Maci hazatér

Egy esős péntek reggelen kezdődött a baj. Attila békésen üldögélt Macival az óbudai Új Udvar nevezetű bevásárlóközpont előtt. Előtte dobozka, benne fémpénzek, s nem is a legkisebb értékűek. Hiába, na, Maci egy főnyeremény. Az is ad, aki az emberen szánakozik, meg az is, aki a kutyán, ezt Attilának már volt ideje kitapasztalni, elvégre tizenkilenc éve koptatja a főváros utcáit. A szolnoki férfi éveket töltött börtönben, s amikor szabadult, az anyósa addig sutyorgott a lánya fülébe, amíg az elvált tőle. A lakás az asszonynál maradt, Attila pedig úgy gondolta, Pesten próbál szerencsét, ám itt már sohasem került fedél a feje fölé.

Macival tehát érdemes lejmolni, még ha így a bevétel is kétfelé oszlik. Mert Maci növendék kutya, keverék, a fene tudja, milyen, de hogy már most nagy testű, és még nagyobb lesz, az bizonyos. Az ilyen kutya pedig sokat eszik. Még hogy eszik! Valósággal zabál. Már ha van mit.

A sarkon két férfi tűnt fel, mindketten formaruhában, karjukon a felirat: közterület-fenntartók. Nézelődtek, s amikor észrevették Attilát, egyenesen feléje tartottak.
– Azt tudja, ugye, hogy itt nem szabad kutyával koldulni? – szegezte egyikük a kérdést Attilának.
– Már miért ne szabadna?
– Mert az üzletben élelmiszert is árulnak.
– Na és?
– Mi az, hogy na és? Higiéniai szempontok is vannak a világon, ember. Még ha maga olyasmiről nem is hallott – mosolyodott el a férfi a saját szellemességén.
– És miért nincs szájkosár az állaton? – így a másik. – Bárkihez odakaphat, akár gyerekhez is – nyúlt a telefonjáért a férfi, hogy hívja a gyepmestert.

Alig telt el fél óra, Maci már az Illatos út felé tartott, a kutyamenhelyre.
Attila pedig a Duna felé ballagott, át a HÉV-síneken, át az alsó rakpart nagy forgalmú útján, le, egyenesen a folyóhoz. Hazafelé tartott, egy használaton kívüli, jó két méter átmérőjű szennyvízcsatorna szájához. Rettenetesen el volt keseredve. Mert Maci nemcsak munkaeszköz számára, hanem társ is. És most ezt vették el tőle.

– Maci? – hangzott Lala első kérdése, amikor Attila a folyóhoz ért.
Lala és Attila csőszomszédok. Lala Újfehértóról került Pestre. Pontosabban menekült.
– Apám egy brutális állat volt – szokta mesélni. – A vasútnál dolgozott, és amikor hazajött a munkából, ostorral verte anyámat meg bennünket. Ez volt a szokása, ha ivott. Márpedig mindig ivott.
A férfit később sem kímélte a sors. Élettársa és hatéves kisfia Irakban halt meg buszbalesetben, s ezt a traumát sohasem tudta kiheverni.
Lala Zsuzsával lakik egy csőben, meg barátjával, Józsival, akit csak Piktornak neveznek, szobafestő lévén a becsületes szakmája.
– Maci? – kérdezett vissza Attila. – Elvették, a kurva életbe – rúgott bele az előtte heverő kőbe.
– Visszaszerezzük – fogadkozott Lala, amikor Attila elmesélte neki a történetét. – Csak előbb költöznünk kell – nézett a Duna felé. – Jön föl a víz.

A két cső öt lakója – mert öten vannak, hozzájuk tartozik Csaba is, Attila csőtársa – évente négyszer-ötször is költözik. Attól függően, hogy hányszor árad a Duna. Most éppen a közeli parkban verik fel a Máltai Szeretetszolgálattól kapott sátrukat.
– Azt tudják, ugye, hogy nem maradhatnak itt? – állt meg mellettük még a sátorverés délutánján a rendőr. – A szemben lévő házból bejelentés érkezett, hogy összerondítják a parkot.

Zsuzsa magába roskadva ült le a sátor előtti sámlira. Legjobb lenne talán, ha mégis bevonulna a kórházba. Már ősszel egyre rosszabbul érezte magát. Vizsgálat vizsgálatot követett, ám Zsuzsa ott is feltalálta magát: magatehetetlen betegtársait mosdatta. Volt olyan nap, hogy hatezer forint is összejött.

Karácsony előtt aztán megjöttek a vizsgálat eredményei is.
– A mellében és a hónaljában daganatot találtunk – forgatta a kórlapot az orvos. – Ha most megműtjük, negyven százalék az esélye a gyógyulásának.
– Hatvan százalék pedig?
– Hatvan százalék pedig, hogy a műtőasztalon marad – állította az orvos kertelés nélkül.