Új pénz terjed Sopronban

– Most pedig tankoljunk meg! – kanyarodik be Perkovátz Tamás autójával az Avia töltőállomáshoz.
A benzinkutas érkezik és teletölti a kocsi tankját. Eddig még minden úgy történik, mint a világ bármelyik kútjánál. Ami miatt mégis említésre érdemes az eset, arra ezt követően figyelek fel. Perkovátz Tamás ugyanis nem forinttal fizet, és nem is euróval, de még csak nem is bank- vagy hitelkártyával – hanem kékfrankkal.

Igen, kékfrankkal, a Sopronban és környékén május óta érvényes fizetőeszközzel. Ez persze így nem pontos, hiányzik a mondatból egy „is”. Mert a nevezett városban természetesen hivatalos fizetőeszköz a forint is – lévén a leghűségesebb város továbbra is hűséges a magyar pénzhez, félre nem lép, legfeljebb félrekacsintgat. De nem is tehet másképp, a forintot el kell fogadni, ezt a törvény mondja ki. És még némi visszakozás az előző kijelentéssel kapcsolatban: Sopronban és környékén nem mindenhol fogadják el a kékfrankot fizetőeszközként. Viszont több mint háromszáz helyen már igen.

Tovább azonban nem hátrálok, tartom az állításom. A nevezett tájegységen ma már két fizetőeszköz van forgalomban: a több mint hatvanéves forint és kistestvére, az izmosodó kékfrank.
De hát miképpen lehetséges ez? Egy országban kétféle pénz? Egy mindenütt elfogadott és egy helyi? Létezhet egyáltalán ilyesmi?
– A világ több mint kétszáz térségében 110 millió ember használ helyi pénzt – válaszolja kérdésemre Perkovátz Tamás, a kékfrank kitalálója, szervezője, terjesztője, egyszóval az atyja.

A legkényesebb polgári ízlésnek is megfelelő szalonban foglalunk helyet Sopron belvárosában, a Széchenyi tér 12. szám alatt lévő épület emeletén. Alattunk étterem, amelyben, mint magam is megtapasztaltam, hétköznap is nehéz helyet találni. A homlokzaton pedig a felirat: Perkovátz-ház.
– Több mint kétszáz helyen? – kérdezek vissza. Azt már megtartom magamnak, hogy a kékfrankon kívül én még egyről sem hallottam.

Hiányosságom pótlásaként néhány példával hozakodik elő Perkovátz Tamás. Például Svájccal, ahol, bármily hihetetlen, kétféle pénz van forgalomban. A jó öreg svájci frank, amelyet, ugyebár, a világ bármely részén örömmel váltanak át a saját fizetőeszközre. De van egy másik is: a wir. Neve – ezt csak én következtetem – a német Wirtschaft, gazdaság szóból ered, de gyanítom, hogy a „mi” jelentésű (többes szám első személyű) személyes névmásra is hajaz. A lényeg, hogy az alpesi országban 65 ezer helyen elfogadják. Amúgy az első nagy gazdasági világválság után vezették be, a harmincas években.

De találunk közelebb is helyi pénzt, a tiroli Wörglben. Szinte a svájci wirrel egy időben született. Hogy az egybeesés nem véletlen, az gyanítható, mivel akkoriban a városkában harmincszázalékos volt a munkanélküliség, ami – hála a helyi pénznek – gyakorlatilag megszűnt.

Miként teremtődhet munkahely a helyi pénz által? Ennek a rejtelmeibe is bevezet a vendéglátóm, ám előbb még egy-két érdekesség távolabbi vidékekről. Bevezették a helyi pénzt a kanadai Calgaryban ugyanúgy, mint Dél-Anglia Lewes nevezetű városában. S ami különösen érdekes számomra, számos dél-amerikai államban. A fáma szerint, amikor néhány éve Argentína csődöt jelentett, az egész országra kiterjedt helyi pénz vitte tovább a gazdaságot. Hiába toporzékoltak a nagy pénzügyi világszervezetek, a kiürült államkasszában egyetlen peso sem árválkodott – miközben a belföldi használatra kitalált fizetőeszköznek csak az argentinok számára volt értéke.