Szigetvári csatatér

– Kizárólag a repedés miatt jöttem – magyarázkodom a férfivécében, és lám, nem faggatnak tovább. Nyugodtan szemrevételezhetem hát a több méter hosszan húzódó rést a falon, melyen egyenesen a női illemhelyre látni át. A Makovecz Imre által tervezett impozáns Vigadó mosdójában büdös van. Olyasminek a szaga, amiben jelenleg a város is álldogál.

– Süllyedünk, legalábbis az a rész, ami egyáltalán elkészült – ismerteti az okot Málek Andrea, a Vigadót működtető Zöld Zóna Egyesület vezetője. Az épület hatalmas, látványos kupolaterme húsz éve szerkezetkészen áll. Két évtized után idén végre rendbe hozták volna, de az adósságrendezési eljárás miatt hiába van előkészített dokumentáció, a várost minden pályázati lehetőségből kizárták. – Nem lesznek igazi nagy vesztesek – emlékszem vissza dr. Rodek Gyula ügyvivő alpolgármester sajtótájékoztatón elhangzott szavaira. E nem létező helyeket járjuk tehát végig a nap folyamán. Sétámon készségesen támogatnak jobbról is, balról is. Név szerint Fazekas Róbert fideszes és dr. Vass Péterné MSZP-s önkormányzati képviselők.

Következő állomásunk egy, az óváros közepén éktelenkedő szocreál kocka. Az egykor gyönyörű ornamentikájú zsinagóga lecsupaszított falai közt működik jelenleg a kistérségi feladatokat is ellátó városi könyvtár. A valamikori szentély ma iroda, a tóratekercs helyén Varga Zoltán igazgató vár. – Pántlikázott pénzektől, nekünk címzett támogatásoktól, önerő nélküli fejlesztési lehetőségektől esünk most el, körülbelül százötvenmillió forintos nagyságrendben – mondja. – Ha a vezetők nem tettek volna mást, csak az eljárás megindítását még néhány hónapra kitolják, a pályázataink beadásra kerülnek, és akkor már nem vonható vissza a támogatás.

Homlokzati látványterveket tesz elém, melyeken az eredeti állapotában pompázó zsinagóga áll. A pályázathoz szükséges tervdokumentációra húszmillió forintot költöttek el. – Koszt, kvártély és kupleráj – foglalja össze következő állomásunkon Fazekas Róbert a műemlékké nyilvánított Karaván Szeráj egykori funkcióját. Már mennék is be, de az ajtón lakat áll. Szerencsére nem veszítettem annyit, mint gondoltam: bent egyelőre a város török kori emlékeit bemutató grafikák árválkodnak. Lett volna itt hamarosan élet, hisz az egykori állapotot tükröző, turistacsalogató, interaktív látványosság tervei készen állnak már. Csakhogy itt is közbeszólt az adósságrendezési eljárás.

Mint ahogy közbeszól társalgásunkba egy nyugdíjas férfi is, mielőtt az egykori várfal felé vennénk az irányt. Ravazdi az úr, és nem csak a nevében. Szavait a képviselőnek célozza, ám mondandóját nekem szánja: – Tönkreteszitek ezt a várost. Nem érdekel, mit csinált az alpolgármester. Meg kellett volna egyeznetek. Legszívesebben mindannyiótokat a város szélére vitetném, és jól seggbe rúgnám. Az apósom tősgyökeres helybéli, és most, nyolcvanhat évesen, tudod, mit mondott? Szégyelli magát, hogy szigetvári! – Ezek után egyenesen hozzám fordul: – Szeretem ezt a gyereket, mint a fiamat, mégis ilyeneket kell mondanom. De meg ne írja, ki vagyok.

Kivoltak Kissné Békés Gabrielláék is jó néhányszor, mikor a Turbéki utcai házuk mélygarázsában térdig ért a belvíz. – Tönkrement a fűnyírónk és a kazánunk, de előfordult, hogy a szomszédunk autója a vízen lebegett, úgy kellett kivontatni.
Megússzuk? – állhatnak feszülten az ablak elé a jövőben is minden nagyobb esőzéskor Gabrielláék. A belvízkezelési pályázat ugyanis – az adósságrendezési eljárás miatt – elúszott.