Játék életre-halálra

„Én magam is játékos voltam: ezt abban a pillanatban erősen éreztem. Kezem, lábam reszketett, fejem szédült. Rettenetes erőt vett rajtam a kockáztatás szomja.”

Tamás nem csak ezt a bizsergető érzést ismeri, de Dosztojevszkijnek az Egy játékos naplója című művét is. Családfáján sokadíziglen értelmiségi felmenők „nőnek”. Neveltetéséhez nemcsak a klasszikus orosz irodalom ismerete tartozott hozzá, de tizenkét évesen már szüleivel és barátaikkal bridzselt.
A kártyát már akkor jobban élvezte, mint a művelt társalgást.

– Mikor ráéreztem a nyerés ízére, nem volt többé megállás – meséli egy Csepel-szigeti település presszójában, ahol törzsvendégnek számít. Nem az ital miatt. A nyerőgép vonzza ide a 42 éves férfit. – Kamaszként rákaptam a játékteremre, flippereztem, aztán később nyerőgépre váltottam. Minden zsebpénzem erre ment rá. Amit gimnazistaként nyári munkával egy hónap alatt kerestem a Balatonnál, az egy éjszaka alatt elment pókeren. Az igazi mocsárt mégis a kaszinó jelentette, ahol végképp bedarált a rulett.
Ettől kezdve nem volt megállás. A műegyetemet otthagyta, éjjel-nappal a játéktermeket, kocsmákat járta. (Nem volt nehéz dolga: a Magyar Szerencsejáték Szövetség szerint Magyarországon mintegy 20 ezer pénznyerő automata üzemel a vendéglátóhelyeken.)

– Olyan vagyok, mint egy sportoló: nyerésre játszom, és mindig első akarok lenni. Remegtem azért, hogy játszhassak. Néha két gépen is nyomtam: amíg a rulettben pörgött a golyó, a mögöttem lévő gépekbe dobáltam a pénzt. Olyan ez, mint a cigizés. Ha Marlborót szívsz, de nincs rá pénzed, jó lesz a Szofi is. Csak szívj valamit.

A szülei sokáig nem jöttek rá a szenvedélyére, mindig volt egy meséje, épp miért kér kölcsön tőlük. Ha nyert, néha még meg is adta. De ez is kevés volt. Lopott, csalt, sikkasztott.
– A szerencsejáték magányos sport. Nem kell hozzá társ. Nem is volt a húszas-harmincas éveimben egy normális kapcsolatom se. Legfeljebb addig tartottak, amíg le nem nyúltam a barátnőim pénzét. A szenvedélybetegnek ugyanis nincs megállj. Ha nyertem, azért nem hagytam abba, mert jó szériában voltam. Ha meg elkezdtem bukni, akkor az hajtott, hogy mielőbb visszanyerjem.
De hosszú távon nem lehet nyerni. Csak veszíteni. Szép lassan mindenét eljátszotta. Az örökségét, a lakását, a családját, a barátait. (Akárcsak az emlegetett Dosztojevszkij, akinek hiába volt saját kidolgozott játékszisztémája, mindene elúszott ruletten.) Tamás legjobban az apja utolsó szavait fájlalja: azzal tagadta ki, hogy jó dolgában megveszett, és akaratgyenge. Azóta hol albérletben, hol a haveroknál lakik.
– Édes istenem, hányszor megfogadtam már, hogy abbahagyom! De nem megy. Úgy sóvárgok a játékért, mint az alkoholista a szeszért. Én mindennap ücsörgök itt pár órát, de egy kortyot se iszom. Én csakis abban találok örömet az életben, ha játszom.

„De miért ne tudnék újjászületni! Csak egyszer életemben legyek számító és türelmes – és minden megvan. Csak egyszer legyen erős akaratom, és egy óra alatt alaposan megváltoztatom a sorsomat! Fő dolog az erős akarat!”
– Dühödt hozzátartozóktól, hozzá nem értő civilektől gyakran hallani olyan kijelentéseket, hogy a játékfüggőnek nincs elég akaratereje, különben abbahagyná. A szenvedélybetegség nem akaraterő kérdése. Például a cukorbetegséget vagy a hasmenést sem lehet akaraterővel leállítani. A betegség belátásán, elfogadásán fordulhat meg valakinek a sorsa – véli Horváth Szilveszter, a Szerencsejáték életre-halálra című könyv szerzője, akit hosszú évekig uralt a játékkényszer, alkoholizmussal súlyosbítva. Tizenhat éve tünetmentesen él.
– Én piti játékos voltam a mai nagy vesztőkhöz képest. Az az én egyéni szerencsém, hogy akkoriban még nem volt ekkora tere a csábításnak. Egyszer három napig nyomtam a gépet a maximális téten, mire „nagy nehezen” elbuktam 110 ezer forintot – 1994-ben. Ma órák alatt lehet milliókat veszíteni. A legnagyobb nyereményemre hajszálpontosan emlékszem: délelőtt nyertem 40 ezret. Este már újabb 60 ezret töltöttem a gépbe. Éjjel pedig hazamentem az utolsó maradék 20-ért. Tehát az emlékezetes nyerés voltaképpen 80 ezer forintomba került…Így, utólag – pláne szakértői szemmel – világosan látja, miért játszik újra és újra az, aki folyamatosan veszít. Mert beteg. A betegség torzítja a gondolkodást, a játék okozta izgalom pedig feloldja a szégyent. Minél többet játszott már valaki, annál inkább a játékba menekül, mert mindenhol másutt üldözöttnek érzi magát – éppen a szenvedélybetegsége miatt.