Falumentő szenvedélyek

Bimbó rakoncátlan, szófogadatlan állat. Egész délelőtt békésen legelt a régi kultúrház udvarán, délutánra azonban úgy összegabalyította magán a pányvát, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza. Krisztiánnal indultunk a kiszabadítására, de mikor Bimbó szemébe néztem, jobbnak láttam a hátérben maradni.

 

Úgyhogy most Krisztián egyedül bajlódik a lánccal, s közben morog.

 

– Már rég be kellett volna rakatni. Akkor nem lenne ilyen konok.

 

 Krisztián – akinek nem ez a valódi neve, de kért, hogy az maradjon titokban – egyébként akkor látott életében először tehenet, amikor pár hónapja betette a lábát Zsibrikbe. Víz- és gázszerelő, született pesti, és sokkal jobban érezte magát az ottani csehókban, mint a tehenek farka mögött. Huszonhárom éves korára sikerült is eljutnia a kontrollálhatatlan alkoholizmusig, amit a biztonság kedvéért még megspékelt néhány rablással. Tudta, hogy rossz úton jár, próbált is megszabadulni káros és meglehetősen drága szenvedélyétől, ám újból meg újból visszaesett. De mikor három hónapja visszajött, azzal az elhatározással érkezett, hogy ha törik, ha szakad, gyógyultan fog innen hazamenni. És mindent megcsinál, amit a házirend meg a mentorok előírnak.

 

Most éppen ő a tehéngondozó, aztán majd három hónap múlva váltanak. Jön a helyébe más, ő pedig új feladatot kap. És ez így fog menni tíz-tizenkét hónapig. Akkorra eldől, meggyógyult-e, és a visszaesés réme sem fenyegeti. Bár…, az a rém állandó fenyegetés. Ám aki kibír egy évet pia vagy drog nélkül, az már jó eséllyel kezdheti az új, drogmentes életet.   

Addig azonban kegyetlenül nehéz út vezet.

 

Lelkileg is, de a valóságban is. Zsibrik ugyanis zsákfalu, és alighanem az ország legfurcsább kövesútján lehet megközelíteni s elhagyni. A Mőcsény felől induló út legfeljebb két méter széles, és három-négyszáz méterenként szabályos kapukon kell átmenni. A kapuk vasból vannak, és arra szolgálnak, hogy megakadályozzák a nagyobb autók közlekedését.

 

Meg is akadályozzák. Zsibriken emberemlékezet óta nem járt teherautó, legfeljebb Cikó vagy Bátaapáti felől – földúton.

 

– Miért, aranyból van ez az út? – kérdezzük Szabó Juditot, aki református lelkészként irányítja a szenvedélybetegek rehabilitációs otthonát.

 

– Zsibrikre soha nem vezetett aszfaltozott országút, az a kis csík is tulajdonképpen kerékpárút – feleli. – Gondolhatják, mivé válna, ha átdübörögne rajta hetente mondjuk nyolc-tíz megpakolt teherautó. 

 

A rehabilitációs otthon majdnem húszéves, és éppen annyira különleges, mint maga a falu. Nem csoda, hiszen tulajdonképpen az otthon a falu, aminek mindössze hat állandó lakosa van, de azok közül is csupán egy az őslakos. Az otthonlakók viszont – akiket „kimtásoknak” is mondanak az intézetet működtető Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Támogató Alapítvány után – tizenkilencen vannak, és akkor még nem is számoltuk az öt mentort s a többi civil alkalmazottat.  

 

Egy hidasi lelkészpár alapította, tőlük vette át a stafétabotot Szabó Judit, aki tulajdonképpen már középiskolásként belekóstolt a szenvedélybetegeket gyógyító munkába. Az idő tájt még jóval többen éltek a faluban, igaz, a lelkésznő szavaival élve az őslakosok zöme is konok szenvedélybeteg volt. Magyarán kemény alkoholista.

 

Valamikor életerős kis falu volt Zsibrik a gyönyörű szekszárdi dombok között, ahol iskola működött, vasútja volt. De aztán a második világháború után az őslakos németek jó részét kitelepítették, majd megszüntették az iskolát, felszámolták a vasutat – a nyolcvanas évek végére szinte teljesen lakatlanná vált a falu. Az alapítvány lehelt újból bele életet. Megvettek s felújítottak nyolc szép sváb portát, vettek hozzá hét hold földet, aztán tehenet, lovat, nyulakat, disznókat – hogy legyen mit enniük. Természetesen minden munkát maguk végeznek el, az állami támogatások mellett ennek köszönhetik azt, hogy mind a mai napig tulajdonképpen zavartalan a működésük.

 

A gondozottak különösen az első időkben szigorú napirend szerint élnek. Fél hétkor ébresztő, fél nyolckor reggeli áhítat, nyolckor reggeli és a munka kiosztása, közben délelőtt, délután terápiás foglalkozások. Fél hétkor vacsora, nyolckor esti áhítat, majd a nap értékelése. Aztán lassan alvás.

 

– Az első hetek őrjítőek – mondja Szabó Judit. – De a borzasztó hiányérzetet enyhítik a napról napra kitűzött feladatok teljesítményei. A sikerélmények erősítik az önbizalmat, megszilárdítják az elhatározást, és reményt sugallnak a jövőre nézve. Nagyon sokat beszélgetünk, így nyugtató vagy hangulatjavító gyógyszerekre nincs szükség. A harmincnapos próbaidő arra is jó, hogy a beteg azzal csillapíthatja fokozódó ingerültségét, éhségérzetét a kábítószer után, hogy „hiszen még nem döntöttem, legfeljebb a próbaidő végén elmegyek”. A harminc nap elteltével azonban már nem ugyanaz az ember, mint aki megérkezett. Sok minden átértékelődött benne, s elhiszi, meg fog gyógyulni.

Meggyógyult Páncsics Péter is, akit borsónyűvés közben zavarunk. A bajai férfi tíz év elszánt italozása után döntött úgy – miután elvesztette a családját, két gyermekét, lakását, munkahelyét –, elég volt. A bátyja közreműködésével került ide, természetesen napra pontosan tudja: 2007. augusztus 8-án. Vodka sörrel, kilenc éven át, aztán mikor már elúszott minden, maradt a kannás bor.

 

– Az „aranyháromszögből”, a Kecel–Kiskőrös–Soltvadkert övezte vidékről jöttem – mosolyog kesernyésen. – Borzasztó volt másnap az ébredés, rá kellet inni. Aztán újból. De ennek vége. De Zsibriknek is, már ami engem illett. Nekem tulajdonképpen már egy éve el kellett volna mennem, de éltem a lehetőséggel, még egy évet maradtam. Rendes fizetést, szállást, étket kaptam, most már azonban menni akarok. Mert ez nem a való világ. Itt burokban él az ember. Pedig előbb-utóbb saját lábra kell állnia.

 

Erre készül Franyó Róbert, ez a briliáns elméjű csongrádi középiskolai tanár is, aki most egy éve érkezett, s szeptemberben akarja kinyitni az önként magára kulcsolt ajtót. Várják.

 

– Egy bonyhádi középiskolában is volna lehetőségem, de valószínűbb, hogy Budapestet választom majd – mondja. – Egy, a zsibrikihez hasonló alapítványhoz hívnak munkatársul, ahol az elmaradt iskolákat segítenek bepótolni a drogosoknak. Meg hát a színház világa is izgat.

 

A ma már teljesen tiszta egykori iskolaigazgató és művelődési osztályvezető másfél literes üzemmódban dolgozott éveken át. Persze nem bor, hanem wishky volt a hajtóanyag, ami testvérek között is elvitt ötezer forintot naponta. De volt pénz, igaz, rettenetesen hajtott. Ha meg nem volt, hát ügyeskedett. Mondhatjuk sikkasztásnak is, két év felfüggesztett börtönt kapott érte. De csak azért úszta meg ennyivel, mert Szeged második legjobb ügyvédje védte. Ismerte az elsőt is, de azt mégse fogadhatta fel: tőle is lehúzott másfél milliót.

 

– Egy év nagy idő. Nem is hittem, hogy ilyen hosszú. Azért kíváncsi vagyok az újrakezdésre – mondja elgondolkodva.

 

– Nem fél attól, hogy visszakerül?

 

– Vissza fogok jönni. Látogatóba.

 

Kérdés persze, hogy kit talál majd itt, hiszen a közösség tagjai hónapról hónapra változnak. A mentorokat, a civil segítőket – akik közül többen is korábban gondozottak voltak, valószínűleg. Talán az edelényi Vaskó Csabát is, aki Pán­csics Péterhez hasonlóan szintén a második évének vége felé közeledik, s miután Szekszárdon elvégzett egy szociális munkásokat képző tanfolyamot, mentorként végleg Zsibriken akar gyökeret verni. De ez mind bizonytalan. Ami száz százalék: Horváth Istvánt biztosan itt találja majd. Ő a falu egyetlen őslakosa.

 

A mőcsényi hivatal közmunkása, Horváth úr, tíz perc után azonban nekünk egyszerűen per-Pista jó kötésű, jó kedélyű fiatalember, aki a neki szimpatikus vendégekkel fejedelmi módon bánik.

 

– Isztok egy kis pálinkát? – kérdi tőlünk is, de aztán, hogy meglátja az autót, kedvetlenül legyint. – Csak ezt nem szeretem ebben a faluban. Hogy nincs kivel meginni egy pohár pálinkát. Akkor igyatok kávét!

 

Azt örömmel, majd mikor végzünk, felmutat a kertbe.

 

– Most pedig menjünk, megmutatom a variálható fürdőszobámat. 

 

Felfelé kaptatunk a kertnek. Sűrű bokrok között kanyarog az ösvény, egy kis tisztáson öreg pléhkád. Pista megáll mellette, s ránk néz.

 

– No, hogy tetszik?

 

– Ez lenne a variálható fürdőszoba? – meredünk rá.

 

– Ez. Hát nem variálható? Dehogynem. Oda viszem, ahová akarom. Egyik este itt, másik este meg lent az udvarban fürdök. De fürödhetek a kert végében is, csak az már kicsit messze van. Oda már nehéz lenne felcipelni a tíz vödör vizet.

 

A kertet térdig érő fű borítja, de egy jó darabig méternyi széles csapást kaszáltak benne. Az ösvény vagy ötven méter után szobányivá terebélyesedik, közepén szék meg egy asztalféleség. Kérdően nézünk Pistára, mire ő elkacagja magát.

 

– Ez az én telefonálóhelyem. A falu innenső részén csak ezen az egy ponton működik a mobiltelefon. Viszont pompás a kilátás.

 

Valóban az. Körben, amerre csak nézünk, még így ősz elején is haragos zöld kaszálók, erdők, lent a völgyben meg hófehér házaival a falu. A kis utcák a templom előtti térbe futnak össze, kint van minden lakó a napon. És kivétel nélkül mindenki lázas cigarettatekerésben. Arról ugyanis nem tud lemondani senki. Boldogan pöfékelnek, fújják a füstöt, már innen fentről is megismerjük őket.

 

Ott van Tamás, a szentesi főpincér is, aki két év alatt huszonötmillió forintot játékgépezett el – a teljes szülői örökségét. Ott van Mihály is, a pesti postás, aki oly tökélyre fejlesztette pénzszerzési ismereteit, hogy Magyarország leggazdagabb emberét is sikerült megszabadítania félmillió forinttól. Amúgy harmincéves, és tizenöt év italozás, heroinozás áll mögötte. Havi háromszázezret költött, ő maga sem tudja, hogy miből. Három hónapja van itt, s már legalább tízszer meg akart szökni. De aztán mindig segít valami. Hol egy könyv, hol egy madárhang, hol a Biblia – hol meg Bimbó, aki minden nyűgét hangos bőgéssel tudatja a világgal.

 

Most is bőg, Horváth Pista nem győzi csóválni a fejét.

 

– Még egy ilyen elkényeztetett tehén! Kapott volna ez a régi zsibriki gazdáktól.

 

A régi zsibriki gazdák azonban már lent porladnak a földben, és házaik is összeomlóban. Alig kéttucatnyi ház maradt épen, a többinek már megette tetejét az idő. Most épp a falaikat rágja. A templommal szemben aprócska utca – kihalt. A házak már összeomlottak, komló, vadszőlő futja be őket, és a nagy diófák is haldoklanak.

 

– Ez is hiába várja Arnoldot! – áll meg az egyik porta előtt Pista, és csóválja szomorúan a fejét. – Arnold három házat is vett itt, hozzá is fogott a felújításukhoz, de egyszer csak jött a hír Németországból, hogy meghalt szegény. Pedig hogy megszerette Magyarországot! Meg a kimtásokat is. Mert rendes fiúk ezek. Nélkülük végleg meghúzhatnák a harangot Zsibrik fölött. Ha itthon lenne a harangunk.