Csokor virág a kismozdonyon

Március végén Nyíregyházára beszökött a tél. Nem halkan, nesztelen jött, hanem zörögve, hörögve, csattogva – egy kis szerelvény hátán. A három, aprócska zöld kocsit egy piros mozdony húzta, hátukon háromujjnyi hóval. A vasútállomás környéke is fehérbe öltözött. A virágágyásokban piros meg sárga tulipánok pompáztak, fölöttük pedig hullt a hó, fújt a szél – oly szép volt a tél, mint régen valamikor.
A Nyírvidéki Kisvasút egyik végállomása Nyíregyháza, a másik pedig Balsa, illetve Dombrád. Aki elindul rajta, igazi időutazás részese lehet. Ha például feljutott, rakhat egy lapáttal a tűzre. De ha csak mindenképpen nosztalgiázni akar, mert amúgy meleg van. Veszett meleg. Igyekszik is mindenki minél messzebb kerülni a kályhától, csak egy kislány téblábol a közelében. Fent szárad a cipője a kályhát védő rácson, a zoknija meg egy szeneslapát nyelén. Mire a nagymamához érnek, a Buj melletti Herminatanyára, ahol kettéválik a vonal, talán megszáradnak.
A mi vagonunkban vagy tízen ülünk. A kislány az apjával, négy Nagyhalász környékén olcsó ruhákkal házaló erdélyi roma, egy kótaji nyugdíjas, aki csupán kirándul, mert „bolond lenne veszni hagyni a kedvezményes utazásra jogosító papírját”. Meg egy harminc év körüli, Ibrányba iparkodó férfi. Szennai László a neve.
– Olcsóbb, mint a busz – mondja –, a szegényebb, meg jobban ráérő emberek ezt szívesebben választják.
– Magát hová sorolja?  
– Jó kérdés – néz ránk bizonytalanul. – Ha azt veszem, hogy szabadnapon vagyok, akkor ráérős. Ha meg a bukszámat – neveti el magát –, akkor csóró. Bár én még hallgathatok is. Van munkám, szállásom, igaz, szabadidő kevés. 
A mezőgazdasági szakmunkásképzőt végzett utastárs egy nyíregyházi tanyán juhászkodik, és errefelé tisztességesnek számító napi 4500 forintot – meg ételt, italt, cigarettát kap a gazdától. Ünnepnap azonban nuku!
– Anyánk bent van az öregotthonban, őt jövök havonta egyszer-kétszer meglátogatni. Meg az üres házunkat, amíg szét nem hordják.