Zakatoló történelem

Kürtös egy csúnya telepes falu a magyar–román határ túloldalán, ronda házakkal és mogorva román egyenruhásokkal. Ingerülten szaladgálnak, telefonálgatnak a piros-fehér-zöldre festett mozdony körül, majd idegtépő várakozás kezdődik. A magyar oldalon pár perc alatt megtörtént az ellenőrzés, itt elhúzódik. Végül befejeződik, mégse indulunk.

A vonatról leszállni elvileg tilos, de nyolcszáz embernek ötven egyenruhás se tud parancsolni. Előbb egy, aztán tíz, végül száz utas lép le a szerelvényről, zászlóikkal ellepik a nagy állomást. Ennyi öröm jár nekünk, hiszen majd’ két órát várakoztatnak bennünket, de senki se tudja az okát, mikor terjedni kezd a hír, hogy Aradról egy román mozdony jön, s áll a mienk elé, merthogy az nem bírja majd a szerelvényt. Átlátszó indok, hiszen a mienk kétszer olyan erős, mint az övék. Nyilvánvaló, mire megy a játék: eltakarni a piros-fehér-zöldet és elvenni az utasok kedvét, hogy jövőre ezerszer meggondolják, jönnek-e megint.

Végre elindulunk, ködös, csepergő időben kígyózik a tizenöt kocsi végig a Maros, majd a Küküllő völgyében, de ne higgyük, hogy az utasok bánatosak az időjárás meg a korábbi, kürtösi vegzatúra miatt. A szervezők egy igazi zenészbandáról is gondoskodtak, ami kocsiról kocsira jár, s elhúzza mindenki kedves nótáját. Dalolnak a szerelvény kedvencei is, négy hévízgyörki asszony. Apáti Istvánné, Réti Istvánné, Hajdú Gáborné és Fercsik Pálné – utóbbi két asszony népviseletben – az esetleg borongós hangulatúakat is jókedvre derítik, amikor rázendítenek, hogy „Rózsa, rózsa, labdarózsa levele”… Hajdú Gáborné azonban hamarosan komolyra fordítja a szót. Imádkoznak is ők az úton, csak azt nem ilyen hangosan, és nagyon várják már Csíksomlyót, a magyarság legnagyobb búcsúját. Amúgy ő már járt Lourdes-ban is, az is nagyon szép volt, de Somlyó, az más. Az a mienk teljes egészében.

Mire Segesvárra érünk, lassan alkonyodik. A peronon vagy ötven ember integet, köztük egy középkorú nő, egyik kezével egy kisfiú kezét fogja, a másikban kis magyar zászlót lobogtat – és sír. A vonatot kísérő lepusztult blokkházak erkélyein cigarettázó férfiak. Váratlanul érheti őket a piros-fehér-zöldbe öltözött vonat látványa. Megáll kezükben a cigaretta, s őrült integetésbe kezdenek. Pedig Segesváron ma már kevés a magyar, a 35 ezerből hét-nyolcezer.

Éjfél körül jár már az idő, mikor Sepsibükszádon, majd Tusnádfürdőn az első magyar csapat leválik tőlünk. Attól kezdve minden faluban leszáll nyolcvan-száz ember, mi Csíkszentimrén szedelőzködünk. Majd háromórás késésben vagyunk, szakad az eső, fúj a szél, sötét van, mi meg hullafáradtak, de a kis állomás előtti téren szabályos tömeg, hangos éljenzés, és szól a rezesbanda. A szentimrei rezesbanda, ami vár bennünket három órája moccanatlanul.
Hajnalban megint esik, a házigazdánk, Kristó András vigasztal, miközben befogja a lovakat, hogy kiszekerezzen velünk az állomásra.
– Pünkösdkor mindig veri az eső a népeket – mondja. – Kivéve, ha otthon marad.
A szentsimoni zenészek már elindultak hajnalban a helyi keresztaljjal a búcsúba, természetesen gyalog. Mi vonattal megyünk, a következő állomáson a szentkirályi fúvósbanda vár ránk. Persze továbbra is esik, de ügyet se vetnek rá, fújják a szebbnél szebb nótákat a tiszteletünkre. A somlyói búcsún vagy százezer ember, s hol eső, hol napsütés – de több napsütés.

Másnap irány a Tatros völgye, Gyimes, annak is a legtávolabbi szeglete, az ezeréves határ gyimesbükki átkelője. A környék leírhatatlanul szép és megható. Csikszereda után a kövesút eltávolodik a sínpártól, de a határ tele emberekkel. Zöld mezőben feketébe öltözött öregasszonyok, fehér inges öregemberek virágcsokorral, levett kalappal. Mindenki a vonatablakban, lobognak a zászlók, a zarándokok is visszaintegetnek.
Én a peronon állok, és a csíkszeredai Kovács Györgyöt meg a feleségét vigasztalom. Mint Szeredában sokan, ők is felszálltak hozzánk, hogy velünk utazzanak ünnepelni Gyimesbükkre. Jegy erre a vonatra nincs, de a szervezők nem szólnak, mióta egy öreg székely a három évvel ezelőtti úton rájuk mordult.
– Késtek hatvanhárom évet! És még jegyet is váltsunk a saját vonatunkra?!
A mi egyik kísérőnk azonban nemigen hallott még erről, leparancsolja a két nyugdíjast. Négy utas azonban a védelmükre kél: – Hallgass el, pajtás – üvöltenek a kis pufók alakra –, mert kivágunk az ablakon! – és feltessékelik a vonatra a megbántott székelyeket.
– Még ezt a kis örömet is elveszik tőlünk. Hogy együtt lehetünk – csóválják a fejüket, s majd csak a lóvészi tetőn, a híres alagút előtti állomásnál enyhül meg a hangjuk.
– Itt éltünk, itt szolgáltam tizennyolc évet – mutat ki a masszív épületre a férfi, ahonnan pompás kilátás nyílik a Csíki-medencére.