Nevelőszülők falva

Óvatosan nyitjuk az ajtót, lábujjhegyen járunk. Janóka alszik, ujja a szájában, arca nyugodt, mint aki hazatalált. A kétéves kisfiú a falu legújabb jövevénye, idén nyáron került Terihez. Bíró Terézia óvatos volt. Nem ugrott bele azonnal a 2005 végén meghirdetett programba. Figyelt, kérdezősködött, kivárt. A második nevelőszülői tanfolyamra jelentkezett, 2008 végén sikeres vizsgát tett, így kapta meg ez év júniusában Janókát.

– Eredetileg pék vagyok, dolgoztam is a szakmában, aztán megműtöttek agydaganattal, leszázalékoltak. A férjemmel elváltunk, s mivel nem akartam fiatalon a napot lopni, elvégeztem a dajkaképzőt, munkát viszont így se találtam – meséli. – A nevelőszülőség elsősorban azért vonzott, mert szerettem volna az ötéves Lara mellé egy hasonló korú kislányt. Ehelyett jött Janóka, és egykettőre levett a lábamról. Olyan, akár egy görögdinnye, ha elengedem, gurul. Már járunk, bilizünk, bújik, ölel, hízeleg, de ha nem lát, ordít. A tizenhét éves Norbi fiam már a maga útját járja, Lara azonban alig várta, hogy kistestvére legyen, dicsekszik is vele az oviban. Hozza a pelust, a popsitörlőt, segít nekem.

Janóka édesanyja intézetben nevelkedett, 16 évesen, anyaotthonban szülte őt. Azóta újra szült, 10 hónapos a kicsi.

– Amikor láthatás van, szoktam mondani Janókának: megyünk apához-anyához. De ha kérdem tőle, hol van anya – rám mutat – meséli Terézia. Szörnyű dolog ez. A tanfolyamon a szánkba rágták, hogy a nevelőszülő azért dolgozik, hogy a gyerek visszakerülhessen a vér szerinti családba. Az eszemmel tudom is, de a szív azért reménykedik: hátha mégse, vagy legalábbis minél később. Csakhogy minél később, annál rosszabb.

►

Székelyné Tóth Judit, a nevelőszülők tanácsadója helybéli, mindenkit ismer, mindenki ismeri. Ő itt nem „hivatalos szerv”, családot látogatni se dossziéval jár, csak beugrik beszélgetni kicsit.

Nevelőszülőnek lenni a világ legnehezebb dolga – szögezi le, amint betesszük magunk után a kertkaput. Nem a kezdet, a gyerek megszelídítése az igazi feladat, hanem amikor hónapok, esetleg évek múltán el kell engedni őt. Akkor is, ha ezer szállal kötődnek egymáshoz. Akkor is, ha úgy látja, jobb helyen lenne nála. A nevelőszülő gyakran saját érzelmei és meggyőződése ellen dolgozik. Ahhoz, hogy ezt jól lehessen csinálni, nem az iskolai végzettség, nem a sikeres vizsga a legfontosabb. Hanem olyasmi, amiről nem ír a jogszabály: az ép lélek.

Az ötlet – hogy Tetétlenből nevelőszülők falva legyen – a község első emberének fejéből pattant ki. Eszébe jutott a nagymamája, akinél a sajátjai mellett nevelt gyerek is élt. A fiúból később rendőr lett Budapesten, és családjával visszajárt hozzájuk a nagyi haláláig. Szóval Bernáth Lászlót, az ifjú, de már harmadik ciklusát töltő polgármestert részben humánus célok vezérelték, másrészt a józan ész és a szükség. Mióta megszűnt az állami gazdaság, a téesz, a pulykatelep, Tetétlent munkanélküliség sújtja. A fiatalok elvándorolnak, a gondozott kerttel ölelt, szép porták az idősekre maradnak. A nevelőszülői hálózat több legyet üt egy csapásra: lehetőséget nyújt a kicsiknek jobb életre; munkahelyet teremt; gyerekeket hoz a településre, megóvva ezzel az óvodát, iskolát az összevonástól, illetve a bezárástól.

Hogy hogyan fogadta a falu a tervet? Bizonytalanul és aggódva. „Van nekünk cigányunk elég, nem kell ide még!” – kárálták egyesek. Tetétlenben mindössze 1500-an laknak, ha valaki valamiről beszélni kezd a falu egyik végében, pillanatokon belül tudnak róla a másikban is, így olcsó és egyszerű lobbizni. Az ötlettől a megvalósításig egyébként két év telt el. Kiderült ugyanis, hogy a nevelőszülők kiválasztása, képzése, ellenőrzése mindenütt a megyei gyermekvédelmi szakszolgálat hatásköre. Arra, hogy egy kisközség önkormányzata vállalkozzon ilyesmire, nem volt még példa. Tetétlen azonban kitartott, és végül célt ért: 2007 elején elindíthatták az első tanfolyamot hat családdal, tavaly pedig a másodikat, újabb két családdal.