Kocsijában lőtték szitává

Nem járt itt Attila? – lépett be az ajtón a kora délutáni órákban a fiatalaszszony a férje szüleinek lakásába, a jászberényi Jókai utcában.
– Attila? Azt hittem, hogy már hazament – válaszolta Attila apja, Móczó János. – De hívd fel a mobilján.
– Nem lehet. Reggel elkértem tőle a telefonját, azt’ nálam maradt.
– Biztos megérkezik nemsokára. Sosem szokott elmaradozni…
Móczó Attilát valóban nem arról lehetett megismerni, hogy kimaradozott volna. Sőt, nagyon is jó híre volt a városban, nem ivott, de még csak nem is dohányzott, s a feleségével is úgy éltek, mint egy gerlepár. Már amennyire más életébe kívülről bele lehet látni… Meg hát, az az igazság, volt egy kuvasza is, Alex, amit Attila a gyermekeként szeretett, ha már neki nem is volt. A kutya mellől meg különösen nem lehetett elmaradozni, annak időben kellett ennie adni, különben hiába viszi a kiállításokra.
Rendszertelen életvitellel egyébként sem lehet messzire jutni, márpedig Attila három élelmiszerüzletet is vitt a városkában. Most is, 1997. november 6-án reggel nyolc óra felé elindult Pestre az egyik Metro áruházba bevásárolni. Mint általában minden reggel. Volt egy átalakított Wartburgja, olyan kétszemélyes, hátul meg zárt csomagtér. Nem nagy, de ahhoz éppen elég, hogy a boltjait mindig elláthassa elegendő áruval.
Délután öt óra felé, amikor még mindig nem érkezett vissza Attila, nyugtalankodni kezdett a család. Talán baleset érhette? Segítségre volna szüksége? De akkor miért nem szól egy fülkéből? Talán nincs a közelében. Akárhogy is, kocsiba ültek, s elébe indultak.
Hiába azonban, az áruházban se híre, se hamva. Az apa Pestszentlőrincen, a Béke téren a taxisoktól kérdezte, nem tudnak-e valamit a fiáról. A sofőr segítőkészen hívta a kollégáit, ám hiába. Akkor csak baleset történhetett, gondolta  az apa. Hívogatta hát a kórházakat – eredménytelenül.
Éjfél felé értek vissza Jászberénybe, s mentek egyenesen a rendőrségre.
– Jani bácsi, ha reggelig nem kerül elő a fia, felvesszük az adatokat. De reméljük, erre nem lesz szükség – biztatta az ügyeletes.
Reggel Móczó János első útja ismét a kapitányságra vezetett.
– Üljön le, Jani bácsi. Kér egy pohár vizet? – nézett rá az ügyeletes.
– Tudnak valamit a fiamról? – hárította el az apa.
– Jani bácsi, legyen erős, a fiát meggyilkolták. Favágók találták meg kora reggel Tápiószecső határában, egy erdei úton, alig ötven méterre a 31-es főúttól.
– Hogyan történt? – sápadt el az apa.
– Amíg tart a vizsgálat, nem tudok biztosat mondani. A kocsija csomagtartójában bukkantak rá. Annyi azonban már most is egyértelmű, hogy több lövéssel végeztek vele.

– Azóta is minden nap kijárok a temetőbe a feleségemmel.
Megtört, borostás arcú férfi ül előttem, Móczó János.
– Egyszerűen nem tudunk belenyugodni a fiunk elvesztésébe – magyarázza a felesége, s szó nélkül kiteszi az asztalra Attila fényképét. A felvételről jóképű, harminc év körüli férfi néz rám. A fénykép elé két kisebb képet támaszt az anya, a két másik fiúgyerekéét.
– Bennük van a vigaszunk. Meg az unokáinkban – teszi hozzá.
– Amikor a pisztolyt a kocsiban Attilára fogták – szólal meg Móczó János –, az arca elé kapta a kezét. Ösztönösen is így akart védekezni. De nem kímélték a kisfiamat, átlőtték a kezét is. Meg a torkát. A gyomrát. Végül a tarkójába engedtek egy lövést.
Mire a felsorolás végére ér, már zokog.
– Szabályosan kivégezték – erősíti az apa szavait Csapi Balázs rendőr alezredes, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályán. – Mintha leszámoltak volna vele.
Ez volt talán a legerősebb szál a nyomozás során. Attilával leszámoltak. Igen, de ki és miért? A vélelem végül nem vált bizonysággá, mert bárkit kérdeztek a férfiról, mindenki csak jót tudott róla mondani, a legkisebb árnyék sem vetült rá.
– Mondta is az egyik nyomozó – teszi el a zsebkendőjét az apa –, hogy ilyennel még nem találkozott. Száz emberből százan csak dicsérték a kisfiamat.
Az apa hiszi, hogy ha Attila görbe úton járt volna, azt ő tudná, s meg is mondaná a nyomozóknak, hiszen a fiának már nem ártana vele, a gyilkost viszont elkapnák.
Ha az alvilágban nem bukkantak értékelhető nyomra a rendőrök, talán segítenek a hátramaradt nyomok. Annyi bizonyosra vehető, hogy nem ott találták meg Attila autóját, ahol végeztek vele. Hiszen a Wartburg keréknyomát nem lehetett rögzíteni – egy emelős daruét viszont igen. Sőt a kitámasztó rúd talpát is. Attila kocsijának a tetejét olajfoltok éktelenítették, olyanok, amelyek az emelő hidraulikájából származhatnak, s megtalálták a heveder nyomait is. A környező fák kérge pedig hiányos volt, éppen úgy, mintha felülről leeresztett súlyosabb tárgy sértette volna meg őket.
De rögzítettek még valamit a járművön.
Egy ujjlenyomatot. A gazdáját sem kellett sokáig keresni, hamar kidobta a bűnügyi nyilvántartás.
– Valóban találkoztam Attilával azokban a napokban – vallotta a férfi, akit a környéken kisstílű autótolvajként ismertek. – Jöttem az úton motorral, Attila velem szemben. Kérdeztem, nem akarna-e már egy új autót a helyett a rozzant verda helyett, amivel járkál. Na, akkor támaszkodhattam neki az üvegnek, így kerülhetett rá a nyoma – mutatta a helyszíni szemle során. – Attila mondta, hogy megteszi neki még a régi autója is, aztán ment mindenki a maga dolgára. Többet nem tudok mondani az üggyel kapcsolatban.
Kifulladt hát ez a feltevés is. Mint ahogy eredménytelennek bizonyult a Wartburgot szállító emelős kocsi megtalálása, jóllehet a nyomozók több száz járművet vizsgáltak át.
– Nem tudunk belenyugodni a fiunk elvesztésébe – nyúl ismét a zsebkendőjéért Móczó János. – Talán ha a gyilkosa megbűnhődne a tettéért. Akkor egy kicsit könnyebb volna.
– Még rács mögé kerülhet. De akár így, akár úgy, el kellene engedniük a fiukat – okoskodom, ám magam is érzem szavaim erőtlenségét.
– Tudja, ésszel ezt én is így gondolom – törülgeti a szemét a férfi. – De nehéz uralkodnom az érzelmeim felett. Mi ezt a Jászságban úgy mondjuk, hogy csak az tudja, milyen nehéz egy ló, akinek már lépett a lábára.