolcvanezret kap a gazda, holott csak a fedeztetés harmincezer!

•

Az utóbbi időkben egyre többeknek adatik meg a kocsikázás öröme. A magyar lólétszám ugyan mára rémisztően leapadt – a különféle becslések szerint nyolcvan-kilencvenezer lovunk lehet, miközben 1942-ben a mai Magyarország területén több mint 900 ezer élt –, de a húsz-harminc évvel ezelőttiekhez képest így is jóval többen lovagolnak, kocsikáznak. És a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkező, főleg vidéken élő „lóbolondok” mellett mintha kezdene a pénzoligarchia is fantáziát látni a lóban. Őket persze nem a paripák esze, hűsége, szépsége izgatja, ők aligha hatódnak meg egy üdvözlő nyerítés hallatán – de ez nem baj. Az viszont már baj, hogy még mindig nagyon kevesen vannak.
A lótartás ugyanis igen-igen költséges módi. És a lovat szinte lehetetlen eladni. Legalábbis külföldön. Nagy néha feltűnik ugyan egy-egy csodaló, mint most az Overdose, de ez messze nem elég.
– A két világháború között, de főleg az első világháború előtt még ott voltunk a világ élvonalában – magyarázza Novotni Péter, a Kisbéri és Gidrán Lótenyésztő Országos Egyesület ügyvezetője, a magyar lovas szövetség területi felügyelője. – Mind a gidrán, mind a kisbéri fajtát félvér típusú katonai hátaslónak tenyésztették Kisbéren és Mezőhegyesen, és gyakorlatilag a military sport mai szempontjai szerint szelektálták a futtatások, a falkavadászat vagy a katonai használat során. A második világháború után azonban a sportra való alkalmasság mindinkább hátrébb szorult, és kezdett felhígulni az akkor már több mint százéves múltra visszatekintő magyar lótenyésztés. Pedig mi a nyugat-európai fajtáknál sokkal sportosabb lovakat neveltünk, hiszen ott csak a század derekán kezdték a nehéz, főleg igás kancáikat a hátasló irányába tenyészteni, a sportszempontok szerint szelektálni. Nálunk viszont pont akkor fordult a kocka: a lovaknak a földeken a helyük, hangzott a ki nem mondott, de követendő parancs! Csak tíz-tizenöt éve indult el megint komolyabban a hátas-, illetve sportlovak tenyésztése az országban.
Gidrán, kisbéri, nóniusz, furioso, hucul, lipicai – a legismertebb lovaink, melyek közül az első négy kimondottan magyar fajta. Ezt egyetlen nemzet se mondhatja el magáról, de ne legyünk elbizakodva. Torokszorítóan kevesen vannak. A kisbérinél ezer, a nóniusznál ötszáz, a gidránnál pedig mindössze kétszáz törzskönyvezett kancát tartanak számon. És ezeket is osztani kell négygyel-öttel, ha kíváncsiak vagyunk a csikóik számára! Az ezer kisbéri kanca például évente kétszáz csikót hoz a világra. Igaz, van kétezer sportkancánk is, de hát ez is borzasztóan kevés. A világ sportversenyein ezek utódainak kell versenyre kelni azokkal a fajtákkal, amelyeknek több ezer vagy tízezer kancájuk van.
– Ráadásul nekünk a tradícióinkra, a fajtáink megtartására is ügyelnünk kell! – figyelmeztet Novotni Péter. – Mi nem keresztezhetünk összevissza mindent. Megtehetnénk persze, hogy vásárolunk egy világhírű mént, és összepárosítjuk mondjuk egy gidrán kancával, de akkor hamarosan elbúcsúzhatnánk a gidránoktól. Lenne ugyan egy-kettő, vagy isten tudja, hány nagyon jó sportlovunk, eltűnne viszont a magyar állattenyésztés, de úgy is mondhatnám, a magyar kultúra egy féltett ékköve.

•

Sokak szerint a magyar lótenyésztés választás előtt áll. El kell dönteni, hogy a nagy pénzeket rejtő sportlovak vagy a nagyközönség számára is hozzáférhető szabadidőlovak tenyésztését preferálja-e. Mások viszont azt mondják, egyáltalán nincs szükség választásra. A jó hobbilónak számtalan olyan tulajdonsága van, ami a jó sportlóval szemben is alapvető követelmény. Mindkettőre az a jellemző, hogy megbízható, könynyen kezelhető, szilárd szervezetű, kiegyensúlyozott idegrendszerű.
Ma az országban az állami méneseken kívül – mint a hortobágyi vagy a szilvásváradi – mintegy négyszáz lovascentrumot tartanak nyilván. Sokuknál ígéretes versenylovak futkároznak, de a lovak zöme náluk is főleg sport-, hobbicélokat szolgál. Így lesz ez a jövőben is valószínűleg, de pár év alatt a telepek kihasználtsága a jelenlegi húszról ötven-hatvan százalékra nőhet – legalábbis a kormány szándékai szerint.
A nemrég meghirdetett Új Magyarország Fejlesztési Terv lovas programja azt ígéri, hogy 2013-ig mintegy huszonhatmilliárd forint támogatást nyerhetnek el a pályázók, amelynek eredményeként nem csak a lovas létesítmények színvonala, de a lovaglók száma is szembetűnően emelkedhet. Ma évente átlag 60 ezren lovagolnak rendszeresen, öt év múlva akár 300 ezren is lehetnek, az ágazatban dolgozók száma pedig megduplázódhat, elérheti az 55-60 ezret. Míg az árbevétel a mai 200-300 millió euróról akár 800 millióra is nőhet évente a támogatások segítségével.
– Lovagolni már sokan tudunk. Most azonban meg kell tanulnunk az Európai Unió ábécéjét is, hogy sikeres pályázatokat tudjunk írni – véli Csontos János miniszterelnöki megbízott, akinek sikerült az a bravúr, hogy mind az öt parlamenti párt képviselőit megnyerje a nemzeti lovas program ügyének. – Mint például az írek, akik a vidékfejlesztés minden lóval kapcsolatos EU-forrását kihasználták. Mi a hagyományainkból élünk még ma is, míg ők, s például a németek, az EU-ból. De amikor a lovas programokról beszélünk, nem csak a konkrét lóra kell gondolnunk – figyelmeztet a program kormánybiztosa. – Kapcsolódhat ahhoz például a szíjgyártó, a kerékgyártó, a bőrdíszműves, meg még egy sereg más terület is. Én arra biztatok mindenkit, hogy a pályázatok tanulmányozásakor engedjék szabadon a fantáziát. Ne hagyjuk veszni a felkínált lehetőségeket.

•

A négyszáz lovasközpont egyike a Hortobágy mellett, Nádudvaron működik. Csoma Sándor, a tulajdonos régi csikósdinasztia sarja, apja is, nagyapja is csikós volt a Hortobágyon. De ő nincs sehol. A panzióval egybekötött lovasudvar azonban nyitott, elindulunk hát szemrevételezni a birodalmát. Azt tudjuk, hogy a Hortobágyon legelterjedtebb kis nóniuszokat meg magyar sportfélvéreket tart. Az előbbiek kiváló hámosok, hátasok, hobbilovak, az utóbbiak pedig a díjlovaglásban,
-ugrásban jeleskednek. A nyolc nóniusz törzskanca mind hasas, áprilisban ellenek majd.
– Mi lesz a sok kiscsikó sorsa? – kérdezzük a közben hazaérkező gazdától, aki mielőtt válaszolna, arra figyelmeztet bennünket, hogy vagy menjünk egészen közel a lovakhoz, vagy maradjunk távol tőlük, mert a ló olyan, mint az aszszony. Az se szereti, ha kerülgetik.
– Felneveljük, belovagoljuk, s eladjuk őket – feleli aztán a kérdésünkre. 
– Nyolc csikó már szép pénz – morfondírozunk, de lehűti a lelkesedésünket. – Iszonyúan drága mulatság a lótartás. Ha nem lenne bértartás, s ha nem lenne saját földünk, ahol megtermeljük a huszonhét ló takarmányát, felkopna az állunk. Sajnos a csikók ára rettenetesen lent van, és a vendégek se úgy jönnek, ahogy kellene. De azért mintha megmozdult volna valami. Terjedőben a csillagtúrák, a vadászlovaglás, a gyerekeket pedig le se lehet vakarni.
Csoma Sándor, mint minden hazai lovas gazda, természetesen tudja, hogy a nagy pénz a versenylovakban, azok tenyésztésében van. De hiába javasoljuk mondjuk egy magyar polgármesternek azt is, hogy csináljon NB-I-es futballcsapatot, nem csinál. Mert óriási összegekbe kerül. Még egy Nyíregyháza, Debrecen szintű csapat is – hát akkor egy FC Liverpool, vagy egy Bayern München! Márpedig nekünk a németekkel, angolokkal kell versenyre kelnünk a lótenyésztésben is! Ahol a hagyományok mellett ott a tőke is.
– Mindezek ellenére, ahogy mondani szokták, nincs más hátra, mint előre – állítja Csoma Sándor. – A nemzeti lovas program segítségére is számítva most tervezünk egy fedett lovardát, s nagy reményeket fűzünk egy nemrég vásárolt magyar sportménhez. Bár én a nóniuszokat is nagyon szeretem. Egyikük például a saját futamában egy arab és egy angol telivért is megvert a Nemzeti Vágtán.

•

Vannak lovasok, akik a megszokottól eltérőt, teljesen új utakat keresnek. A lovasíjászok például. Akik évszázadok múltán próbálják meg föleleveníteni az ősi keleti, magyar harcmodort és lovaglótechnikát. Ha a különféle lovas szövetségektől csak annyi figyelmet kapnának, mint mondjuk a tőlünk teljesen idegen, de újabban gyorsan terjedő westernlovaglók, akkor ma már messze a legerősebb szakág lenne az övék. De így is erősödnek. Pedig a lovasíjászat ezerszer bonyolultabb a westernlovaglásnál. A hozzáértők a vadászatot hozzák fel példaként az összehasonlításkor. Az egyik vadász kilométereket gyalogol, hogy becserkelje a vadat. A másik felül a kényelmes magaslesre, s még plédet is visz, nehogy megfázzon.

•

Mi Kálmánházán nem viszünk magunkkal semmit. Pedig szakad az eső, fúj a szél – ám hamarosan kimelegszünk. Trencsényi József két kipróbált kisbéri lova valósággal repíti a könnyű – amúgy Füzesgyarmaton másfél millió forintért vett – hintaját. Fehéredő ujjakkal kapaszkodunk, és nagy kő esik le a szívünkről, mikor az udvarra kanyarodunk. Kis gyors ebéddel vár bennünket a felesége. Toroskáposzta, hurka, kolbász. Igaz, a kolbász lókolbász.
– Saját? – nézünk a gazdára.
Régen sértettünk meg ennyire valakit. A felesége vásárolja – fogyókúrázik.