Nassoljunk-e a bécsi piacon?

Néhány elsárgult levél árválkodik a terebélyes, öreg gesztenye- és platánfákon, mégis talpig díszbe öltöztek. Pontosabban öltöztették őket, hiszen az egyik fa hatalmas piros szívektől rikít, a másikon pedig hintalovak lógnak. Bécsben vagyunk, a Városháza téren, ahol az immár hagyományos karácsonyi vásár is turistalátványosságnak számít. Mi, magyarok is szeretünk ide kirándulni, mert elterjedt a híre, hogy különös, ünnepi hangulatot áraszt ilyenkor az osztrák főváros.
Nos, hangulatból nincs hiány, ám aki értelmes dolgokat szeretne vásárolni, az biztosan máshová megy, mert az árusok zöme giccset, gagyi ajándéktárgyakat kínál. Szerintem ezeknél értékesebb cuccokat lehet kapni a budapesti Vörösmarty téri karácsonyi vásáron, bár az méretében nem vetekedhet a bécsivel.
– Nem mehetünk haza üresen, valamit csak venni kellene a gyerekeknek – mondja mellettem egy nő a férjének.
– Vigyünk nekik ilyen csokiba mártogatott szőlőt, epret vagy almát, mert ilyet otthon nem látni – javasolja a férfi. – Aztán iszunk forralt bort, és ezt a szép, díszes kerámiapoharat hazavisszük emlékbe, nem kérjük vissza a két és fél eurós betétdíjat.
A forralt bor valóban finom, de három euró két deciért kicsit sok. (Egy euró körülbelül 265 forint.) Nálunk a harmadába kerül, állapítom meg, miután a bortól kellően átmelegedve elindulok a belvárosban található piacra.
Szemétnek nyoma sincs a rendezett utcákon, még a híres Naschmarkt környékén sem. Az utóbbi időben sokat emlegetik ezt a piacot. Azt hallottam, hogy a magukra valamit is adó magyar éttermek árubeszerzői idejárnak bevásárolni, mert annyira bő a választék, és szinte minden kapható, amiből a nagyvilágon sütni, főzni lehet. A távolság már valóban nem akadály, főleg a Dunántúlról. A határon sem kell már várakozni, így Budapestről két és fél óra alatt lazán el lehet jutni az osztrák fővárosba. A televíziós vacsoraversenyek hírességei közt is voltak, akik azzal hencegtek, hogy itt vásároltak be. Így nem véletlen, hogy felfokozott várakozással tartok a piac felé, ami tulajdonképpen műemléknek számít, hiszen már a XVIII. századtól működik.
Kezdetben a környék parasztjai kínálták portékáikat: húst, zöldséget, gyümölcsöt és tejtermékeket. Aztán kijött egy rendelet, amelynek értelmében a városba érkező összes zöldséget és gyümölcsöt itt kell árulni. Akkoriban még Hamupiacnak, azaz Aschenmarktnak hívták az emberek, mert itt volt a város szemétlerakó telepe is, ahova a hamut is hordták a kályhákból. Később a neve is megváltozott, mert a helyi lakosok szerint a piacnak sokkal több köze van a nassoláshoz, mint a hamuhoz. A XIX. században már olyan egzotikus finomságokat is árultak, mint a datolya vagy a cukrozott narancshéj. Aztán a huszadik századba fordulva továbbterjeszkedett a piac, amit 1905 óta hivatalosan is Naschmarktnak hívnak.
Kéthektárnyi területen fekszik ez a sétálóutcának is nevezhető piac. Majdnem kétszáz stand, üzlet, étterem sorakozik a szabad ég alatt. Ehhez jön még az a mintegy 30 őstermelői pult, ahol a környékbeliek szombatonként friss zöldséget és gyümölcsöt árulnak. Tényleg olyan, mint egy igazi piac! Mint amilyen valaha a Lehel téri is volt. Óhatatlanul ismét felvetődik bennem a kérdés: vajon miért nem lehetett megőrizni azt is az eredeti formájában, s úgy felújítani, nem pedig fedett helyre bezsúfolni? Azt mondják, hamarosan a Naschmarktot is felújítják, 13 millió euróért, de úgy, hogy megőrzik eredeti arculatát.
Ami első látásra szembetűnik a piacon: nagyon kevés a vásárló. Azok is főleg turisták, és sok köztük a magyar. Én is majdnem kísértésbe esek a friss chilei cseresznye láttán, de a kilónkénti 28 eurós ártól megtántorodok, és máris egy húsárusnál landolok. Jé, lehet mangalicát kapni! Érdeklődésemmel felkeltem a középkorú kofa figyelmét, s máris ajánlgatni kezdi portékáit.
– Itt minden mangalica? – kérdezem, hiszen a húsok fölötti táblán ez olvasható.
– Csak a kolbász mangalica, azt hozzuk Magyarországról, kilója 12 euróba kerül. A húsokat mind Alsó-Ausztriából, gazdálkodóktól hozzuk. Tessék parancsolni, van szép hosszú karajunk, 10 euró kilója. Vagy ezt a csont nélküli karajt kéri? Ez 16 euróba kerül. Esetleg ajánlhatom ezt a csodálatos bélszínt 40 euróért. Ha továbbmegy, találkozhat 52 euróssal is.
Nem akarom elhinni, hogy a tizenhárom ezer forintos bélszínért idejárnak vásárolni a magyar vendéglősök, amikor a budapesti Nagyvásárcsarnokban feleennyibe kerül. Pedig a múltkoriban Buday Péter, a televízióból is ismert mesterszakács azt mondta, hogy Győrtől nyugatra mindenki Bécsbe jár alapanyagokért, mert ott lehet minőség szerint válogatott élelmiszereket kapni. Szerinte nálunk ismeretlen a vendéglátóipar igényei szerint előkészített hozzávalók világa.
Nos, a séfek valószínűleg a bécsi nagybani piacra mennek, ahol jóval olcsóbbak az árak. Meg az alapvető zöldségeket sem hiszem, hogy itt, a Naschmarkton szerzik be, ugyanis az árak körülbelül a hazaiak kétszeresei, háromszorosai.
A bécsi nagybani piac már több mint negyven éve működik a város déli részén, közel az autópályához, ahol hatalmas területen, háromszázezer négyzetméteren több száz nagykereskedő és termelő várja a vevőket. A zöldségen, gyümölcsön, virágon kívül különösen népszerű a húscsarnok. Hogy mi a titka? A vendéglősök szerint a felhasználóbarát darabolási, csontozási technológia. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mi mindent ki lehet hozni egy sertésből a combon, a tarján, a karajon, az oldalason és a lapockán kívül. Például a szűzpecsenyét, amit nálunk csak nagyon kevés helyen lehet kapni. A budapesti Nagyvásárcsarnokban egy-két hentesnél láttam, igaz, 2500 forint kilója. A vendéglősök keresik például a letisztított bordacsonttal egyben hagyott karajt is, mert abból rendkívül látványos sült készíthető. Ráadásul a csont közelsége miatt sokkal szaftosabb, ízletesebb lesz. A nagybani piacon például kuriózumnak számít az argentin meg a brazil marhahús. A különleges takarmányozás és tartási mód miatt szép, egyenletesen márványozott a hús, s ebből tudnak igazi borjú bécsi szeletet sütni. De azért a húsok zöme Ausztriából származik, külföldről csupán különlegességeket hoznak be.
Például halakat, a tenger gyümölcseit, melyekből a Naschmarkton nagyobb a választék, mint a nagybanin. Ami feltűnő, minden haláru friss, fénylik, nem úgy, mint nálunk a legtöbb piacon. Hosszas bolyongás után megállapítom, hogy ide az igazi ínyencek járnak, akik vagy százféle ecetből, fűszerből, aszalt gyümölcsből, trópusi gyümölcsből, magvakból vagy éppen sajtból szeretnének választani. Az árusok szakosodtak, és többségben vannak a külföldiek: törökök, arabok, bolgárok és olaszok, akik természetesen hozzák nemzeti sajátosságaikat. Egy olasz árus például sajttal töltött olívabogyóval kínál. Mivel ízlik, veszek belőle, s egyúttal a gyér forgalom okairól faggatom.
– Már érezzük a gazdasági válság hatását. Mintha kevesebbet költenének az emberek, akik inkább a nagy bevásárlóközpontokba mennek, és az akciós termékekre utaznak.
Ezt már érzik a budapesti Nagyvásárcsarnok kereskedői is. Ebben közrejátszik az is, hogy a metróépítés teremtette akadályverseny leküzdése után lehet megközelíteni a régi épületet, amely szintén turistacsalogató látványosság. Főleg magyar árusok kínálják portékáikat, és a trópusi gyümölcsöket, a primőröket leszámítva az élelmiszerek döntő része is hazánkból származik. Nagyrészt olyan alapanyagot árusítanak, amelyek a magyar konyha kellékei, bár ugyanúgy lehet például batátát, gyömbért, egzotikus gyümölcsöket is kapni, mint tőlünk nyugatabbra.
Bécsből hazaérve üdítően hatnak rám az árak is, igaz, az itthoni keresetekhez kell viszonyítani azokat. Egyedül a bejárattól jobbra található soron drágább a portéka, de az valóban a turistáknak szól: paprika- meg fokhagymafüzérek sora, szárított gombákkal megspékelve. Az árukínálat jól tükrözi a hazai igényeket, így kevés például a juh-, a nyúl-, a kacsa-, a liba-, a vadhús és a hal. S ahogy Bécsben, úgy nálunk is kevés a vásárló, az emberek megpróbálják minél olcsóbban beszerezni az asztalra valót, s csak a legszükségesebb dolgokat veszik meg. Így aztán a hatalmas vásárcsarnok járólapjai késő délután, szakadó esőben, a gyér forgalomban nálunk is hófehérek.