Bizonyítani kell, kinek a töke volt

Lovak néznek kifelé a házak betört ablakán, lovak állnak az árokparton, a leomlott tornácon, lovak sétálnak az út mellett. Végegyházán járunk, a falu végén: ezen túl már szántóföldek terpeszkednek, ameddig a szem ellát. A házak hátsó udvarán hatalmas trágyadombok.

 

– Két-három családdal van nekünk bajunk – mondja Bakos Ist­ván, a szomszédos Mező­ko­vács­háza polgármestere. – Tartanak vagy negyven lovat, de nincsen föld­jük, ezért nincsen takarmányuk se. Ha nem akarják, hogy éhen pusztuljon a jószág, lopniuk kell. Tavasztól őszig, mikor mi van a határban. Amikor a búza fél­láb­szárig ér, megrakják vele a kocsit. Ha meglátnak valahol, nem teljesen zárt udvarban bálás szénát, azonnal bemennek. A kukoricát először kaszával vágják, zölden. Belehajtanak a lovas kocsival, újabban a teherautóval a tábla közepébe, és amíg észre nem veszik, addig apránként hordják el – egy hektárt, kettőt is kivágnak. Mikor beérik a kukorica, már csak a csöveket viszik. Mire megy a gazda, hogy betakarítson, nem érzi, hogy zörögne a cső a kombájnban. Mert nincs semmi a száron.

 

Mezőkovácsháza hátrányos helyzetű kistérség központja: a városban rendőrkapitányság üzemel. A polgármester alapvetően meg van elégedve a munkájukkal, bár úgy tűnik, hogy az utóbbi öt évben elharapózott terménylopásokkal a rendőrség nem tud mit kezdeni. – Szerintük a rendőrségnek a határban nincsen dolga – mondja Bakos István. – Nekik a településeken és a közutakon kell rendet tartaniuk, a határ rendje, a vagyon biztonsága nem az ő feladatuk.

 

– Akkor kié? A mezőőré?

– Mezőkovácsházán nincs se polgárőrség, se mezőőrség. Az utóbbinak a felállítását maguk a nagyobb termelők akadályozták meg. Az önkormányzatnak a kötelezően ellátandó feladatokra sincsen forrása, a mezőőrség felállítása vállalt feladat lenne, az Állami Számvevőszéknek is lenne hozzá néhány szava, ha mondjuk az oktatás vagy az egészségügy terhére őriztetnénk a termést. A lakossági hozzájárulást pedig nem sikerült összeszedni. Fokozottan hátrányos helyzetű térség a mezőkovácsházi, az emberek nincsenek túlzottan elengedve anyagilag.

 

Mackai József alpolgármesterrel zötykölődünk a földúton. A zömök, harcsabajszos férfi állandó háborúságban él a tolvajokkal.

 

– Három-négyszer is kimegyek éjjelente gázfegyverrel meg vasvillával – meséli, miközben egy daliás kukoricás mellett kerülgetjük a gödröket –, mert különben megpocskolják az embert. Kérdezik is a városban, hogy merek kimenni egyedül? Mire én: miért, van, aki kijönne velem?

Leállítjuk az autót a föld sarkánál, a kukoricást már elhagytuk, lekókadt napraforgók mellett ballagunk. Szabályos úthoz érünk: három méter széles sávban a tövüknél kitaposott napraforgók mutatják, hogy itt járt valaki – a pusztításból ítélve vélhetőleg tankkal. Az út átvezet a napraforgón, bele a kukoricásba. Mackai figyelmeztet, hogy legyünk óvatosak: szögekkel kivert lécet ástak be az útba, hogy a tolvaj gumija bánja legközelebb, ha vinne még valamit. Ahogy bemegyünk középre, látjuk, hogy a gyönyörű, két és fél méteres kukoricásnak csak az út melletti részei vannak meg, pont annyi, hogy a közepén lévő pusztítás ne látsszon. A szárakat derékmagasságban nyiszálták el, ami az alpolgármestert külön bosszantja: ha lopnak is, legalább ne pocsékolnának.

 

 

– Kétszer fogtam el csapatot terménylopáson – meséli Mackai. – Szóltam a rendőrségnek, negyed órán belül kint voltak. De nagyon nehéz még így is kezdeni velük valamit. Húszezer forint a szabálysértési értékhatár, és annál soha nem visznek többet. Csakhogy délután is visznek, este is visznek. És ha már nem ott kapom el, miközben töri, már semmit nem lehet vele kezdeni. A rendőrség is olyan, hogy elég fura kérdéseik vannak. Termeltem olajtököt, már éppen be akartam takarítani, erre egy éjszaka lovas kocsira rakták, elhordták az összeset. Felültem a biciklire, elmentem a tolvajhoz, benéztem az udvarára, ott volt a tök. Bemegyek a kapitányságra, kérdezik tőlem, hogy tudom-e, ki lopta el? Mondom: tudom, sőt maga a tök is megvan. És tudom-e bizonyítani, hogy az az én tököm? Ne üljünk már fordítva a lovon! Mutassa meg ő, hol van az a tökinda, amiről levette. Nem, nem, mondják a rendőrök, nem lehet csak így rátörni. Másik alkalommal arattuk a búzát. Kint voltam a kombájnnál. Megláttak, akkor nyilván nem vagyok otthon, nosza, kirámoljuk a lakást az öregnél. Ott volt a lábnyom a kanapén. Szólok a rendőrnek, menjünk, nézzük meg a cipőjét, arról be lehet azonosítani. Azt nem lehet. Az ajtót bezzeg rám lehet törni.

 

A végegyházi mezőőr, Talló Károly egy szál fürdőgatyában dolgozgat az udvarán, ahol rozsdás autók sorakoznak. A kerítés felett tárgyalunk vele, nem invitál be minket – de beszélni éppen szívesen beszél.

– Ketten vagyunk mezőőrök. A tolvajt csak a tetthelyen, elkövetés közben foghatjuk meg, azon kívül meg sem állíthatjuk. Tudjuk, hogy lopott holmival járnak, viszont leginkább nem abban a határban, amire nekünk vigyázni kell. Látjuk őket minden áldott nap, minden nap kikísérjük őket a mi területünkről, látjuk, hogy mivel jönnek vissza. Nem tehetünk semmit.

 

– Most is ott van az udvarukon vagy húsz mázsa kukorica – veti közbe Mackai József –, azt is lopták.

– Nem, azt nem lopták – mondja a mezőőr –, hanem a silózók után mentek. Rosszul volt beállítva a gép, sok csövet otthagyott, azt szedték össze. Nekünk az a feladatunk, hogy ne ott lopjanak, ahol nekünk fizetnek a gazdák. Elmennek tovább, és mi nem szólhatunk bele, hogy minek megy a határba, akinek nincsen földje.

– Mennyit fizetnek a gazdák?

– Hétszáz forintot hektáronként egy évre.

– Mire elég ez?

– Egy liter benzin jön ki egy napra – mondja tárgyilagosan Talló. – Hivatalosan Nivával járunk, gyakorlatilag meg motorral, ez a Simsonba 15-18 kilométerre elég. A határ 2900 hektár. Amikor mondjuk, hogy ez nem elég, a gazdák azt válaszolják, hogy pótoljuk ki, meg hogy nem kell minden nap ötven kilométert menni. Az igaz, hogy télen a földút járhatatlan, de ha csak a Teráig nézünk el a kövesúton, oda-vissza az is tizenkét kilométer.

 

– Van valami eredménye a sok járőrözésnek?

– Elfogásunk volt egy pár – csóválja a fejét a mezőőr –, de ha a lopott áru értéke nem éri el a húszezer forintot, akkor az ügy a rendőrségtől visszakerül a jegyző hatáskörébe. Pénzbüntetést szabnak ki rájuk, nem fizetik be. Levonni nincs miből. Régebben még átváltoztatták közmunkára. Megjelenni még megjelentek, azután nem csináltak semmi értékelhetőt. Úgyhogy már ezzel sem bajlódnak, kiszabják a pénzbüntetést, nem fizetik be, húznak egy ikszet, és kész. Azt csinálnak, amit akarnak, senki nem bajlódik velük: se az APEH, se az állategészségügy. Ott van negyven ló, a felének semmilyen papírja sincs. A marhának kellene, hogy krotáliája legyen: az sincs. A gazdák között is van egy csomó, akinek egyik oldalt törték a kukoricáját, a másik oldalon meg állt, és nézte: nem mert szólni.

 

– Önöket nem bántják?

– Sörétes puskával járunk. Különben már rég agyonütöttek volna.

 

Az alpolgármester sorba hívja a meglopott gazdákat, de nem szívesen állnak kötélnek. Az egyik a mezőgazdasági munkákra hivatkozik, a másik kerek perec megmondja, hogy nem akar ez ügyben a sajtóban megszólalni, bár lenne mit mondania. Egy Magyarországon gazdálkodó holland tejesgazdát sokáig győzködünk, mégsem áll kötélnek. Pasek Máriánál kötünk ki, a nyugdíjas asszony, aki családjával a környék egyik nagy gazdálkodójának számít, fején kis kalappal egy árnyas tanyaudvaron üldögél. A joviális asszonyban nyomát sem találjuk az előző helyeken tapasztalt elkeseredettségnek, inkább valami tárgyilagos derűt érzékelünk nála.

 

– Errefelé nincs fekete meg fehér ember, viszont van jó meg rossz ember. A rosszak sajnos gátlástalanok, és összefognak: amióta van mobiltelefon, lehetetlen annyi helyen lenni egyszerre, hogy valahol ne vigyenek el valamit. Idén kivágták körülbelül egy hektár kukoricámat, az mondjuk kétszázezer forint. Árpából egy fél hektárt. A Petőfi utcán vetettem bugáscirkot, de a bugát már lelegelték a lovak. Azt mondják nekem: elmegyünk hozzád napszámba. Minek? Levágni a cirkot. Ez nem seprűcirok, ez bugáscirok, mondom nekik: ezt kombájn vágja. Mire ők: már ha marad belőle. Így viccelődünk egymással – és Pasek Mária felnevet. – Régen mindenki kis szalmabálákat csinált, de azokat elvitték. Akkor mindenki ráállt a nagy bálára. Most már a nagy bála sem ellenfél. A hollandéból elvittek néhányat, elkezdett velük cir­ku­szolni. Erre elvágták az összes bála zsinórját. Nem tudta felrakni a teherautóra, újra kellett bálázni az egészet, addig meg folyamatosan hordták el. Végül elment hozzájuk. Azt mondta a tolvajnak: mondd meg, hogy mennyi szalma kell, én bebálázom, idehozom a házadhoz önköltségi áron. De ha te kibontod a bálát, az egészet szétszórod a földön, akkor azt a területet nem lehet beszántani, a szétdobált madzag tönkreteszi a gépeimet. Értsd meg, hogy ha tovább is ezt csinálod velem, előbb-utóbb valamit nekem is lépnem kell.

 

– A hollandok mit szólnak mindehhez?

– Csodálkoznak. A holland lánya jött egyszer hozzám, már messziről kiabált. Pasek Mária, ufók jártak a kukoricásban!

– És ön hogy boldogul velük?

– Mikor hogy. Volt rész, amelyikről szóltam, hogy onnan ne hordjanak el semmit, mert le fogom permetezni. Le is permeteztem, de csak tiszta vízzel. Látták, nem nyúltak hozzá.

– Itt vannak mezőőrök, az nem ér semmit?

– Összehajtottam velük az idén – mondja egyenesen az asszony. – A tavaszi árpának a Száraz-ér felőli partját jól megnyírták. Nem tudjuk, ki volt, nem tudtuk elkapni. Nekimentünk a mezőőrnek: azért kapja a fizetését, hogy ilyen ne legyen. Ha meg van, akkor fogadok külön embert, aki csak az enyémre vigyáz. Erre ő azt mondta, hogy szombat-vasárnap ő nem dolgozik. A rabló viszont akkor megy, amikor szabad az út, Rómáig. Sokat gondolkozunk ezen, de tényleg semmi nem használ. Teherautóval járnak, lopni mennek, se rendőrség, se bíróság nem segít. Mit akarnak, mit csináljunk? Egyénileg fújjuk le őket, üssük agyon, lőjük le? Több olyan is van köztük, akivel jóban vagyok. Szoktam nekik mondani: én imádlak benneteket, de a pénz nekem se hullik az égből.