Jutka falun

A hogy ez ilyenkor lenni szokott, a fiókok és a szekrények mélyéről egyre-másra kerültek elő régen elveszettnek hitt vagy tán soha nem is látott tárgyak és fotók. Az egyik képen egy piros ruhás kislány, egy rövidnadrágos kisfiú meg egy vizsla látható – kérdem hát a nejemet, ők vajon kicsodák? Mire ő, sértetten: már meg sem ismersz? Merthogy a piros ruhás kislányban őnagyságát tisztelhetem hároméves korából, a kép pedig egy akkor készült diafilm egyik kockája, amely diafilmnek a női főszereplője volt a nejem. Még továbbá kiderült az is, hogy a fiúcskát Jancsinak hívták, a kutya a Pajtás névre hallgatott, őt magát pedig Jutkának keresztelték a filmesek, így lett a mű címe: Jutka falun.

Íme, az 1956-ban készült fotós-mesefilm rövid története: Jutka, a városi kislány, vidékre utazik, ahol is megismerkedik a falusi élettel és a falusi élet szereplői-vel, úgy is, mint a már említett kutyával, valamint az udvar többi lakójával: kacsával, malaccal, tehénnel, lóval, miegymással. S miközben a városi kislány térül-fordul a számára ismeretlen világban, lassan megszereti ezt a falusi életet, hogy aztán, Jutka példája nyomán, no és a film alkotói hevületének megfelelően, a mesefilmet néző pajtások is így legyenek ezzel…

Mert ne feledjük, ’56-ot írunk, még egy éve sem volt, hogy bemutatták az ugyancsak nagy sikerű, Gyors beadással a békéért című diafilmet, amelynek alcíme is sokat mondó: Hazafias kötelessége teljesítésével hálálja meg dolgozó parasztságunk az állam szerető gondoskodását. Vagyis hát az ideológiailag kissé fejletlen Jutkára várt a nagyszerű feladat, hogy a falusi élet szépségeit bemutatva hozza szerethető közelségbe a városlakó gyerekekhez az állam szerető gondoskodását éppen megháláló dolgozó parasztságot…

Az eredeti mesefilmet persze egyik szekrény mélyén sem találjuk, a nejem szerint soha nem is volt meg; mi kell más ilyenkor egy közepesen rendes férjnek, minthogy elhatározza: az asszony közelgő születésnapjára a föld alól is, de előteremti a Jutka falunt. Vagyis hát tarisznyámba téve hamuba sült pogácsámat, valamint számítógépemet, útnak indulok Diafilmországba, hogy megtaláljam elveszett Jutkámat…

Nem kell ahhoz oknyomozó újságírónak lennünk, hogy szinte azonnal eljussunk a diafilm magyar királyához, magához Diafilm Úrhoz, vagyis Bíró Ferenchez, aki egyszerűen mindent tud és mindent gyűjt, ami a diafilmmel csak kapcsolatos lehet. Nevezetesen övé például az ország legnagyobb diafilmgyűjteménye, amely pillanatnyilag 4633 darabból áll: amiből nagyjából 3200 a diafilmek száma, a többi nyomtatvány, plakát, szövegkönyv, s hogy ki ne feledjük, vetítő, amelyből szintén rendelkezik vagy félszázzal.

Természetesen tud a Jutka falunról, meg is van neki – ám csak a doboza. De fejből sorolja az adatokat: fényképezte Sima Andor, és 41 kockából áll. Közben némi tisztelettel méreget, végül is egy diafilmhős férje áll előtte; azt hiszem, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán engem is betesz a múzeumába… Merthogy az is van neki, valóságos is meg digitális is, ez utóbbi nagyszerű ismerkedésre csábít az interneten (www.diafilmmuzeum.hu).

A diázással való gyógyíthatatlan fertőzöttsége ötéves korától számítható, amikor is születésnapjára pontosan öt darab diafilmet kapott. Ugye, mondanom sem kell, nemcsak hogy pontosan idézi a címüket, de mindegyik a mai napig meg is van neki. Közülük három mesefilm: a Hófehérke, A pórul járt róka és az Egy kis borz története, kettő pedig a szülők által az ’55-ös korcsolya-világbajnokságról vásárolt film, illetve az akkori budapesti állatkertet bemutató alkotás. (Ha valakit érdekel, hogy micsoda egész életet meghatározó élmény érte az ötéves Bíró Ferikét, valamennyi említett film megtekinthető a már említett honlapján.)

Hogy én miért is nem lettem Bíró Ferenc, pontosan nem tudom, lévén, egyidősek vagyunk, 1955-ben nekünk is volt vetítőnk, s a tévé előtti korban az esték igazi fénypontjának számított, amikor apám a kétszárnyú ajtó közé lepedőt feszített, és a rácsos tetejű vetítőből felvillant a fény, hogy aszongya: „Még a háború idején történt, hogy Alexandrov ezredes két leánya egy Moszkva környéki nyaralóba érkezett. Megérkezésük után a kisebbik leány, Zsenya felfedező útra indult, hogy megismerje a nyaraló környékét.” Ma már persze tudom, hogy ez a Zsenya egy kicsit a Jutka falun eredeti, szovjet változata volt, csak hát Zsenya nem kecskét és tehénkét talált a falun, hanem Timurt és csapatát, akik a hadba vonult vöröskatonák családjait segítették pionírokhoz méltó szorgalommal…

– És ez így is volt rendjén, hiszen az, amit ma diafilmnek hívunk, és ami egyértelműen mesefilmet jelent, az összes kiadott diafilmnek még az egyharmadát sem éri el. Vagyis többségében vannak az iskolásoknak szánt oktató és ismeretterjesztő munkák, illetve azok az „agitkák”, vagyis azok a politikai agitációk, amelyeket abban a rendszerben, mikor a diafilm fénykorát élte, fölhasználtak a téeszcsés tagtoborzástól kezdve a békeharc aktuális állapotjelentésén át minden akkori agitációs témában – mondja Bíró úr, s máris belevág egyik kedvenc agitkájának, A hűtlen kutya kalandjai Ugatóniában című diafilmnek a meséjébe. A film 1957-ben készült, az ’56-os disszidensek kutyásított története. A hűtlen kutya elmegy a mi országunkból Ugatóniába, ott is a főváros Csontiágóba, ahol a rádióból a Szabad Kutyavilág Hangja szédíti, de egyre rosszabbul érzi magát, mígnem visszatér a szocializmust építő Magyarországra…