Házhoz jön a kapitány

„És akkor jött a Tenkes kapitánya.” Hangosan szólt, egyenesen a mozgóbolt kisteherautójának hangszórójából. Az emberek az utcára csődültek. Arcukon elszántság, kezükben bevásárlókosár. A jelenet Gordisa bevezető utcájában tárul elénk, ahova egy másik cég másik dallamot bömbölő mozgóboltjával érkezünk. Kisteherautónkban van minden: friss pékáru, tejtermék, tartós élelmiszer, édesség, fűszer, háztartási papíráru, üdítő, sör, rövidital – és egy újságíró. Nincs viszont vegyi áru és cigaretta, na és hitel, mert előbbieket a törvény, utóbbit a tulaj tiltja. Nehogy úgy járjon, mint a faluban két helyi bolt is, akik addig hiteleztek vásárlóiknak, míg csődbe nem mentek.

Korán indultunk útnak, nyolc települést szeretnénk kiszolgálni délelőtt. Hódi András sofőr-eladó mellett gyakorlom a nyitva tartást, mármint a szememét, ami ezúttal tágra nyílik. Sofőrünk megkerüli a gordisai csoportosulást, dudál és jókedvűen integet – a konkurenciának.

A környéken két mozgóboltot üzemeltető vállalkozás is küzd a lakosság vásárlóerejéért – amit a körülmények ismeretében inkább vásárlógyengeségnek nevezhetnénk. Az egyik a két és fél éve működő, harminc települést ellátó Tenkes Kft., a másik – melynek kocsijában ülünk – Domokos Levente vállalkozása. Levente talpraesett fiú és óvatos. Hajnalban, indulás előtt már beszélgettünk, de szigorúan csak aztán, hogy sikerült előbányásznunk fotós kollégámmal a sajtóigazolványunkat. Ezután elárulta – amiről a kocsiban most Hódi Andrással is eszmét cserélünk –, hogy mindketten a Tenkesnél dolgoztak sofőrként, de néhány hete beindította régi, jól ismert útvonalán saját üzletét. Sofőrünkkel a gerincre terelődik a szó.

– Porckorongsérvem van, naponta több százszor kellett leugrálnom a kocsiról, a végén már nem bírtam. Ebben az autóban viszont belső ajtó vezet az eladótérbe, a gerincemnek sokkal jobb így – mondja, én pedig nem kételkedem. Átsétálok inkább a pulthoz, hogy két kifli eladása között szóba elegyedhessek a vásárlókkal, akiktől aztán sok mindent hallhatok. Egyházasharasztiban például a konkurenciaharc vásárlói megközelítését:

– A Tenkestől veszem a kenyeret, innen a többi pékárut. Kétszer jönnek, így legalább pótolhatjuk, ha elfelejtünk valamit – mondja Szabó Endréné.
– Nálunk nem is bolt volt, hanem „szupermarket”, szuperárakkal. Egy kiló cukrot 360 forintért adtak. Csoda, hogy bezárt? – kérdezi Vas Jánosné Márfán.

Két bottal közeledik felénk Kisharsányban Szőllősi Lászlóné: kenyeret, zsemlét és kakaót kér. Nyolc éve bénult le, két fiát egyedül neveli. Számára a mozgóbolt az egyedüli lehetőség, hogy önállóan vásárolhasson.
Olcsóbb, mint az ABC, kényelmes, mert házhoz jön, finom, friss a pékáru és mindig van készleten – hallom a legfőbb érveket annyiszor, ahány vásárlónk akad a nap folyamán, vagyis száztizenötször.

Melegszik az idő, meg a helyzet is: úgy húzunk el Siklósnagyfaluban a Petőfi utca mellett, mintha észre sem vennénk.
– Ide nem mehetünk be, nem tudom, miért – reagál Hódi András kérdő tekintetemre. Naná, hogy amint lejár a mozgóbolti műszakom, saját kocsimmal visszatérek a tiltott zónába. Az utca végén, egy padon terebélyes cigány asszony ül, nála is terebélyesebb diófa árnyékában. Kiszállok. Érzem a függönyök mögül, épületek takarásából rám szegeződő, sötét pillantásokat. Mondom az asszonynak, hogy a mozgóboltokról szeretnék beszélgetni.
– Nem jön ide egyik se! Az új nemrég volt egy napot, azóta se többet. Azt mondták, megtámadta a boltos, aki itt nyitott üzletet az utca elején. Igaz-e, nem? Nem tudom. De a nevemet le ne írja, a boltos rokona vagyok.

Azzal a szomszéd házhoz döcög, és már zörgeti is az ablakot: Juliska néni, jöjjön ki! Ekkorra a fél utca a kapuban áll, pártfogóm lendületes karjelzésekkel invitál mindenkit az eszmecserére. Jönnek is, maszatos, mezítlábas porontyokkal körülvéve.

– Öreg vagyok, egyedül élek, a szemközti fiatalasszonyt kell megkérnem, hogy vásároljon nekem. Mikor megjelent a kocsi, úgy örültem! Nem lennék ráutalva másra. De ott várták az utca elején. Kiálltak elibe, azt beszélik, nem is üres kézzel – sírja el magát a néni, aki az újságba nem adja a nevét. Adja viszont Nagy Ferencné, aki a bolttal majdnem szemben lakik.
– Felhívtam a körjegyzőséget. Azt mondták, senkinek nincs joga kitiltani az utcából a mozgóboltot, de semmi nem történt. Tovább nem intézkedek. Nem akarom, hogy haragosaim legyenek, mert akkor ütnek-vágnak.

Na, lássuk a medvét! A falatnyi üzlet az utca elején álló családi ház hátsó részén lett kialakítva. Az udvaron idősebb férfiak üldögélnek, egy kislány szalad elém. A pult mögött csinos, kerek arcú, fekete hajú fiatalasszony, Petrovics Tiborné áll.
– Az utcabeliek szerint önök nem engedik be a mozgóboltot hozzájuk – vágok a közepébe.
– Ez nem igaz, bejön mindennap, itt zenél.
– Rajta ültem a kocsin, tényleg nem hajtottunk be.
– Nem tudom, miért.

Oké, talán a férj tudja, keressük meg őt, javaslom, de nincs otthon. A fiatalasszony ekkor felcsörgeti, valamit beszél vele, majd átadja a telefont.
– Alpolgármester vagyok Siklósnagyfaluban, és nem járulok hozzá a riporthoz. Sérti a személyiségi jogaimat – hallom a vonal túlsó végén Petrovics Tibort.
– Legfeljebb a nyilatkozattételt tagadhatja meg. De ha gondolja, szívesen leírom, hogyan látja ön a helyzetet.
– Miután Levente bejelentette az önkormányzatnál, hogy mozgóboltot szándékozik üzemeltetni, megkértem, ebbe az utcába lehetőleg ne jöjjön, sok a hitelem. Az már az ő dolga, hogyan dönt. Nyugodtan bejöhetne, ahogy más is. Én csak elbeszélgettem vele, emberi alapon.

Az autóból felhívom Leventét. Sajnos az ő arcát sem láthatom, csak a hangját hallom:
– Maradjunk annyiban, hogy tényleg így volt.