Nem tudják, mibe csöppentek

– Ezek a gyerekek nem kíváncsiak arra, hogy nekik észt osszanak – magyarázza Feketű Béla, a Szeged-Móravárosi Szakközép- és Szakiskola igazgatója. – Ha azt mondjuk nekik, hogy üljetek le, és mi majd negyvenöt percig beszélünk nektek, azzal halálra ítéltük a képzést.
A szakoktatás gondjai azzal kezdődnek, hogy a tanulmányi átlag szempontjából leggyengébb gyerekek kerülnek ide – más kérdés, hogy az a tanulmányi átlag miért olyan. Sok gyereket a pedagógusok eleve leírtak, de amikor itt van, elkezd teljesíteni. Nagy a felelősségünk, hogy tudjuk motiválni a gyereket, bebizonyítani, többre képes, mint amit eddig gondolt – mondja Feketű Béla. Ráadásul a speciális nevelési igényű gyerekek zöme is nálunk köt ki – a szeged-móravárosi intézmény létszámának körülbelül tíz százaléka diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás gyerek. Mivel a gazdasági szereplők is jól kommunikáló, a számítógépet és nyelveket ismerő, önálló feladatmegoldásra képes alkalmazottakat szeretnének – legalábbis az általuk megfogalmazott kritika arra enged következtetni, hogy nem is elsősorban a kikerülő diákok szakmai tudásával van a baj –, ezért már évek óta bevezették, hogy a gyerek először két évig egy szakmacsoportra szabott alapképzésben vesz részt, és utána kezd komolyabb gyakorlati tanulmányokat. Ez alatt a két év alatt az alapkészségek fejlesztése érdekében ráeresztik mindazt a módszertani újítást, amivel az oktatás elő tudott állni az elmúlt években.
– Kommunikációs gyakorlatok, csoportmunka – sorolja az igazgató a közelmúlt varázsszavait. – Sokan kritizálják a kilenc-tizedik évfolyamot, de ezek a módszerek mérhető eredménnyel járnak. Korábban, amikor tizennégy évesen szakmát kellett választani, nagyobb volt a lemorzsolódás. A két év haladék biztosítja, hogy aki rájön, egy szakma mégsem neki való, még időben válthasson.
– Megtanuljuk például, hogyan viselkedjünk a vendéggel – mondja Szlopóczki Gabriella szegedi kozmetikustanuló arról, milyen is egy kommunikációs óra. – Oda kell rá figyelnem, még ha olyanokat mond is, amitől égnek áll a hajam. Mit szólna, ha kinevetném? Meg kell nyernem magamnak, még akkor is, ha emberileg nehéz esetnek tartom. Lehet a szakmai tudásom akármilyen jó, enélkül semmire nem megyek.
– A tanár úr végigrakta a termet asztalokkal, padokkal, és az osztálynak át kellett mennie a túloldalra, anélkül, hogy az akadályhoz hozzáértünk volna. Közösségi munka – mesél az ő hasonló órájukról az úgyszintén a Szeged-Móravárosi Szakközépbe járó Zámbó Alexandra rendvédelmi tagozatos tanuló.
– Panaszkodnak, miért kell nekik ezt csinálni – mondja Bakos Attila, a Kecskeméti Műszaki Szakképző Iskola Kandó Kálmán intézményegységének oktatója, akinek villanyszerelő-tanulói rendszeresen vesznek részt nemzetközi versenyeken is. Ő nem ért egyet az alapozó kilenc-tizedik évfolyam gondolatával. – Idejön egy négyes-hármas tanuló, és azzal találkozik, hogy lealacsonyítják: nem kell csinálnod semmit, érezd jól magad. Dinoszauruszt színeznek, kulcsokat adnak át egymásnak, de úgy, hogy ne csörögjön.
– Minden megváltozott, a tananyag, a módszertan, a gyerek: a tanárnak is változnia kell – vall erről a Kandó igazgatója, Juhász Imre. – A tanár is próbál valamihez simulni, viszont nem tud egy év alatt változni. Miközben egyre több szakértelmet vár el az iskolából kikerülőktől a piac, mi egyre több időt töltünk azzal, hogy próbáljuk a tanulókat motiválni.

Kér, de nem tesz érte
A gazdasági szereplők az elmúlt években egyre komolyabban kongatták a vészharangot: miközben jelentős a munkanélküliség, egy sereg szakképzést igénylő szakmában nem találnak embert. Aki van, annak a tudása nem megfelelő. Ugyanakkor az oktatási intézmények meg azért hibáztatják a cégeket, mert kivonultak a szakképzésből.
– A szakmunka becsületét valóban helyre kell tenni – mondja Feketű Béla –, és ebben segíthetnek azok a cégek, akiknek a gyakorlati képzések lebonyolítását kell felvállalniuk. A rendszerváltáskor a nagy cégek, amelyeknek voltak tanműhelyeik, kiszálltak, és egyedül hagyták az iskolákat. Évekig semmilyen jelzés nem jött, hogy mire lenne szükség. Mindenki a túlélésért küzdött: nem az határozta meg a létszámot, hogy milyen szakemberre van igénye a piacnak, hanem ha volt szakácsoktató, akkor szakácsokat képeztek. A cégek elsősorban az igényeiket szeretnék megfogalmazni, de ha azt kérjük tőlük, hogy tegyenek valamit a rendszerbe: azt nem.
Ehhez képest a gyakorlaton lévő tanulók elégedettek voltak a mesterükkel. Két villanyszerelővel és egy kozmetikussal beszélgettem erről: mindhármuk esetében az elméleti alapképzésről a gyakorlatra való átállás volt a legnehezebb, de különben minden rendben van szerintük.
– Nem mindig tudják, mibe csöppentek – mesél a tanulókról Tajti János, aki Szegeden egy belvárosi fodrászszalont vezet. – De a mostaniak, mióta van a kétéves alapképzés, már tudatosabbak. Jobban érdekli őket a szakma. Régebben más volt a fodrászok hozzáállása is, kevésbé dolgoztatták a tanulót. Most igyekszünk elérni, hogy hamar tudjon valamit segíteni, hajat mosni, szárítani, azon kívül, hogy minket figyel, illetve babafejen gyakorol. Amire elég nehéz rábeszélni őket, az a modellkeresés, mert a vágást csak így tudják gyakorolni.
– Bemutatókat kellene tartani a cégek részéről, ott meglátnák a gyerekek, hogy a géplakatosszakma már nem feltétlen arról szól, hogy az ember nyakig van az olajban – véli Rab Zoltán, a Bács-Szakma Zrt. vezérigazgatója.
– A munkáltatókat be lehetne vonni, hogy tegyék bele a képzésbe a meglévő eszközeiket – mondja Feketű Béla. – Csakhogy nem örülnek, ha tíz gyerek lerohan egy több tízmilliós gépet. Erre találta ki a kormányzat, hogy létrehoznak térségi központokat, amelyek pályázaton kaphatnak pénzt eszközök beszerzésére, és biztosítják a térség tanulóinak, oktatóinak, hogy ezeket kipróbálják, akár úgy, hogy a telepítési helyre utaznak.

Koordinálni, de mit?
A Térségi Integrációs és Szakképző Központokat eredetileg arra hozta létre a kormányzat 2004-ben, hogy központi képzőhelyként szolgáljanak: idekerültek volna a drága gépek, amelyeken a térség szakmunkástanulói gyakoroltak volna. 2007-ben változott a terv: a központ ezután olyan koordinációs szerv lett, amely az önként társuló intézmények fejlesztéseit hangolja össze. Az „önkéntes” társulás előmozdítására az alapnormatívát leszámítva minden forrás – szakképzési hozzájárulás vagy pályázati pénz – csak a központokon keresztül érhető el 2008 szeptembere óta. Hogy ezek konkrétan mit is fognak csinálni, arról még a vezetőségük is keveset tud: a pályázati forrásból mért összegekből nekik kellene kitalálniuk magukat. Azt azért lehet sejteni, mik az elvárások: kikapcsolni a párhuzamosságokat a képzésben, illetve meghatározni a fejlesztések irányát: minderre milliárdos nagyságrendű források állnak rendelkezésre. A központok annál több eséllyel indulnak a pályázatokon, minél nagyobb létszámot fognak össze, ezért aztán sok helyen megyéket átfogó szervezetek alakultak, amelyekben seregnyi intézményfenntartónak kell egyezségre jutnia arról, hogyan fejlesszék a térség szakképzését.
– Olyan rendet kell teremteni, hogy ne foglalkozzon mindenki mindennel – magyarázza Kecskés László, a Bács-Kiskun megyei központ, a Bács-Szakma Zrt. vezetője. – Legyenek központszerű képzőhelyek, mondjuk egy építőipari Kiskunhalason, faipari Baján, gépészeti Kiskunfélegyházán. Ez nem jelenti azt, hogy aki a gépiparban akar tanulni, annak Félegyházára kell mennie, hanem hogy ott lesznek a legjobb gépek, és az ahhoz kapcsolódó tudást ott lehet megszerezni. Ettől még az egyszerűbb munkafolyamatokat oktathatják máshol is.
Az emlegetett csúcsgépek beszerzésére a Bács-Szakma Zrt. 989 milliós forrást nyert, ebből két új tanműhelyt építenek és három helyszínen korszerű eszközöket szereznek be. Hasonló összeggel gazdálkodhat a Csongrád megyei központ is. A központoknak azonban nemcsak ez a dolguk, hanem át kell alakítani a tantervet is oly módon, hogy apróbb egységekre legyen bontva, amelyek kicserélhetőek, variálhatóak.
– Létre kell hozni 21 szakmacsoportos bizottságot, kidolgozni, hogy az adott szakmacsoportban milyen tárgyakat oktatnak, ezek hogy kapcsolódnak össze különböző szakmai képzésekké, és mi lesz a kapcsolat a többi szakmával – magyarázza Rab Zoltán. – Ez több száz ember összetett munkája.
– De ha ezt központonként végzik, akkor hogy lesz a rendszer átjárható?
– A módszertan ilyen szempontból kevésbé számít, mert létezik egy kerettanterv. Ahogy az általános iskolában is meg kell tanítani a gyereket olvasni, de mindegy, melyik könyvből – válaszolja Rab.
– Megkértek, hogy írjak egy tanmenetet – mondja Bakos Attila. Augusztusban felhívtam a Nemzeti Felnőttképzési és Szakképzési Intézetet. Mihez írjak tanmenetet, mi a vizsgakövetelmény? Nincs ilyen. Majd lesz. Hogy lehet úgy dolgozni, hogy nem tudom, mi a cél? Negyven százalék a szabad órakeret. Mást tanítunk mi, mást Szeged, mást Félegyháza, a végén meg kijön a központi írásbeli, és azzal mérik a munkánkat.
– Olyan könyvből teszik fel a kérdéseket, amit még nem is láttunk – tudom meg a két szegedi villanyszerelő-tanulótól. – Az a tankönyv, amiből tanulunk jó, korszerű, viszont a vizsgára adott könyvben olyan anyagok vannak, amelyeket rég nem is használ senki. A vizsga-tételsor 2005-ös.
Ingoványos talajon
– Két éve léteznek központok – mondja Kecskés László. – Nincsen működő modell, csak Hollandiában, de ott teljesen más alapokon. Ingoványos talajon járunk. A Regionális Képzési és Fejlesztési Bizottságnak kellene meghatároznia a központok számára, miből hányat képezzenek: az elmúlt évben nem tudott keretszámokat megjelölni. Kevés volt a információ egy felelősségteljes döntéshez. Ha van is hiányszakma, azt is óvatosan kell kezelni, mert városonként változik. Mondjuk hiányszakma a hegesztő. De miért? Mert amint valaki kijön az iskolából, elmegy külföldre. Ezeket a gondokat a cégek a felnőttképzésben fogják orvosolni. A Mercedes nem fog várni öt évet munkaerőre, felnőtteket fog átképezni. Most lehet hiányszakma az autószerelő, de mire a tanulók kikerülnek a képzésből, esetleg már nem lesz az.
A szakmunkáshiány problémájának megoldására milliárdos pályázati összegek állnak a központok rendelkezésére. Az országos hiányszakmának számító forgácsolók közül azok, akik a csúcstechnológiát (CNC maró- és esztergagépek) készségszinten kezelik, Budapesten havi százhetven-száznyolcvan ezer forintot keresnek. Debrecenben vagy Szegeden már csak kilencvenet. Ám az általam megkérdezett szakmunkástanulók nagyobb része nem is a fővárosban, hanem külföldön képzeli el a jövőjét. Ahol a többszörösét keresi majd a magyarországi bérének.