Kivéreztették a nagypapát

Mi lenne, ha most vinnénk át a ballagási képeket a papáékhoz? – kérdezte Szalai Dóra a szüleit. – Lassan le kellene adni a rendelést a fényképésznek, ők meg még nem is látták.
– Jól van, kislányom, nézzünk át hozzájuk – hagyta helyben az apja, Szalai István. – Most már legalább egy kicsit jobb az idő.
Előző nap, 1995. május 20-án, szombaton ugyanis egész nap zuhogott. Eredetileg akkor szerette volna meglátogatni Dóri a nagyszüleit, valamikor délután, de nem volt kedve kidugni az orrát a lakásból, ez az igazság. Meg aztán… neheztelt is rájuk, különösen a nagyapjára. Hiába hívta meg a ballagásra, egyszerűen megmondta, hogy nem megy, és kész. Nem is ment. A mama ugyan eljött, de utána az ebédre éppen csak bedugta az orrát, aztán pattant is fel, hogy megy haza a papához.
Ilyenek voltak, na, de hát nem lehet rájuk nagyon haragudni, persze, hogy nem. Elvégre a papa már 79 éves, a mama is 74. Így kell elfogadni őket, ilyen bogarasan.
De nemcsak bogarasok, bizalmatlanok is. Nem engedtek be magukhoz senkit, csak akiket nagyon jól ismertek. No meg az erdélyieket. A mamának azok az istenei. Képes elmenni a távolabbi henteshez, csak azért, mert az Erdélyből települt át. Vagy ha egy kalotaszegi népviseletbe öltözött asszony kínál neki valamit az aluljáróban, biztos, hogy vásárol tőle, még ha nincs is rá szüksége. Elvégre ő maga is a székelyföldi Homoródalmásról települt át Pestre még a negyvenes években, amikor azt a részt visszacsatolták Magyarországhoz.
Nem sokat kellett utaznia apának és lányának, Budapesten nincsenek távolságok: a nagyiccei családi házuk, ahol Szalai Dóra lakik, meg a zuglói Emília utca 30/B-ben található ikerház, a nagyszülők lakhelye, nincs messze egymástól.
Hamar megérkeztek, ám bejutni már nem volt olyan könnyű. Az ikerház kapuját zárva találták. Ezen még nem csodálkoztak, ám azon már annál inkább, hogy a zárba nem tudták beleilleszteni a saját kulcsukat. Mintha valami bele volna törve.
– Dórikám, másszál már be – kérte az apja.
Dóri pedig fürgén átlendítette magát a kapun – húszévesen az ilyesmi nem okozhat gondot –, s indult tovább, a lakásba. Alig telt el egy perc, a lány már mászott is vissza a kapu felett.
– Apa, menjünk haza – nézett különös tekintettel Szalai Istvánra.
– Nincsenek itthon?
– Menjünk haza – ismételte a lány.
– Ne viccelj már – csóválta a fejét a férfi, majd maga ugrott át a kerítésen, lépett a lakásba, ahol mindkét szülőjét vérbe fagyva találta. A lakást pedig feldúlva.
Az apa sápadtan hátrált, s amikor kimászott az utcára, már a térdei is remegtek.
– Hívjuk a rendőrséget – indult a férfi a társasház másik lakójához, Paraszti Ferencékhez, akiknek volt vezetékes telefonjuk.
Dóri némán követte az apját, ám amikor beléptek a szomszéd lakásába, üvölteni kezdett.
– Mi baja van ennek a gyereknek? – nézett rá a szomszédaszszony.

– A gyilkosság a holttestek megtalálása előtti napon, délután három és hat óra között történhetett – jegyzetelem Mikula Andor nyomozó szavait a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. – Ezt részben a rendőrorvos véleményére alapozzuk, részben a szomszédok tanúvallomására.
A szomszédok ugyanis ebben az időszakban hallottak különös hangokat a falon túlról. Mintha szekrényeket húzogattak volna. Nem csodálkoztak különösebben, hiszen a hétvége a takarításé is. Pedig vélhetően a gyilkos kutakodásának a zörejeit hallhatták. Vagy a dulakodásét. Mert mielőtt a két idős emberrel több mint tíz késszúrással végeztek volna, ütlegelték őket.
– A férfit szabályosan kivéreztették – tudom meg a nyomozótól.
A helyszíni szemle során az áldozatok ruhájának zsebeiben román pénzt találtak, a hamutartóban külföldi cigaretta csikkjeit. A nyomozás pedig a szokásos rutinnal kezdődött, amelyhez mindig hozzátartozik a közelebbi és távolabbi szomszédok meghallgatása.
– Vendéget várok – idézte az egyik asszony Szalainé szavait, akivel a gyilkosság előtti napon beszélgetett. – Erdélyből jön a fiatalember. Tudod, a Kicsi bácsi unokája.
A Kicsi bácsi becsületes neve valójában Wenczl József, ám a gyilkosság időpontjában már nem élt. Az unokája, a sepsiszentgyörgyi Wenczl Csaba László viszont járogatott az áldozatokhoz.

– Jól ismerte őket – erősíti a jegyzőkönyvekben foglaltakat Szalai István, az áldozatok fia. A családdal a Borda utca 20.-ban, a családi házukban beszélgetek. – Sőt panaszkodott nekik, hogy felmondták az albérletét, ezért szeretett volna a szüleimnél lakni. Ők viszont nem adták ki neki a szobát, mert akkor nem tudták volna megaltatni a vendégeiket.
– Nem biztos ám, hogy ő volt – szól közbe a felesége.
Természetesen nem, ezt a bíróságnak kell kimondania jogerős ítéletben, nyugtatom az asszonyt, de arra azért kíváncsi vagyok, miért ennyire biztos az ártatlanságában.
– Szerintem a telekre fájt valakinek a foga – találgatja az asszony. – Hamarosan elköltöztek a ház másik feléből a szomszédok, mi pedig szintén eladtuk az örökséget 7 millióért. De a vevőnél meg sem melegedett az ingatlan, hamarosan egy szerb vállalkozónak adta tovább, az építtetett rá társasházat.
Az áldozatok házát valóban lebontották, ezt magam is tapasztaltam, amikor előző nap az Emília utcában jártam. Helyén egy pipec nyolclakásos társasházat találtam.
– Ugyan már, miért véded te annyira azt a Wenczlt? – szól az anyjára Dóra.
– Nem védem én, csak nem tudom elképzelni, hogy ő lett volna.
Parázs vita alakul ki anya és lánya között, ám amilyen gyorsan fellobbana tűz, olyan gyorsan el is hamvad.
– Ne haragudjon – néz rám a fiatal nő. – Nem jók az idegeim, amióta megláttam a nagyszüleimet, amint ott fekszenek a padlón, egyik pszichológustól járok a másikig. Most is lassan fél éve, hogy betegállományban vagyok.
A nyomozók mindenesetre nem mondtak le az erdélyi vonal göngyölítéséről. Annak idején a bűnügyi jogsegélyszolgálat keretében a romániai nyomozók kihallgatták Wenczl Csaba Lászlót, aki azt vallotta, hogy már a gyilkosság előtti nap elhagyta Magyarországot. Amikor a buszsofőr meghallgatása nyomán kiderült, hogy mégsem – módosított a következő napra. Ennél a pontnál aztán megrekedt a nyomozás.
– Azért ilyen könnyen nem adom fel – hallgatom Mikula Andort. – Ma már Románia is az Európai Unió tagja, a két ország bűnüldözői közötti kapcsolattartás egyszerűsödött. Kértem hát, hogy nézzenek utána, él-e, hal-e ez a Wenczl.
– És mit válaszoltak?
– Még nem érkezett válasz.
– Mikor küldte el a levelét?
– Másfél éve.