Csak a holtteste került elő

Ezen a napon, 1998. január 14-én a szokásosnál valamivel hamarabb ért véget a néptáncóra a gyulai művelődési házban. A gyerekek fáradtak voltak, ilyenkor nincs értelme tovább nyúzni őket, gondolta fiatal oktatójuk, Horváth Péter.
Egy kedves arcú, hosszú hajú kislány, a hét és fél éves Szathmáry Nikolett is pillanatokon belül a kezeslábasába bújt, hátára vette az iskolatáskáját, s elindult hazafelé, a Törökzugi lakótelepre, vagyis a város szélére, ami Gyulán alig jelent többet egy kilométernél. Igaz, szürkült is már, de semmi baj, anyukája néhány utcával arrébb várja.
– Szia, Niki – köszönt rá a gyermekorvosa nem sokkal azután, hogy a kislány kilépett a művelődési házból.
– Csókolom, doktor néni – örvendezett Nikolett. Legalább addig sem kell egyedül mennie. A kislány szerette a társaságot, igazi cserfes szájú, barátkozós gyerek volt.
S valóban, azonnal is mesélni kezdett az iskolájáról meg a néptáncról.
– Nem itt kellett volna találkoznod az anyukáddal? – kérdezte az egyik sarkon a kislányt a doktornő.
– De, igen… – bizonytalanodott el Niki. – Úgy látszik, még nem ért ide. Tetszik tudni, nagyon sokat kell dolgoznia.
Niki szülei elváltak, az asszony egyedül nevelte három gyermekét. A Dürer Múzeumban volt gondnok, de elvállalt mindenféle munkát, leginkább takarítást.
Ha már az anyukája nem várta Nikit a megbeszélt helyen, továbbment a doktornővel a bolt felé. Az asszony fejében ugyan megfordult, hogy behívja egy csokira, de aztán elhessegette a gondolatot. Jobb, ha minél hamarabb hazaér a kislány, kiskorúaknak nem tanácsos egyedül császkálniuk a sötétben.
Niki pedig ballagott tovább – immáron egyedül. Innen már csak néhány száz méter a lakásuk, csupán át kell vágnia egy parkon a kihalt kis piac mellett.
Ahol piac van, ott szemét is keletkezik, ahol szemét van, oda kukákat is helyeznek, ahová pedig kukákat helyeznek, ott a kukázók sem ritkák.
A téli szürkületben mintha most is turkált volna valaki a szemetesekben. Egymás után vizsgálta át a tartalmukat – amikor hirtelen fölegyenesedett. A távolban egy kislány lépkedett vidáman. A férfi megmerevedett néhány másodpercre, majd eldobta a cigarettáját, a kerékpárját az egyik kukához támasztotta, s elindult a kislány felé. Csak a zsákját szorongatta a kezében. Azt, amibe a szerzeményeit szokta gyűjtögetni.

– Aznap kicsit később végeztem a takarítással, de gondoltam, megvár Niki a megbeszélt helyen – hallgatom a kislány anyukáját, Szathmáry Sándornét, Editet a gyulai múzeum irodájában.
Péntek délután van, az épület üres, már senki sem zavarja a beszélgetésünket.
– Niki azonban nem volt sehol. Gondoltam, talán előbbre ment, a boltig. Azonban ott sem várt. Talán még el sem indult? Visszamentem a művelődési házba. Nem, már eljött. Akkor biztos hazament. Nem. Esetleg felment az osztálytársához, Szabó Zolihoz.
Nikit azonban ott sem találta. Ekkor még egyszer visszament a művelődési házba, ahol a portás megnézte a bejegyzéseket, de nem talált semmi különöset, a gyerekeket már négy óra előtt elengedték.
Edit nyolc óra felé telefonált Niki apukájának Biharugrára, aki azonnal kocsiba ült, és jött keresni a kislányát – mindhiába.
Ekkor a városi rendőrkapitányság felé vették az útjukat.

– 21.25-kor jelentették Szathmáry Nikolett eltűnését – forgatja a jegyzőkönyvet Tóth Csaba rendőr őrnagy. – Azonnal elrendeltük a körözését, ahogy az a kiskorúak esetében előírás.
S mivel Niki reggelre sem került elő, hatalmas erőket mozgósítottak. Kikérdezték a kislány tanítóit, iskolatársait, a lakókat a lépcsőházban, a rokonokat – eredménytelenül. A fővárosból lerendelték a készenléti rendőrséget, hogy segítsenek a Békés megyei kollégáiknak a kutatásban. Átfésülték Gyula kül- és belterületét, csatornákat engedtek le, kutakat szivattyúztak ki – mindhiába. Megmozdult az egész város, mindenki Nikit kereste. A helyi kerékpáros-egyesület járta a környéket, Miskolcról, Székesfehérvárról, Jászberényből érkeztek speciális kutyás keresőegységek – s távoztak eredmény nélkül. A környéket átpásztázták helikopterrel is – így sem bukkantak a kislány nyomára.
Niki arcát pedig nemcsak az ország ismerhette meg, hanem a környező államok polgárai is. Kamionosok vitték magukkal a plakátot, s ragasztották, amerre jártak. Hátha valaki tud valamit a kislányról. Senki nem tudott semmit.
Közben pedig hatezer (!) tanút hallgattak meg a nyomozók. Olyanokat például, akik gyermekek megrontásáért korábban már a rendőrség látókörébe kerültek, de még olyanokat is, akiknek Niki eltűnése előtt halt meg gyerekük.
Természetesen kihallgatták a környék guberálóit is.
– A városban beszélnek egy bizonyos Rostás Mihály kukázóról – említem a nyomozónak –, aki korábban már ült gyilkosságért, később pedig az  elsők között ítélték tényleges életfogytiglanra kettős emberölésért. Jelenleg a szegedi Csillag börtönben ül. Őt is kérdezték?
– Annyit mondhatok, hogy minden szóba jöhető elkövetőt meghallgattunk, akit pedig kellett, akár hazugságvizsgálatnak is alávetettünk. Igaz, akkor még adatok hiányában kérdezni sem igen lehetett olyasmit, amire a gép jelezhetett volna.

Nádat vágtak az aratók 2001. február 20-án Gyula határában. Éppen ideje volt már, hogy rendbe tegyék a Békéscsaba felé vezető út mentén a csatornát.
– Nézd már, mi van itt – lép-kedett a nádasban az egyik arató. – Egy zsák.
A férfi lehajolt, hogy felemelje, de nem volt könnyű dolga, mert a növényzet keresztülnőtte a zsákot. Amennyire tudta, levágta körülötte a torzsákat, úgy igyekezett kibontani a vízi növény öleléséből. Végül csak sikerült neki, ám a rángatástól a zsák kiszakadt.
Egy koponya hullt ki belőle. Egy kisgyermeké.

– Azonnal sejtettük, hogy Nikit találtuk meg – folytatja Tóth Csaba –, ám a DNS-vizsgálat eredményére  nyárig várnunk kellett.
Addig sem tétlenkedtek azonban a nyomozók, hiszen a holttest megtalálásával a tettes felkutatása szempontjából is értékes információk birtokába jutottak.
– A piaci kukák, Niki maradványainak megtalálása és Rostás Mihály lakhelye között egyenes húzható – jegyzem meg.
– Természetesen ismét meghallgattuk az összes szóba jöhető elkövetőt. Rostás Mihály azonban ekkor már nem volt hajlandó alávetni magát a hazugságvizsgálatnak.

– Könnyítene a lelkén, ha kinyomoznák, ki ölte meg a kislányát? – kérdezem Editet, miközben a város széléhez tartunk, oda, ahol annak idején megtalálták a holttestet. A csatorna mellől Niki néz rám márványba gravírozva, mögötte pedig emlékfa.
– Azt hiszem, igen. Legalább tudnám, hogy pontosan mi történt vele.
– S milyen büntetést szabna ki a tettesre?
– Azt, amit úgysem lehet.
– Halált?
– Halált.