Ez a falu nem dől össze

Nem látni semmit az országútról a Gödöllői-dombok lábánál lévő majdani faluból, csupán egy nagy nemzetiszínű zászlót. Ott kell letérni egy hepehupás földútra, ami harmattól csillogó búzavetések meg sovány akácfák között kanyarog. Aztán feltűnik egy hatalmas, kietlen domboldal pár legelésző lóval, a lapos völgyben meg vagy tíz, minden rendű-rangú épület. Innen fentről egy szabályos majorságnak vagy még inkább skanzennek látszik. Kerítés nincs sehol (csak a kerek falú tyúkülő meg a mangalicakonda körül), a lakók szabadok. A fűben rég kihaltnak hitt kopasz nyakú meg kendermagos tyú­kok, kakasok, néma kacsák kapirgálnak, távolabb motoros fűrész visít, balta csattog, traktor pöfög, a nyitott oldalú szín konyháján pedig fasírt készül. A ráérő szemek azonban a szín melletti kettős kemencét figyelik. Kisült a kenyér, most szedik kifele.

Három éve ilyenkor nem volt itt semmi. Csak a nagy dombok, a csenevész erdők, pár satnya almafa meg egy hosszú völgy. Géczy Gábort, az ELTE fizikusát azonban megszólította. Mondhattuk volna úgy is, hogy megfogta a szívét, de hát a fizikusok a realitás emberei, így hát maradjunk a kevésbé patetikus megfogalmazásnál.

– Monoron tartottam egy előadást, aztán a vendéglátók meghívtak egy kis barangolásra – meséli, miután befejezték a kenyérkiszedést, s lezárják újból a kemence száját. – Kihoztak erre a kopárnak tűnő, elrontott tájra is, de én megláttam benne a lehetőséget. Itt kéne felépíteni Magfalvát, a MAG-közösségek bázisát. A MAG – a Mintaként Alkalmazott Gondviselés rövidítése – lényegét elég nehéz tömören megfogalmazni. Talán úgy lehetne jellemezni, hogy tulajdonképpen önszerveződő, önvezérelt, önellátó közösségek hierarchikus rendszere. Szerte az országban már vagy ötven MAG-csoport működik, amiket egyetlen cél tart össze: a másik segítése. Szerintük ma az emberek többsége a másikból él, mások munkájából gazdagszik meg. Ők viszont igyekeznek másokért élni.

Magfalva ma ötven hektárt tesz ki, s úgy tervezik, hogy ezen a területen tíz család teremthet otthont. A házakat kalákában építik fel, mindegyik egy hektárt kap, ahol a hagyományos paraszti gazdálkodást folytathatják majd. A fennmaradó negyven hektár szántó, legelő, erdő közösségi tulajdonban lesz, ahol a gazdálkodás is közösen folyik majd. Az első ház már felépült, a majdani tanyagazda – de nevezhetjük bírónak, elöljárónak is – fog benne élni a családjával. – Ötszázezer forintba került – nyitja ki előttünk az ajtót Géczy Gábor, ami alig hihető, hiszen a ház van vagy hetven négyzetméter, ami más helyen minimum hétmillió forintot érne. – Igaz, komolyabb pénzt csak a gerendákért adtunk. Az öreg ajtókhoz, ablakokhoz szinte ingyen jutottunk, a falakat pedig mi magunk tapostuk.

Ez a faltaposás azért sokak fülét megütheti. Mert azt még meg is értik, hogy vannak, akiknek elegük lett a városból, a rohanásból, és visszavágynak valami rousseau-i idillbe, de miért kell ehhez sarat taposni? Miért nem lehet felépíteni egy tanyasi házat például téglából? – Ezzel az erővel azt is megkérdezhetnék, hogy miért nem vezetjük be mondjuk a gázt vagy a vizet? Mi úgy gondoljuk, hogy lehet élni vezetékes gáz nélkül is – hagyja abba az ételosztást a falu legrégebbi és minden bizonnyal legfontosabb lakója, Róka Margit. A fiatal nő látja el ugyanis a háziasszonyi teendőket, ő dagasztja például a kenyeret, főzi az ebédet, amire mindig több a jelentkező, mint amire számít. Most is vagyunk a borsóból és gombás fasírtból álló menüre vagy húszan, pedig délelőtt még csupán tucatnyian voltunk.

De itt állandó a sürgés-forgás. Hol Paksról jön egy gerincét fájlaló beteg, hol Miskolcról egy kificamodott vállú ember, hol Bajáról egy vert falú házra vágyó fiatal pár. De olyan is van, aki csupán nézelődni, feltöltődni akar. Egy tolnai házaspár, Károlyi Istvánék például kaukázusi gombát hoztak, és jó szavakat kapnak cserébe. És két-két fasírtot, mert itt senki nem maradhat éhen. Nagyon fontos ez a gesztus: tulajdonképpen ezért, a közösségi gondoskodásért jött létre az egész mozgalom.