Három áldozat az Ákos utcában

A férfi a vaskapun belülre nyúlt, s érezte benne a kulcsot. Elfordította, s máris a budapesti XVI. kerületi Ákos utca 25.-ben található családi ház felé lépdelt.
A lakásból fény szűrődött ki, s a televízió hangjai. 1993. január 13-án este hét órakor a Simlis és szende című sorozatot adták – egyikét Novák Sándor 45 éves kisiparos kedvenc műsorainak.
A kéz megkocogtatta az ablakot, mire Novák felkapta a fejét. Felállt a készülék elől, és a bejárati ajtó felé indult.
Mire az előszobába ért, a férfi már belépett az egyébként sohasem zárt ajtón. Addigra a gyorstüzelésű gépfegyverét is elővette a kabátja alól, s a hangtompítót is rácsavarta. Novák Sándor pedig csak nézett, hogy most itt mi történik, majd a pillanat töredéke alatt a ház hátsó kijárata felé ugrott. Menekülni akart. Erre azonban esélye sem maradt, mert a férfi meghúzta a ravaszt. A szemből kapott lövések hatására Novák Sándor előregörnyedt, ám a golyók oda is követték, sőt, akkor is, amikor a földön feküdt. Tizenkét lövés érte.
– Mit csinálsz, apa? – nyitotta ki emeleti szobájának az ajtaját Zita, Novák Sándor kisebbik lánya. Éppen porszívózott, amikor lentről a zajt hallotta.
A gyilkos a lépcső aljáról ránézett, s gondolkodás nélkül tüzelt. Talán ezért sem talált az első három lövés. Zita meg csak állt dermedten. A férfi ismét meghúzta a ravaszt. Ezek a lövések a hasán és a mellén érték, mire hátralépett, becsukta az ajtót, és összeesett. A férfi fellépdelt a lépcsőn, benyitott az ajtón, fegyverét Zita halántékához illesztette, s egy sorozatot engedett belé. Aztán felegyenesedett, s biztosította a fegyverét.
Ekkor újabb zajt hallott a bejárati ajtó felől.
– Hányan vagytok még? – szólalt meg a férfi, s kinyitotta Zita ajtaját.
A bejáratnál középkorú asszony, Tóth Lászlóné nézte dermedten Novák Sándor holttestét. Amikor meglátta a gyilkost a lépcső tetején, önkéntelenül is maga elé kapta a kezét. A férfi kibiztosította a fegyvert, elhúzta a závárját, mire egy ép töltény kirepült belőle, le a lépcsőn, Tóthné mellé. Mire leért, az asszony már halva feküdt a padlón. A gyilkos hét golyót engedett belé. Amikor látta, hogy evvel az áldozatával is végzett, lesietett a lépcsőn.

– Óriási erőkkel kezdtük meg az ügy felderítését – emlékezik Kátai Elek nyomozó. – S nemcsak az áldozatok száma, hanem bonyolultsága miatt is.
Ami nagyon gyorsan bizonyossá vált: a gyilkosság nem Tóth Lász-lóné ellen irányult. A három házzal arrébb lakó, négygyermekes családanya ugyanis éppen csak átnézett Novákékhoz. Egy fényképet akart elkérni, azt, amelyet a férje tett volna annak a katalógusnak a címlapjára, amelyet Novákék kérésére készített.
Novák Sándor ugyanis rézműves kisiparos volt.
Ha tehát nem Tóth Lászlónét akarták megölni, akkor vagy Zitát, vagy az apját, Sándort.
A nyomozás több szálon futott. Ahogy az ilyenkor természetes, ellenőrizték a szülőket – az idős párt csupán egy fal választotta el a szörnyű tettől –, a feleséget, a nagyobbik lánygyermeket, Gyöngyit, s a köreiket. Nem jutottak előbbre.
Feltérképezték Novák Sándor vállalkozását is. Az áldozat a cégét ugyan csak nem sokkal a halála előtt alapította, ám a gyakorlatban már 6-7 éve dolgozott a rézműves szakmában. Önállósodásának oka: a cég, amellyel kapcsolatban állt, a könyvelésért a haszon egynegyedét fölözte le. S bár a két vállalkozó elválása nem volt felhőtlen, a nyomozók kizárták, hogy az ügynek köze lenne a Sándor halálához.
De ha ez nem, akkor micsoda? A hosszas ellenőrzések után sorra estek ki a lehetséges elkövetők: a beosztottai, az ismerősei, egyéb kapcsolatai. Novák Sándor otthonülő ember volt, aki reggel kiment az udvar végében lévő műhelyébe, s néha estig ki sem dugta onnan az orrát, még az ebédjét is ott ette meg.
Azt viszont nemcsak a nyomozók tudták, hanem a környéken szinte mindenki, hogy Novák Sándor szekere ugyancsak futott. Korábban elektrotechnikusként kereste a kenyerét, ám amikor átállt a rézáru gyártására, a jövedelme megsokszorozódott. Ezt pedig nem rejtette véka alá, szívesen dicsekedett vele fűnek-fának.
A nyomozók felgöngyölítették ezt a szálat is – eredménytelenül.
Akkor talán Zita lehetett a célszemély? A válasz nem egyszerű, hiszen a csinos, tizenhét éves lány kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezett. Egy időben rokonszenvezett a bőrfejűekkel is, szívesen járt szórakozni kétes helyekre, ráadásul volt egy különös szokása: a barátaitól elkérte a személyi igazolványukat, s kitépett belőle egy lapot. Ötvenhat darab ilyen okmánytöredéket találtak a nyomozók a szobájában. Fél évvel a halála előtt azonban kezdett lehiggadni, tartósabb kapcsolata alakult ki egy fiúval, akivel el is jegyezték egymást. A gyilkosságot is ő fedezte fel.
Zita nagy erőket lekötő kapcsolatainak megismerése sem vezetett eredményre.
– Végül is ki ellen irányulhatott a hármas gyilkosság? – faggatom Kátai Eleket.
– Sajnos, nem sikerült felderítenünk. Még azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy bérgyilkosságról van szó, s a tettes elvétette a címet.

– Nekem viszont meggyőződésem, hogy a férjem ellen irányult a szörnyű tett – törölgeti a szemét Novák Sándorné.
Az asszony még soha nem beszélt újságíróval a férje haláláról. Nem állítom, hogy nekem könnyen sikerült meggyőznöm: semmit sem veszíthet avval, ha rajtam keresztül megosztja az olvasókkal a feltevéseit – viszont a tőlük érkező esetleges információval csak nyerhet.
– Azért gondolom így – folytatja –, mert teljesen véletlen, hogy a szegény kislányom egyáltalán itthon volt.
Az anya ugyanis éppen aznap este érkezett haza Olaszországból, ahol a nagyobbik lányának az esküvőjét készítette elő. Érkezését meglepetésnek szánta, „titkát” csupán az egyik barátnőjének árulta el telefonon – aki viszont információjával szaladt át a családhoz. Zita ezért megváltoztatta a szándékát, s kivételesen nem a fiújával randevúzott, hanem otthon maradt takarítani: hadd örüljön az anyukája, hogy tiszta lakásba érkezik.
– De ki akarhatott ártani a férjének? – tűnődöm.
– Sándor abban az időben nagyobb összegű kézpénzt tartott itthon – jegyzi meg az egyik szomszéd, s egyben a család jó barátja, aki a beszélgetésünket hallgatja.
– Igen, igen, hiszen azért is mentünk ki Olaszba, hogy Gyöngyi házának a felét kifizessük – toldja meg Novákné.
– Ezt az összeget magánál tartotta, és át akarta váltani lírára – folytatja a férfi. – Az ilyesmi akkor még nem… hát, hogy is mondjam, hivatalosan nem volt lehetséges, ezért alkalmi váltóhoz fordult. Ahogy akkoriban mindenki tette. Ezt az ügyletet akarta ezekben a napokban lebonyolítani.
– S biztos, hogy a magyar pénz, amit át akart váltani, már nála volt?
– Hogyne, magam láttam még a gyilkosság délelőttjén is a műhelyében a rengeteg ötezrest karikába göngyölve, gumival átkötve.
– Ez a pénz sosem került elő – teszi hozzá az özvegy. – Csakis a gyilkos vihette magával. Ezért gondolom, hogy elsősorban a férjemet akarták meggyilkolni.