Ha elszabadul a pokol

Mint a puskalövés, akkorát durran a száraz akácfa ága a lábam alatt. Puszedli, a vizsla egy pillanatra fel is kapja a fejét, de aztán farkcsóválva rohan tovább. Orra az avaron, úgy tűnik, szagot fogott.
– Keresd! – biztatja a gazdája, Dávid Lajos.

Puszedli farka egyre nagyobb íveket ír le a levegőben, lába egyre gyorsabb, az izgalomtól remeg a teste.
Egyszerre egy nyúl ugrik fel előttünk talán húsz méterre, s mint a puskagolyó iramlik el a vadász és köztem. Messzire azonban nem jut. Lajos a lőfegyverével követi a vadat, amelyik cikázva – stílusosan szólva bakugrásokkal – menekül. Hiába. Dörren a lövés, a tapsifüles pedig fölbukfencezik az avarban.
– Hozd, Puszedli! Hozzad!

A vizsla rohan az elesett vadért, az pedig semmivel össze nem téveszthető síró hangot ad ki.
– Erre mondják, hogy sír a nyúl – tanulok egy kis természetrajzot a vadásztól. – Ezt síppal mi is tudjuk utánozni, ezzel csalogatjuk cső elé a rókát.
Sokáig azonban ez a nyúl már nem sír, Puszedli szakszerűen roppantja meg a gerincét és cipeli boldogan a gazdája elé a zsákmányt.
– Bravó, Puszedli! – veregeti meg a vadász a vizsla nyakát. – Bravó! Látod – fordul most felém –, eb a vadász kutya nélkül. Egyébként, ha akarod, viheted – nyújtja felém a nyulat az elejtője, én pedig érdeklődve veszem át, ha jól emlékszem, még nem volt kezemben mezei nyúl, valami miatt sosem várta meg, amíg elkaphattam volna… Most viszont alaposan szemügyre vehetem a szép téli bundát növesztett jószágot. Egyik lába himbálódzik, bizonyára sörét törte a csontot. Szeme is vérben mered a semmibe.
– Tovább! – hallom a hangot az erdő belseje felől.

Alighanem Hevesi István vadászmestertől érkezett az utasítás, akitől korábban én is részletes útmutatást kaptam a társas vadászaton való részvétel szabályairól. Puskát természetesen nem vehetek kézbe – annak komoly feltételei vannak –, ám hajtóként megfigyelhetem a vadászatot.
Egy sorban haladunk, jobbról-balról látom a mellettem bandukolót, ez így szabályos. Az egymás közötti kommunikáció valamikor vadászkürttel történt – ma walkie-talkie segítségével tartja a sor két szélén haladó a kapcsolatot egymással. Ha mindenki betartja a szabályokat, nincs mitől tartanunk, a társaság tagjai november elejétől a tél végéig minden szombaton nyugodtan űzhetik a nyulat és a fácánt a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Baktalórántháza határában és a környékén, több mint hétezer hektáron.

– Ugye, nem mondanád meg, ki kicsoda közöttünk? – szegezte nekem a kérdést meghívóm, Sipos Zoltán még reggel, a kiindulóbázisunkon, a szezontalan időszakban használaton kívüli leveleki kemping udvarán.
Valóban, ahogy végignéztem a húsz-huszonöt fős társaságot, legfeljebb az arcok barázdáltsága árult el némi társadalmi egyenlőtlenséget – a fegyverek és a felszerelés közötti finom, de százezrekben mérhető különbség észrevevéséhez még nincs szemem. A beszélgetések során aztán kiderült, hogy ugyanúgy van közöttünk vállalkozó, mint a helyi gazdaságban dolgozó állatgondozó. A társadalom minden rétegéből kerül ki vadász – aki állni tudja szenvedélye költségeit.

– Két-háromszázezer forint befektetéssel már bárki beszerezheti a vadászathoz szükséges alapfelszerelést – jutottak eszembe a vadásztársaság elnökének, Bíró Imrének a szavai, akihez érkezésemkor első utam vezetett.
Az összegbe a fegyver – persze használt – és egyéb apróbb felszerelés, a ruházat és a vizsgák díja tartozik. Ehhez, tudtam meg később meghívómtól, nyugodtan hozzászámolhatok még félmillió forintot, ami egyszeri beugró a társaságba. Ezt követően már „csak” az évi 72 ezer forintos tagdíjat kell megfizetni, plusz puffantásonként a 80-100 forint értékű lőszert, utazási költséget, egyebeket. Vagyis évente még 200-300 ezer forintot.

Csoda-e, hogy a 46 tagú társaságból az elmúlt évben is öten-hatan köszönték szépen, de már nem újították meg a vadásztagságukat. Volt közöttük olyan is, akinek az egészsége nem engedte tovább a vad űzését, ám a többségnek a pénztárcája bizonyult laposnak. De még így is elég korosnak tűnik számomra a társaság. A társas vadászat kezd kimenni a divatból, a fiatalok inkább kultiválják a nagyvadak leterítését – márpedig ez a környék erre kevéssé alkalmas.